— Mondd meg, hol segíthet neked a karom — mondta Hawat.
— Ki tudja? — felelte a fremen. — Mindenütt vannak Harkonnen-csapatok. De még mindig nem döntöttél a vízről, és a sebesültjeidet sem kérdezted meg róla.
Vigyáznom kell, gondolta Hawat. Van itt valami, amit nem sikerült megérteni.
— Megmutatod, merre vezet az utatok Arrakeen felé?
— Idegen gondolkodás… — mondta a fremen, és lenéző gúny volt a hangjában. A szikla fölött északnyugatra mutatott. — Figyeltük, ahogy az éjjel átjöttetek a homokon. — Leeresztette a karját. — A dűnék csuszamlós oldalán mentetek. Nem jó. Nincs cirkoruhátok, nincs vizetek. Nem maradtok meg sokáig.
— Az arrakisi ismeretekre lassan lehet szert tenni — mondta Hawat.
— Így igaz.
— Mit szoktatok tenni ti a sebesültjeitekkel? — csattant föl Hawat.
— Nem tudja-e az ember, hogy mikor érdemes megmenteni? — kérdezte a fremen. — A sebesültjeid tudják, hogy nincs vizetek. — Félrebillentette a fejét, úgy sandított fel Hawatra. — Nyilvánvalóan dönteni kell a vízről. Épnek és sebesültnek egyaránt a törzs jövőjére kell gondolnia.
A törzs jövőjére, gondolta Hawat. Az Atreides-törzsére. Ebben van valami. Rákényszerítette magát, hogy föltegye a kérdést, amelyet eddig került.
— Van valami híred a hercegről vagy a fiáról?
Kifürkészhetetlen, csupa kék szem bámult rá.
— Hírem?
— A sorsukról! — förmedt rá Hawat.
— A sorsa ugyanaz mindenkinek — mondta a fremen. — Úgy hírlik, hogy a hercegedet elérte a sorsa. Ami a fiát, a Lisan al-Gaibot illeti, az Liet kezében van. Liet még nem nyilatkozott.
Kérdés nélkül is tudtam a választ, gondolta Hawat.
Hátratekintett az embereire. Már mind ébren volt. Hallották. Mereven nézték a sivatagot, és a tekintetükben ott volt a felismerés: a Caladanra nem vezetett visszaút, és most már az Arrakis is elveszett.
Visszafordult a fremenhez.
— Hallottál valamit Duncan Idahóról? — kérdezte.
— A nagy házban volt, amikor a pajzs kikapcsolódott — mondta a fremen. — Ennyit hallottam… mást nem.
Az a nő kikapcsolta a pajzsot, és beengedte a Harkonneneket, gondolta Hawat. Én voltam az, aki háttal ült az ajtónak! Hogyan tehette meg ezt, amikor azt jelentette, hogy a tulajdon fia ellen kell fordulnia? De hát… ki tudja, hogyan gondolkodik egy Bene Gesserit-boszorkány… ha ugyan gondolkodásnak lehet nevezni.
Hawat kiszáradt torokkal nyelt egyet.
— Mikor fogsz megtudni valamit a fiúról?
— Keveset tudunk arról, hogy mi történik Arrakeenben — mondta a fremen. Vállat vont. — Ki tudja?
— Van rá módod, hogy megtudd?
— Talán. — A fremen megdörgölte az orra melletti sebhelyet. — Mondd csak, Thufir Hawat, van-e tudomásod azokról a nagy fegyverekről, amelyeket a Harkonnenek használtak?
A tüzérség, gondolta keserűen Hawat. Ki sejthette volna, hogy tüzérséget használnak ma, a pajzsok korában?
— A tüzérségre gondolsz, amellyel végeztek a barlangokba szorult embereinkkel — mondta. — Én… elméletben ismerem az olyan robbanó lövedékes fegyvereket.
— Aki olyan barlangba vonul vissza, amelynek csak egy nyílása van, megérdemli, hogy meghaljon — mondta a fremen.
— Miért kérdezel a fegyverekről?
— Liet óhaja.
Ezt akarja tehát tőlünk? töprengett Hawat. Megkérdezte:
— Azért jöttél ide, hogy információt kapjál a nagy ágyúkról?
— Liet maga szerette volna látni valamelyik fegyvert.
— Akkor a legegyszerűbb, ha odamentek és elhoztok egyet — mondta maró gúnnyal Hawat.
