— Megfogadtam, hogy sohasem bánom meg a döntésemet — mondta Jessica.
— Milyen nemes tőled — mondta gúnyos hangon a Tisztelendő Anya. — Sohasem bánod meg, ugye? Majd meglátjuk, amikor számkivetett leszel, vérdíjjal a fejeden, és mindenki csak azt lesi, hogyan végezhet veled meg a fiaddal!
Jessica elsápadt.
— Nincs más lehetőség?
— Más lehetőség? Ilyet kérdezhet egy Bene Gesserit?
— Csak azt kérdezem, hogy mit látsz a jövőben a te magasabb rendű képességeiddel.
— Azt látom a jövőben, amit láttam a múltban is. Nagyon jól tudod, hogyan alakulnak a dolgaink, és hogyan alakítjuk őket. A faj tudatában van halandó voltának, és fél, hogy megreked az evolúciója. A vérünkben van az ösztön, hogy minden rendszer nélkül összevegyítsük a génanyagot. A Császárság, a KHAFT-társaság, a Nagy Dinasztiák mind csak hordalékok az áradat felszínén.
— A KHAFT — mormolta Jessica. — Gondolom, már el is döntötték, hogyan osztják el az arrakisi zsákmányt.
— Ugyan, mi az a KHAFT? Korunk szélkakasa — mondta az öregasszony. — A Császár és barátai kezében van most a KHAFT igazgatósági szavazatainak ötvenkilenc egész hatvanöt század százaléka. Persze hogy kiszagolják, hol van a haszon, és aztán amikor mások orrát is megcsapja ugyanannak a haszonnak a szaga, változik a szavazati erőviszony! Ilyen úton halad a történelem, lányom.
— Éppen erre van most szükségem — mondta Jessica. — Történelmi áttekintésre!
— Ne komolytalankodj, te lány! Te is jól tudod, hogy milyen erők vesznek körül bennünket. Hárompólusú civilizáció vagyunk: egyfelől a Császári Udvar, másfelől a Landsraad, a Nagy Házak Szövetsége, közöttük pedig a Liga, az átkozott csillagközi szállítási monopóliumával. A politikában a háromláb a legingatagabb építmény. Önmagában sem volna valami szívderítő, de tovább ront rajta a feudális kereskedő kultúra, amely szinte teljesen elfordul a tudománytól.
Jessica keserű hangon szólalt meg:
— Hordalékok az áradat felszínén — ez a darab uszadék itt Leto herceg, ez meg a fia, ez itt pedig a…
— Ó, hallgass már, lányom! Amikor elkezdted, akkor is teljesen tisztában voltál vele, hogy borotvaélen kell táncolnod!
— „Bene Gesserit vagyok: csak azért élek, hogy szolgáljak” — idézte Jessica.
— Így igaz — mondta az öregasszony. — Most már csak abban reménykedhetünk, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy ettől minden lángba boruljon, meg tudunk menteni valamit a kulcsfontosságú vérvonalakból.
Jessica behunyta a szemét, érezte, hogy könnyek préselődnek ki a szempillái alól. Leküzdötte a belső remegést, a külső remegést, az egyenetlen pulzust, a tenyere izzadását. Kisvártatva megszólalt:
— Az én hibám, megfizetek majd érte.
— És veled együtt a fiad is fizet érte.
— Megoltalmazom majd, amennyire csak tudom.
— Megoltalmazod! — csattant fel az öregasszony. — Nagyon jól tudod, milyen veszélyes az! Ha túlzottan oltalmazod a fiadat, Jessica, nem lesz majd benne erő semmiféle végzet beteljesítésére.
Jessica elfordult, kinézett az ablakon a sűrűsödő sötétségbe.
— Valóban olyan szörnyűséges az a bolygó, az Arrakis?
— Elég rossz, de nem elviselhetetlen. A Missionaria Protectiva már bejárta, és egy kicsit megpuhította. — A Tisztelendő Anya feltápászkodott, lesimított egy ráncot a köntösén. — Hívd be a fiút! Nemsokára távoznom kell.
— Muszáj?
Az öregasszony arca meglágyult.
— Jessica, lányom, bárcsak a helyedre állhatnék, magamra vehetném a szenvedéseidet! De mindannyiunknak a magunk útját kell végigjárnunk.
— Tudom.
— Olyan drága vagy nekem, mint bármelyik saját lányom, de nem engedhetem, hogy ez a kötelesség rovására menjen.
