A báró kikapcsolta az ajtó erőterét, nézte, ahogy az unokaöccse eltűnik a szeme elől.
Tank, gondolta. Hájfejű tank. Mire itt végez, mészárszék lesz az Arrakisból. És amikor majd ideküldöm Feyd-Rauthát, hogy levegye a vállukról a terhet, ujjongva fogják köszönteni a megszabadítójukat! A szeretett Feyd-Rauthát! A jóságos, a megértő Feyd-Rauthát, aki megmenti őket ettől a vadállattól! Feyd-Rauthát, akit érdemes követni, akiért érdemes meghalni is. A fiú akkorra már megtanulja, hogyan lehet büntetlenül elnyomni a népet. Meggyőződésem, hogy őrá van szükségünk. Jó tanítvány. És olyan bájos teste van. Egészében remek fiúcska.
Tizenöt éves korára már megtanult hallgatni.
Miközben Paul küszködött a topter kormányával, ráébredt, hogy lassan kezdi megkülönböztetni az egyes elemeket a vihar erőinek szövevényében. Ahogy a Mentátnál is magasabb rendű tudata a töredékes részletek alapján összeállította a képet, Paul már érezte a porfalakat, a hullámokat, az egymásba fonódó turbulenciákat, néha egy-egy örvényt.
A fülke belsejét zöldes derengéssel világította meg a műszerfal fénye. A kinti sárgás porförgeteg egynemű masszának látszott, de Paul belső érzékelése már kezdett átlátni a porfüggönyön.
Meg kell keresnem a megfelelő örvényt, gondolta.
Most már hosszabb ideje érezte, hogy enyhült a vihar tombolása, de még mindig vad erővel rázta őket. Kivárta, amíg elvonult egy újabb turbulencia.
Az örvény először csak hirtelen lökés volt, amely hatalmasat dobott az egész gépen. Paul minden félelmét leküzdve balra rántotta a gépet.
Jessica a helyzetjelzőn látta a manővert.
— Paul! — sikoltott fel.
Az örvény megfordította, megpörgette őket. Fölemelte a toptert, mint a gejzír a falevelet, aztán kiokádta őket fölfelé — szárnyas porszem repült ki a kavargó porkút mélyéből a második hold fényébe.
Paul lenézett, látta a por kirajzolta forró légoszlopot, amely kiköpte őket magából, látta, hogy az erejét vesztő vihar elapadó folyóként kanyarog tovább a sivatagban — egyre jobban zsugorodott alattuk a holdszürke kavargás, ahogy fölfelé emelkedtek a forró légoszlop maradványán.
— Kijutottunk — suttogta Jessica.
Paul elkanyarodott, hullámvonalban szárnyalt a géppel, közben tekintete az éjszakai égboltot fürkészte.
— Leráztuk őket — mondta.
Jessicának a torkában dobogott a szíve. Nyugalmat erőltetett magára, hátranézett, az egyre kisebbedő vihar felé. Az időérzéke azt mondta, hogy kis híján négy órát hánykolódtak az elemi erőknek abban a forgatagában, a lelke mélyén valahol azonban úgy érezte, egy egész élet telt el közben. Most mintha újjászületett volna.
Mint a litánia, gondolta. Szembenéztünk, de nem szálltunk szembe vele. A vihar áthaladt rajtunk, fölöttünk. Elment, de mi megmaradunk.
— Nem tetszik nekem a szárnyhang — mondta Paul. Valami megsérült.
A kormányon érezte, hogy nehézkesen, sebzetten szárnyal a gépmadár. A viharból kijutottak ugyan, de még mindig nem kerültek bele Paul jövőlátó terébe. Viszont megmenekültek — és Paul érezte, hogy valami újabb megvilágosodás küszöbén áll.
Beleborzongott.
Delejes, ugyanakkor ijesztő érzés volt, s Paul agyán átvillant a kérdés, hogy végül is mi váltotta ki ezt a reszkető öntudatra ébredést. Úgy érezte, részben a fűszerrel telített arrakisi táplálkozás, de alighanem része lehetett benne a litániának is, mintha a szavak valami önálló erővel rendelkeztek volna.