— Igen — mondta a fremen. — Elhoztunk egyet. Elrejtettük egy olyan helyen, ahol Stilgar megvizsgálhatja Lietnek, és Liet maga is megnézheti, ha kívánja. De szerintem nem fogja érdekelni: nem valami jó fegyver. Nem ér sokat az Arrakison.
— Ti… zsákmányoltatok egy fegyvert? — kérdezte Hawat.
— Jó küzdelem volt — mondta a fremen. — Csak két embert veszítettünk, de az övéik közül több mint száznak kiontottuk a vizét!
Sardaukarok álltak minden ágyú mellett! gondolta Hawat. Ez az őrült sivataglakó csak úgy könnyedén említi, hogy összesen két embert veszítettek a sardaukarok ellen!
— Azt a kettőt sem veszítettük volna el — folytatta a fremen —, ha nincsenek azok a másfélék, akik a Harkonnenek mellett küzdöttek. Vannak közöttük jó harcosok.
Hawat egyik embere odabicegett, lenézett a guggoló fremenre.
— A sardaukarokról beszélsz?
— A sardaukarokról beszél — mondta Hawat.
— Sardaukarok! — mondta a fremen, és mintha vidámság csengett volna a hangjában. — Á, szóval ők voltak azok! Hát ez csakugyan jó éjszaka volt. Melyik légió? Nem tudjátok?
— Nem… nem tudjuk — mondta Hawat.
— Sardaukarok… — ismételte meg eltűnődve a fremen. — De Harkonnen-ruha volt rajtuk. Nem különös?
— A Császár nem óhajtja, hogy kiderüljön, hogy hadba száll egy Nagy Ház ellen — mondta Hawat.
— De te tudod, hogy sardaukarok.
— És ki vagyok én? — kérdezte keserűen Hawat.
— Te Thufir Hawat vagy — mondta tárgyilagosan a másik. — Idővel persze mi is megtudtuk volna. Három foglyot elküldtünk, hogy Liet emberei kikérdezzék őket.
Hawat segédtisztje vontatottan szólalt meg, hitetlenség volt minden szavában:
— Ti… sardaukarokat… foglyul ejtettetek?
— Csak hármat — mondta a fremen. — Jól harcoltak.
Bárcsak lett volna időnk szövetkezni ezekkel a fremenekkel, gondolta Hawat. Keserű jajszó volt a gondolataiban. Bárcsak kiképezhettük, fölfegyverezhettük volna őket! Anyaisten, micsoda haderőnk lett volna!
— Talán azért halogatod a döntést, mert aggódsz a Lisan al-Gaib miatt — mondta a fremen. — Ha csakugyan ő a Lisan al-Gaib, akkor nem érheti bántódás. Ne pazarolj gondolatokat olyasmire, ami nem bizonyosodott be.
— Én a szolgálatában állok a… Lisan al-Gaibnak — mondta Hawat. — Gondoskodnom kell róla, hogy ne essék baja. Megfogadtam.
— Adott szavad köt a vizéhez?
Hawat a segédtisztjére pillantott, aki még mindig a frement bámulta, aztán visszakapta a tekintetét a guggoló alakra.
— A vizéhez…? Igen.
— És vissza akarsz térni Arrakeenbe, az ő vizének helyére?
— A… igen, a vizének helyére.
— Miért nem azzal kezdted, hogy vízügyről van szó? — A fremen fölállt, szorosan a helyére nyomta az orrdugóit.
Hawat intett a fejével a segédtisztjének, hogy menjen vissza a többiekhez. A másik rezignáltan megvonta a vállát, és engedelmeskedett. Hawat hallotta, hogy halk beszélgetés indul meg az emberei között.
— A vízhez mindig vezet út — mondta a fremen.
Hawat mögött valaki elkáromkodta magát.
— Thufir! — harsant föl a segédtiszt hangja. — Most halt meg Arkie!
A fremen a füléhez emelte az öklét.
— A víz köteléke! Ez a jele! — Átható tekintettel Hawatra nézett. — Van egy helyünk a közelben a víz átvételére. Hívjam az embereimet?
A segédtiszt visszament Hawat mellé.
— Thufir, pár embernek Arrakeenben maradt a felesége — mondta. — Ők most már… nézd, te is tudod, hogy van ez ilyenkor…