— Még fogom a hevedert — mondta.
Paul lassan befúrta a kezét a homokba az övé mellett, megkereste a hevedert.
— Együtt — mondta. — Lassan, egyenletesen, nehogy elszakítsuk!
Újabb adagokban zúdult le a homok, ahogy egyre följebb húzták a csomagot. Amikor a heveder előbukkant, Paul elengedte, és kiszabadította az anyját a homokból. Aztán együtt kezdték el húzni a csomagot a lejtő irányába, ki a homok alól.
Néhány perc múlva a hasadék fenekén álltak egymás mellett, közöttük a csomag.
Paul ránézett az anyjára. Habfoltok éktelenkedtek az arcán, a köpenyén. Ahol megszáradt a hab, rászáradt a homok is. Úgy festett, mintha meghajigálták volna nedves, zöld homokgolyókkal.
— Ha látnád, hogy festesz! — mondta Paul.
— Te sem dicsekedhetsz — mondta Jessica.
Elnevették magukat, aztán gyorsan kijózanodtak.
— Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — mondta Paul. — Gondatlan voltam.
Jessica megvonta a vállát, érezte, hogy lepereg a köpenyéről a rákeményedett homok.
— Fölállítom a sátrat — mondta a fia. — Szerintem vedd le azt a köpenyt és rázd ki! — Elfordult, fölemelte a csomagot.
Jessica bólintott, hirtelen úgy érezte, ahhoz is fáradt, hogy válaszoljon.
— Horgonylyukak vannak a kőben — szólt oda Paul. — Valaki már sátrazott itt!
Miért ne? gondolta Jessica, miközben leporolta a köpenyét. Kézenfekvő hely volt — mélyen bent a sziklafalak között, szemben a négy kilométernyire levő másik sziklacsoporttal, elég magasan a sivatag fölött ahhoz, hogy menedéket nyújtson a férgek elől, de elég közel a felszínhez, hogy útba lehessen ejteni fárasztó kitérő nélkül.
Jessica megfordult, látta, hogy Paul fölállította a sátrat. A bordázott félgömb beleolvadt a hasadék sziklafalainak hátterébe. Paul elment Jessica mellett, fölemelte a látcsövet. Egy gyors csavarintással beállította a belső nyomását, aztán az olajlencsék fókuszát a szemközti sziklafalra állította be, mely aranybarnán emelkedett ki a reggeli fényben a homoktengerből.
Jessica nézte a fiát, ahogy vizsgálgatta azt a félelmes tájat, fürkészte a homokfolyókat, kanyonokat.
— Ott növények vannak — szólalt meg Paul.
Jessica előszedte a tartalék látcsövet a sátor mellett heverő csomagból, odalépett a fia mellé.
— Ott — mondta Paul, fél kezével elengedte a látcsövet, és odamutatott.
Jessica is megszemlélte.
— Saguaro — mondta. — Száraz kóró.
— Lehet, hogy emberek vannak a közelben — mondta Paul.
— Esetleg valami botanikai kísérleti állomás maradványa lehet — jegyezte meg Jessica.
— Nagyon délen vagyunk már ahhoz — mondta Paul. Leeresztette a távcsövet, benyúlt a szűrő alá; megdörzsölte az arcát, érezte, milyen száraz, cserepes az ajka, érezte a szomjúság poros ízét a szájában. Valahogy olyan benyomást tesz, mintha frementanya lenne.
— És biztosak vagyunk benne, hogy a fremenek barátságosak lesznek? — kérdezte Jessica.
— Kynes megígérte, hogy segítenek majd.
De ennek a sivatagnak a lakói mindenre elszánt emberek, gondolta Jessica. Aki itt tud élni, annak mindenre elszántnak kell lennie. Ezt egy kicsit magamban is megéreztem ma. Könnyen előfordulhat, hogy megölnek a vizünkért.
Behunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a pusztaságot, és felidézett maga előtt egy caladani képet. Egyszer vakációzni mentek a Caladanon a herceggel; még Paul születése előtt. Elrepültek a déli dzsungelek fölött, a burjánzó, harsogó levéltömeg, a deltavidékek rizsföldjei fölött. Látták a hangyaösvényeket a dzsungel mélyén — ahol a karavánok vitték a terhüket szuszpenzorokkal megkönnyített rudakon. A tengeren pedig a háromtörzsű vitorlások fehér szirmai lebegtek…
Soha többé.