— Megértem… hogy így kell lennie.
— Hogy mit tettél, Jessica, és miért tetted — mind a ketten tudjuk. De mert nem akarok neked rosszat, meg kell mondanom, nem valószínű, hogy a fiacskád lesz a Bene Gesserit Totalitás! Nem szabad hiú reményeket táplálnod magadban.
Jessica kirázta a szeméből a könnyeket. Haragos mozdulat volt.
— Úgy viselkedel, hogy megint kislánynak érzem magamat, mintha föl kellene mondanom az első leckét! — Nagy erőfeszítéssel mondta ki: — „Az ember sohasem engedhet az állatnak.” — Zokogás rázta meg a testét, de száraz maradt a szeme. Halkan nyögte ki — Olyan magányos vagyok!
— Ezt kellene megtenni az egyik próbának — mondta az öregasszony. — Az igazi emberek szinte mindig magányosak. Most hívd be a fiút! Hosszú és ijesztő napja volt. De jutott ideje rá, hogy gondolkodjék és emlékezzék, nekem pedig föl kell tennem a többi kérdéseket az álmairól!
Jessica bólintott, odalépett a Meditációs Szoba ajtajához, kinyitotta.
— Paul, légy szíves, gyere be!
Paul vonakodó lassúsággal lépett be. Úgy meredt az anyjára, mintha idegen lett volna. Gyanakvó óvatosság felhőzte el a tekintetét, amikor a Tisztelendő Anyára pillantott, de ezúttal biccentett neki, úgy, ahogy az ember a vele egyenrangúnak biccent. Hallotta, ahogy az anyja becsukta mögötte az ajtót.
— Fiatalember — szólt az öregasszony —, térjünk vissza azokra az álmokra!
— Mit akarsz?
— Minden éjjel szoktál álmodni?
— Nem olyasmit, amit érdemes megjegyezni. Vissza tudok emlékezni mindegyik álmomra, de van, amelyikre érdemes, van, amelyikre nem.
— Honnan tudod, melyik milyen?
— Egyszerűen tudom.
Az öregasszony tekintete Jessicára ugrott, aztán vissza a fiúra.
— Mit álmodtál az éjszaka? Érdemes visszaemlékezni rá?
— Igen. — Paul behunyta a szemét. — Egy barlang volt az álomban… és víz… meg egy lány volt ott, nagyon sovány, nagy szemű. Az egész szeme kék volt, nem volt fehérje. Beszéltem vele, elmeséltem neki, hogy itt a Caladanon találkoztam egy Tisztelendő Anyával. — Paul kinyitotta a szemét.
— És amit elmondtál annak az idegen lánynak — hogy találkoztál velem —, az történt meg ma?
Paul elgondolkodott egy pillanatra.
— Igen. Elmondtam a lánynak, hogy eljöttél, és az idegenség bélyegét ütötted rám.
— Az idegenség bélyegét — mondta szinte suttogva az öregasszony, megint Jessicára pillantott, aztán vissza Paulra. — Mondd csak, Paul, gyakran álmodol dolgokról, amelyek aztán pontosan úgy történnek meg; ahogy megálmodtad?
— Igen. És arról a lányról már korábban is álmodtam.
— Igazán? Ismered?
— Ismerni fogom.
— Mesélj róla!
Paul ismét lehunyta a szemét.
— Sziklák között vagyunk, valami védett kis helyen. Beesteledett, majdnem teljes a sötétség, de meleg van. A sziklák között, egy nyíláson át homokdombokat látok. Várunk… várunk valamire… arra, hogy találkozzam valakikkel. A lány fél, de palástolni próbálja előttem, én pedig izgulok. A lány azt mondja: „Mondd el, milyen a szülőbolygód, Usul! Milyenek ott a vizek?” — Paul kinyitotta a szemét. Nem furcsa? Az én szülőbolygóm a Caladan. Még csak nem is hallottam Usul nevű helyről!
— Csak ennyi az egész álom? — ösztökélte Jessica.
— Nem. De lehet, hogy engem szólított Usulnak — mondta Paul. — Ez most jutott az eszembe. — Megint lehunyta a szemét. — Arra kér, beszéljek a vizekről. Megfogtam a kezét. Azt mondom, hallgasson meg egy verset. És elmondom a verset, de meg kell magyaráznom néhány szót — hogy mi a föveny, a hullámverés, a moszat meg a sirály.