— Staban Tuek vagyok, Esmar Tuek fia — mondta a csempész.
— Akkor te vagy az, akinek hálával tartozom a kapott segítségért — mondta Halleck.
— Ó, a hála… — mondta a csempész. — Ülj le.
Űrhajós típusú kagylóülés emelkedett ki a falból a képernyők mellett, és Halleck belerogyott. Mélyet sóhajtott, minden ízében fáradtságot érzett. Ültéből látta az arcát a csempész melletti sötét felületen tükröződni, és ahogy megnézte elcsigázott ábrázatát, elfintorodott. A fintorral megvonaglott a tintalián-sebhely is a nyakán, állán.
Halleck elfordította a tekintetét a tükörképről, szemügyre vette Tueket. Most már látta rajta a családi hasonlatosságot — az apja sűrű, bozontos szemöldökét, a kőkemény, éles vonalú arcot, orrot.
— Az embereid azt mondják, az apád meghalt, megölték a Harkonnenek — mondta Halleck.
— Vagy a Harkonnenek, vagy közöttetek volt áruló — jegyezte meg Tuek.
A harag részben legyűrte Halleck kimerültségét. Kihúzta magát.
— Meg tudod nevezni az árulót? — kérdezte.
— Nem vagyunk biztosak benne, hogy ki volt az.
— Thufir Hawat Lady Jessicát gyanúsította.
— Ohó, a Bene Gesserit-boszorkányt? Lehet. De Hawat most a Harkonnenek foglya.
— Hallottam róla. — Halleck mélyet sóhajtott. — Úgy látszik, még sok öldöklés áll előttünk.
— Nem teszünk semmit, amivel magunkra vonnánk a figyelmet — mondta Tuek.
Halleck megdermedt.
— De hát…
— Szívesen adunk menedéket neked és az életben maradt embereidnek — mondta Tuek. — Hálát említettél az előbb. Jól van: törlesszétek munkával az adósságotokat! Mindig hasznát tudjuk venni a kemény legényeknek. De habozás nélkül végzünk veletek, ha a legcsekélyebb nyílt akciót indítjátok a Harkonnenek ellen.
— De hát megölték az apádat, ember!
— Lehetséges. És ha ők ölték meg, akkor az apám szavaival válaszolok azoknak, akik gondolkodás nélkül cselekszenek: „Nehéz a kő és súlyos a homok, de mindkettőnél nehezebb az ostobák haragja.”
— Semmit sem akarsz tehát tenni, hogy megbosszuld? — kérdezte megvetően Halleck.
— Félreértettél, nem ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy tiszteletben fogom tartani a Ligával kötött megállapodásunkat. A Ligának az a kívánsága, hogy legyünk körültekintőek ebben a játszmában. Másképp is lehet végezni az ellenféllel…
— Hmmmm…
— Hm bizony! Ha az a szándékod, hogy megkeresd a boszorkányt, és végezz vele, csak rajta! De figyelmeztetlek, valószínűleg elkéstél vele… és mi amúgy sem hisszük, hogy ő lett volna az áruló.
— Hawat ritkán tévedett.
— Hawat hagyta, hogy a Harkonnenek fogságba ejtsék.
— Azt hiszed, ő az áruló?!
Tuek vállat vont.
— Akadémikus kérdés. Szerintünk a boszorkány valószínűleg meghalt. Legalábbis a Harkonneneknek ez a véleménye.
— Úgy látom, elég sokat tudsz te a Harkonnenekről — jegyezte meg Halleck.
— Célzások, félmondatok… szóbeszéd, sejtések.
— Hetvennégyen vagyunk. Ha komolyan gondolod, hogy álljunk be közétek, akkor azt kell hinned, hogy a hercegünk is meghalt.
— Látták a holttestét.
— És a fiú is… Paul fiatalúr? — Halleck nyelni próbált, gombóc volt a torkában.
— A legutolsó értesülés szerint az anyjával együtt eltűnt egy sivatagi viharban. Még a csontjaik sem fognak előkerülni.