Jessica kinyitotta a szemét, rányitotta a sivatag mozdulatlanságára, a fokozódó nappali hőségre. Kint, a nyílt homokon nyugtalan kis porörvények szökkentek föl a levegőbe. A hőségtől reszkető levegőben a szemközti sziklafal olyan volt, mintha silány üvegen át látták volna.
Néhány pillanatra homokfüggöny takarta el a hasadék száját. A homokot, melyet már föllazított a reggeli szellő, most a sólymok lökték meg, ahogy sorban föllebbentek a sziklatetőről. Sziszegve ömlött alá a homok. Amikor elállt, még mindig hallották a sziszegést. Egyre hangosabb lett, egyre érdesebb. Aki egyszer hallotta ezt a hangot, többé nem felejtette el.
— Féreg — suttogta Paul.
Jobb felől bukkant fel nemtörődöm méltósággal, amely mágnesként vonta magára a figyelmet. Ide-oda kanyargó homoktúrás vágott át a dűnéken a szemük előtt. Az eleje magasan fölemelkedett, aztán hátrasimult, mint a hajóorr keltette hullám a vízen. Kisvártatva eltűnt a szemük elől, eltakarta a bal oldali szikla.
A hangja is elhalkult, elhalt.
— Láttam ennél kisebb űrfregattokat is — suttogta Paul.
Jessica bólintott, tovább bámulta a sivatagot. Ahol elhaladt a féreg, ugyanúgy várakozott az a csábító, szívfájdító négy kilométeres szakasz, végtelennek látszott, ahogy elterült előttük, hívogatóan a sziklakeret mögött.
— Amikor kipihentük magunkat — mondta Jessica —, folytatnunk kell a képzésedet.
Paul elfojtotta feltörő indulatát.
— Anyám, nem gondolod, hogy most fontosabb dolgunk is…
— Ma pánikba estél — mondta Jessica. — Lehet, hogy még nálam is jobban ismered az agyadat és a bindu-nervatúrádat, viszont sokat kell még tanulnod a tested prána-izomzatáról. A test olykor magától megtesz ezt-azt, Paul, és erről még nem tudsz eleget. Meg kell tanulnod uralkodni a tested minden egyes izma, minden izomrostja fölött. Most át kell tekintenünk a kezedet. Először az ujjizmokkal, az inakkal és az ujjbegyek érzékenységével foglalkozunk. — Elfordult. — Gyere, menjünk be a sátorba!
Paul behajlította-kinyújtotta a bal keze ujjait, nézte, ahogy az anyja bemászik az ajakzáron át, tudta, hogy nem tántoríthatja el ettől az elhatározásától… hogy egyet kell értenie vele.
Akármi történjék is velem, részes vagyok benne, gondolta.
Át kell tekinteniük a kezét!
A kezére nézett. Milyen haszontalan játékszernek látszott az olyan lényekhez mérve, mint az a féreg!
Mi a Caladanról jöttünk — a mi életformánk számára paradicsomi világból. A Caladanon nem volt szükség rá, hogy anyagi paradicsomot vagy szellemi paradicsomot építsünk fel — hiszen ott láthattuk a valóságban magunk körül. És ugyanazt az árat fizettük érte, amit mindig megfizetett az ember, amikor evilági paradicsomban sikerült. élnie: elpuhultunk, elerőtlenedtünk.
— Szóval te vagy a nagy Gurney Halleck.
Halleck ott állt a kerek barlangban, nézte a fém íróasztal mögött ülő csempészt. A férfin fremen ruha volt, és halványkék szeme arról árulkodott, hogy nemcsak arrakisi ételekkel táplálkozik. Az iroda szinte pontos mása volt egy űrfregatt fő vezérlőtermének — harmincfoknyi falív mentén a távközlő berendezések és a képernyők, mellette a távtöltő- és tüzelőállások, az íróasztal pedig a fal nyúlványa volt — a fennmaradó ív részeként.
Felmérték egymást.