Ezek a fremenek tehát értenek a topterekhez is, gondolta Hawat.
A távoli dűnén az egyik fremen meglengetett egy zöld rongyot: egyszer… kétszer.
— Még jönnek! — mondta éles hangon a Hawat melletti fremen. — Készüljetek föl! Azt reméltem, hogy további vesződés nélkül el tudunk indulni…
Azt mondja, vesződés! gondolta Hawat.
Látta, hogy két újabb topter süvölt lefelé a magasból, nyugatról a homoksáv fölé, ahol hirtelen nyoma sem látszott a fremeneknek. Csak nyolc kék folt, a Harkonnen-egyenruhába bújtatott sardaukarok tetemei maradtak a tetthelyen.
Egy harmadik topter bukkant elő Hawaték fölött a sziklafal mögül. Hawatnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor meglátta: óriás csapatszállító volt. Szemlátomást meg volt terhelve — kiterjesztett szárnnyal, lassan, nehézkesen szállt, mint valami fészkéhez közeledő óriás madár.
A messzeségben vörös lézersugár villant elő az egyik lefelé ereszkedő topterből. Végigfutott a homokon, keskeny porcsík szállt fel a nyomában.
— A gyávák! — mondta rekedten a fremen Hawat mellett.
A csapatszállító már a kék ruhás tetemek fölé érkezett.
Szárnyait teljesen kiterjesztette, behajlította, csapkodva készült a gyors földet érésre.
Hawat figyelmét valami fémen megcsillanó napfény vonta magára délen. Meredek zuhanórepülésben, törzse mellé csapott szárnnyal süvöltött lefelé egy ornitopter, hajtóműveiből aranyszínű láng csapott ki az ég sötét, ezüstösszürke háttere előtt. Kilőtt nyílként suhant a csapatszállító felé, amelynek ki voltak kapcsolva a pajzsai a körülötte pásztázó lézersugarak miatt. A topter egyenesen belevágódott a csapatszállítóba.
Lángfelhő csapott ki, dübörgés rázta meg a medencét. Sziklagörgeteg zúdult le a környező meredélyeken. Sárgásvörös gejzír csapott föl a homokról ott, ahol néhány pillanattal előbb a csapatszállító és a két kísérő topter volt — mindent elemésztő láng.
Az a fremen volt, aki felszállt az elfogott topterrel, gondolta Hawat. Szántszándékkal föláldozta magát, hogy megsemmisüljön az a csapatszállító. Anyaisten! Hát mifélék ezek a fremenek?
— Nem panaszkodhatunk a cserére — jegyezte meg mellette a fremen. — Lehettek vagy háromszázan abban a csapatszállítóban. Most át kell vennünk a vizüket, aztán kitervelni, hogy honnan szerzünk egy másik gépet. — Fölállt, kilépett a sziklaeresz alatti búvóhelyről.
A sziklafalról kék egyenruhák záporoztak alá, szuszpenzorok lassították az esésüket. Hawatnak még volt annyi ideje, hogy lássa, sardaukarok: az ádáz arcokon harci eksztázis, a pajzsok kikapcsolva, egyik kezükben kés, a másikban tűvető.
Egy elhajított kés vágódott bele Hawat fremen társának torkába. A fremen hátratántorodott, megfordult, arccal a földre rogyott. Hawat épp csak elő tudta rántani a kését, aztán minden elsötétedett előtte, ahogy letaglózta egy tűvető lövedéke.
Muad-Dib valóban meg tudta látni a Jövőt, de meg kell érteni a képessége korlátait. Gondoljatok a látásra! Van szemetek, mégsem láthattok semmit, ha nincs fény. Ha egy völgy mélyén álltok, nem tudtok kilátni belőle. Hasonlóképpen Muad-Dib sem tehette meg mindig, hogy kedve szerint végigtekintsen azon a rejtélyes vidéken. Muad-Dib saját bevallása szerint egyetlen homályos profetikus döntés, esetleg egyetlen szó megválasztása olykor megváltoztathatja a jövő egész arculatát. Muad-Dib azt mondja: „Az idő szélesen terül el az ember szeme előtt, ám amikor átmegy rajta az ember, keskeny kapuvá szűkül össze.” És ő mindig leküzdötte a kísértést, hogy sima, biztonságos utat válasszon, mondván: „Az az út csak lefelé vezet, a pangásba.”