Nem fogok félni…
Ok és okozat. Életben volt, a rosszindulatú erők ellenére, s úgy érezte, az öntudat új mélységeinek szélén áll, ahová nem juthatott volna el a litánia varázslata nélkül.
Emlékezetében megszólaltak az Orániai Katolikus Biblia szavai: Milyen érzékünk hiányzik, hogy nem halljuk, nem látjuk a másik világot, mely körülvesz bennünket?
— Sziklák vannak körülöttünk — mondta Jessica.
Paul ismét a topter vezetésére összpontosította a figyelmét, megrázta a fejét, hogy elhessegesse a zavaró gondolatokat. Oda nézett, ahová az anyja mutatott, látta, hogy előttük és jobbra kiemelkedő sziklaalakzatok feketéllenek a homokon. Légáramlást érzett a bokáján, por kavargott a fülkében. Valahol lyuk támadt a gépen, a vihar újabb emlékeként.
— Jobb, ha homokra teszed le — mondta Jessica. — Lehet, hogy a szárnyak nem bírják ki a teljes fékezést.
Paul a fejével előrebökött, ahol homok faragta sziklagerincek emelkedtek ki a holdfény sütötte dűnék fölé.
— Azoknak a szikláknak a közelében szállok le. Ellenőrizd az övedet!
Jessica engedelmeskedett, közben azt gondolta: Van vizünk, vannak cirkoruháink. Ha találunk élelmet, sokáig ellehetünk itt, a sivatagban. A fremenek itt élnek. Amire ők képesek, arra mi is képesek vagyunk.
— Mihelyt megállunk, rohanj a sziklák felé — mondta Paul. — Én viszem a csomagot.
— Rohanjak… — Jessica elhallgatott, bólintott. — A férgek!
— Barátaink, a férgek — helyesbítette Paul. — Eltüntetik a toptert. Nem marad semmi nyoma, hogy itt szálltunk le.
Milyen célratörő a gondolkodása, jegyezte meg magában az anyja.
Egyre lejjebb siklottak… lejjebb… még lejjebb…
Jessica most már sokkal fergetegesebbnek érezte a száguldásukat, ahogy a dűnék homályos árnyai, a szigetekként kiálló sziklák elsuhantak a közelükben. A topter puha zökkenéssel megérintette egy homokdomb tetejét, átsiklott egy kis völgy fölött, súrolta a következő dombocskát.
A homokon fékezi le a gépet, hogy kímélje a szárnyakat, gondolta Jessica, és még ezekben a pillanatokban is megcsodálta fia szakértelmét.
— Kapaszkodj! — figyelmeztette Paul.
Paul maga felé húzta a szárnyfék karját, először finoman, aztán egyre erősebben. Érezte, ahogy öblösen előrefordulnak a szárnyak, ahogy egyre szélesebben nekifekszenek a levegőnek. A szél sivított a szárnylapok egymásra simuló fém evezőtollai és fedőtollai között.
Hirtelen, szinte figyelmeztetés nélkül, épp csak egy kicsit megremegve, a vihartól meggyengült bal szárny megtekeredett fölfelé-befelé, és nekicsapódott a topter oldalának. A gép végigszántott egy homokdombon, elpördült jobbra, lezúdult a domb túlsó felén, aztán homokförgeteg közepette beletemette az orrát a következő dűnébe. Megálltak. A gép a bal oldalára borult, maga alá temette a törött szárnyat, a jobb szárny az égre meredt.
Paul letépte magáról a biztonsági övet, fölhúzódzkodott az anyja mellé, felrántotta az ajtót. Homok dőlt be a fülkébe, égett kovakő fanyar szaga csapta meg az orrukat. Paul felkapta az ülés mögül a csomagot, megnézte, ki tudja-e kapcsolni az anyja az övet. Jessica föllépett a jobb oldali ülés szélére, onnan ki a topter fémoldalára. Paul követte, a hevederénél fogva húzta maga után a csomagot.
— Futás! — szólt rá Jessicára.
A dűne teteje felé mutatott — mögötte szél faragta sziklatorony látszott.
Jessica leugrott a topterről, és szaladni kezdett, kézzel-lábbal evickélt fölfelé a dűne oldalán. Maga mögött hallotta Paul zihálását. Fölértek egy homokgerincre, amely nagy ívben vezetett a sziklák felé.