A látóhatár fölött pedig egyre magasodott a vihar gigászi tömbje, mint a csillagok elé emelkedő hatalmas, sima fal.
Valami megrázta a toptert.
— Robbanás! — mondta levegő után kapkodva Jessica. — Valamiféle lövedék!
Paul arcán hirtelen farkasvigyor jelent meg.
— Úgy látszik, nincs kedvük használni a lézereiket — mondta.
— De hát nekünk nincs pajzsunk!
— Honnan tudnák?
A topter megint megrázkódott.
Paul hátrafordult.
— Úgy látszik, csak az egyikük olyan gyors, hogy a nyomunkban tudjon maradni.
Visszafordult előre, nézte, ahogy egyre magasabbra mered föl előttük a viharfal. Úgy festett, mintha kemény, tömör tárgy lett volna.
— Rakétavetők, robbanó lövedékek, az ősi fegyverek… például ezt kapják meg tőlünk a fremenek — suttogta Paul.
— A vihar — szólalt meg Jessica. — Nem kellene már belefordulni?
— Mi van a másik géppel?
— Közeledik.
— Gyerünk!
Paul kijjebb nyomta a szárnyakat, élesen balra kanyarodott. Belemerült a viharfal megtévesztően lassú kavargásába, érezte, hogy hátrafeszül az arcán a hús a gyorsulástól.
Mintha egy lassan sűrűsödő porfelhőbe siklottak volna bele, amely egyre tömörült, míg végül kioltotta a holdat, eltakarta a sivatagot. A gép már csak hosszú, vízszintes suttogás volt a sötétségben, amelyben csak a műszerfal derengett zöldesen.
Jessica agyán átvillant mindaz a szörnyűség, amit az ilyen viharokról tudott — hogy úgy vágták át a fémet, mint a vajat, hogy lerágták a húst a csontról, aztán felőrölték a csontot is. Érezte a porral teli szél csapásait a gépen. Cibálta, forgatta őket, Paul a kormánnyal küzdött, Jessica látta, hogy csökkenti a hajtóművek teljesítményét, a gép megrándult, körülöttük sziszegett, remegett a fém.
— Homok! — kiáltott föl Jessica.
Paul tagadóan rázta a fejét.
— Ilyen magasan alig van már homok — mondta.
De Jessica érezte, hogy egyre mélyebben belemerülnek a kavargó örvénybe.
Paul teljes vitorlázó szélességre nyitotta ki a szárnyakat, hallotta, hogy meg-megcsikordulnak a megterheléstől. A szemét nem vette le a műszerekről, küzdött, hogy magasabbra kerüljenek.
A zaj csitulni kezdett.
A topter megdőlt balra. Paul a helyzetjelző közepén levő világító korongra szegezte a tekintetét, nagy nehezen egyenesbe vitte a gépet.
Jessicának az a valószínűtlen érzése támadt, hogy egy helyben állnak, hogy csak kint mozog minden. Az ablakok előtti homályos, sárgás hömpölygés, a dübörgés-sziszegés figyelmeztette, milyen erők tombolnak körülöttük.
A szél sebessége óránként hét-nyolcszáz kilométer, gondolta. Ideges feszültség marcangolta belülről. Nem szabad félnem, mondta magának, és szája hangtalanul formálni kezdte a Bene Gesserit-litánia szavait.
A félelem az elme gyilkosa…
Lassan felülkerekedett a sokéves kiképzés.
Visszatért a nyugalma.
— Tigrisen lovagolunk — suttogta Paul. — Nem mehetünk lejjebb, nem szállhatunk le… és azt hiszem, kiemelni sem tudom innen a gépet. Itt kell átvészelnünk.
Jessica nyugalma szétfoszlott. Érezte, hogy vacogni kezd a foga, összeszorította. Aztán meghallotta Paul halk, fojtott hangját:
— A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetem, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
Mi az, amit megvetsz? Erről ismerszel meg igazi mivoltodban.