Ahogy az ornitopterek előbukkantak fölöttük a sötétségből, Paul megragadta az anyja karját.
— Ne mozdulj!
Aztán jobban szemügyre vette a holdfényben az elöl haladó gépet, ahogy behajlítja a szárnyát, hogy lefékezze magát a leszálláshoz, érezte a kormányt mozgató kéz könnyed merészségét…
— Idaho az! — suttogta Paul.
A gépek leereszkedtek a medencébe, mintha egy madárraj szállt volna le a fészkeire. Még le sem ülepedett a por, Idaho kiszökkent a gépéből, és feléjük rohant. Két fremen öltözékű alak követte. Paul fölismerte az egyiket: a magas, fakó szakállú Kynes volt az.
— Erre! — kiáltotta Kynes, és elkanyarodott balra.
Kynes mögött újabb fremenek tűntek föl, álcázó lepleket dobtak az ornitopterekre. A gépek átváltoztak alacsony dűnesorrá.
Idaho porfelhőt kavarva megtorpant Paul előtt, tisztelgett.
— Uram, a fremeneknek van egy rejtekhelyük a közelben, ahol átmenetileg…
— Mi az ott a távolban?
Paul a messzi sziklaszirt fölötti tombolásra mutatott — a rakétafáklyákra, a sivatagot szabdaló vörös lézersugarakra.
Idaho kerek, jámbor képén ritkán látható mosoly villant meg.
— Uram… Sire, hátrahagytam nekik egy kis meglepe…
Vakító, fehér izzás áradt szét a sivatag fölött, mintha nap gyúlt volna az égen, úgy feketéllett az árnyékuk a sziklán a lábuk előtt. Idaho egyetlen, széles mozdulattal elkapta Paul karját, átfogta Jessica vállát, és lerántotta őket a sziklaperemről a medencébe. Elterültek a homokon, végigsöpört fölöttük a robbanás dübörgése. A lökéshullám darabokat tört le a sziklaperemről, ahol az előbb álltak.
Idaho fölült, leverte magáról a homokot.
— Csak nem a családi atombázis?! — mondta Jessica. — Azt hittem, azt…
— Elhelyeztél ott egy pajzsot — mondta Paul.
— Méghozzá nagyot, a legerősebb fokozaton — mondta Idaho. — Belecsapott egy lézersugár, és… — Megvonta a vállát.
— Szubatomi fúzió — mondta Jessica. — Veszélyes fegyver!
— Nem fegyver, úrnőm, csak oltalom. Kétszer is meggondolják majd a piszkok, mielőtt legközelebb lézerfegyverhez nyúlnak!
Az ornitopterekkel jött fremenek megálltak fölöttük. Az egyik halkan leszólt:
— Ideje eltűnnünk szem elől, barátaim.
Paul talpra állt, Idaho fölsegítette Jessicát.
— Az a robbanás igencsak feltűnést fog kelteni, Sire — jegyezte meg Idaho.
Sire, gondolta Paul.
Olyan furcsán hangzott a szó, amikor hozzá intézték. Eddig mindig az apja volt a Sire.
Néhány pillanatra megint úrrá lett rajta a jövőbe látás varázsa, látta, ahogy őt magát is megfertőzte a fajnak az a zabolátlan mentalitása, amely a káosz felé vitte az emberi világegyetemet. Egészen megrendült a látomástól, passzívan engedte, hogy Idaho elvezesse a medence szélén egy sziklakiszögelléshez, ahol a fremenek éppen egy nyílást bővítettek ki a homokban az elektrosztatikus tömörítőikkel.
— Elvehetem a csomagodat, Sire? — kérdezte Idaho.
— Nem nehéz, Duncan — mondta Paul.
— Nincsen testpajzsod — mondta Idaho. — Kéred az enyémet? — A távoli szikla felé pillantott. — Aligha fognak mostanában újra lézereket használni.
— Tartsd meg a pajzsodat, Duncan. A te karodnál nem kell jobb pajzs nekem.
Jessica látta, hogy a dicséret elérte hatását, látta, ahogy Idaho közelebb húzódott Paulhoz, és arra gondolt: Milyen biztos kézzel bánik a fiam az embereivel!
A fremenek kiemeltek egy szikladugót. Nyílás tátongott alatta, a sivatag természet alkotta üregrendszerébe vezetett le. Álcahálót feszítettek a bejárat fölé.