— Meghaltak, báró — mondta Iakin Nefud, az őrség parancsnoka. — A nő is, a fiú is biztosan meghalt.
Vladimir Harkonnen báró fölült alvószuszpenzorai között a hálószobájában. Lakosztálya körül, mint valami sokhéjú tojás, ott terpeszkedett az űrfregatt, a báró hadiszállása az Arrakis földjén. Itt, a lakosztályban azonban a hajófalak rideg fémjét kárpitok, drapériák, kincset érő műalkotások feledtették.
— Nem férhet hozzá kétség.
A báró előrébb szuszakolta irdatlan testét a szuszpenzorok között, a szemközti falra meredt, ahol a kis falifülkében egy felszökkenő fiúcska ebolinból készült szobra állt. Kiment a szeméből az álom. Megigazította a kipárnázott szuszpenzort nyakának zsírhurkái alatt, aztán a hálószoba egyetlen parázsgömbje fölött az ajtó felé pillantott, ahol Nefud parancsnok állt a pentapajzs előtt.
— Biztos, hogy meghaltak — ismételte meg a férfi. A báró látta, hogy Nefud tekintetében még mindig ott van a szemutakábulat nyoma. Az őrparancsnok szemlátomást mélyen a szer mámorába volt merülve, amikor megkapta ezt a jelentést, és éppen csak bevette az ellenszert, mielőtt iderohant.
— Nálam van a részletes jelentés — mondta Nefud.
Hadd izzadjon egy kicsit, gondolta a báró. Az ember mindig tartsa élesen, készenlétben az uralkodás fegyvereit. Az erőt és a félelmet — élesen, készenlétben!
— Láttad a holttesteket?! — dördült rá Nefudra.
A másik habozott.
— Tessék?!
— Uram… látták őket, amint belerepültek egy homokviharba… nyolcszáz kilométeres ott a szélsebesség. Az olyan vihart nem éli túl semmi, uram. Semmi! A mi egyik gépünk követte őket, az is odaveszett.
A báró rámeredt Nefudra, figyelte az ideges izomrángást az állkapcsa szögletében, nézte, ahogy megrándul az álla, amint nagyot nyel.
— Láttad a holttesteket? — ismételte meg a kérdést.
— Uram…
— Akkor minek jössz ide ilyen nagy garral? — harsogta a báró. — Hogy biztosnak mondj valamit, ami nem biztos? Dicséretet vársz az ilyen hülyeségért? Újabb előléptetésben reménykedel?
Nefud arca elfehéredett.
Nézd a gyáva nyulat, gondolta a báró. Ilyen hasznavehetetlen állatokkal vagyok körülvéve. Ha odadobnék eléje egy követ, és azt mondanám, répa, rágcsálni kezdené!
— Szóval az az Idaho vezetett a nyomukra minket, mi? — kérdezte a báró.
— Igen, uram!
Milyen buzgalommal böki ki a választ, gondolta a báró.
— És azt mondod, a fremenekhez akartak elszökni?
— Igen, uram.
— És van még valami említésre méltó ebben a… jelentésben?
— A Császári Planetológusnak, annak a Kynesnak, valami köze van a dologhoz, uram. Idaho rejtélyes körülmények között csatlakozott Kyneshoz… mondhatni, gyanús körülményék között.
— Mégpedig?
— Ezek ketten, ööö… elszöktek együtt egy bizonyos helyre a sivatagba, ahol nyilvánvalóan a fiú és az anyja rejtőzködött. Az üldözés hevében sajnos több csoportunk belekerült egy lézerpajzsrobbanásba…
— Mekkora a veszteségünk?
— Azt… azt még nem tudom pontosan, uram.
Hazudik, gondolta a báró. Súlyos veszteségnek kellett lennie.
— Ez a császári talpnyaló, ez a Kynes… — mondta a báró —, eszerint kettős játékot játszott, mi?
— A jó híremet merném föltenni rá, uram.
Az ő jó hírét!
— Ölesd meg — mondta a báró.