— Tehát a boszorkány is meghalt… mindenki meghalt!
Tuek bólintott.
— És azt mondják, hogy Vadállat Rabban ismét elfoglalja az uralkodói trónt a Dűnén.
— Lankiveili Rabban gróf?!
— Az.
Halleck csak néhány pillanat múlva tudta legyűrni a feltörő indulatot, amely a hatalmába kerítette. Akadozó hangon szólalt meg:
— Nekem személyes leszámolnivalóm van Rabbannal. A családom életéért… — megdörgölte a tintalián-sebhelyet — … meg ezért is…
— Az ember ne tegyen kockára mindent azért, hogy időnek előtte leszámolhasson valakivel — mondta Tuek. Összevonta a szemöldökét, nézte a Halleck állkapcsa körül vonagló izmok játékát, a félig lehunyt, húsos szempillák mögötti tekintet hirtelen elsötétedését.
— Tudom… tudom. — Halleck mély lélegzetet vett.
— Te és az embereid ledolgozhatjátok nálunk az Arrakisról való távozásotok útiköltségét — mondta a csempész. — Sok olyan hely van, ahová majd…
— Fölmentem az embereimet minden kötöttségük alól, amely hozzám fűzi őket — mondta Halleck. — Döntsenek kedvük szerint. Ha Rabban itt van — én is itt maradok!
— Ilyen állapotban nem vagyok biztos benne, hogy szívesen vennénk.
Halleck szúrós szemmel ránézett a csempészre.
— Kételkedsz a szavamban?
— Neeem…
— Megmentettél a Harkonnenektőclass="underline" Leto hercegnek sem többért fogadtam hűséget annak idején. Itt maradok az Arrakison, veletek… vagy a fremenekkel.
— A gondolat, akár kimondják, akár nem, valóságos dolog, és ereje van — mondta Tuek. — Lehet, hogy a fremenek között nem volna ínyedre, hogy milyen: kevés választja el náluk az életet a haláltól, és milyen könnyű átjutni a határon…
Halleck egy pillanatra lehunyta a szemét, érezte, hogy megint szétárad benne a fáradtság.
— Hol van az Úr, aki kivezetett bennünket a sivatagok földjéről, a mélységekből? — kérdezte.
— Ha lassan haladsz, elérkezik a bosszúd napja — mondta Tuek. — A sietség a Shaitan eszköze. Hűtsd le a bánatodat — segíteni tudunk benne. Három dolog van, ami enyhíti a lélek fájdalmát — a víz, a zöld fű és az asszonyok szépsége.
Halleck ránézett.
— Nekem többet érne, ha Rabban Harkonnen vérében gázolhatnék — mondta. — Gondolod, hogy eljön még a napja?
— Kevés közöm van nekem ahhoz, hogy milyen holnap vár reád, Gurney Halleck. Én csak a mában segíthetek.
— Akkor elfogadom a segítséget, és itt maradok mindaddig, amíg azt nem mondod, hogy álljunk bosszút az apádért és mindazokért, akik…
— Ide hallgass, te harcos! — szólt rá Tuek. Előrehajolt az asztal fölött, fölhúzta a vállát, a szeme villogott. Hirtelen olyan lett az arca, mint a vihar faragta szikla. — Az apám vizéért megfizetek én magam, a tulajdon kezemmel!
Halleck farkasszemet nézett vele. Ebben a pillanatban a csempész Leto hercegre emlékeztette: látszott rajta, hogy ő a vezére az embereinek, rettenthetetlen, biztosan áll a helyén, és tudja, merre tart. Olyan volt, mint a herceg… az Arrakis előtt.
— Akarod, hogy melletted vívjon a pengém? — kérdezte Halleck.
Tuek visszaült, kényelembe helyezkedett, némán méregette Hallecket.
— Úgy gondolsz rám, mint harcosra? — kérdezte követelőzően Halleck.
— Te vagy a herceg egyetlen parancsnoka, aki megmenekült — mondta Tuek. — Túlerőben volt az ellenség, de te rugalmasan vonultál vissza. Úgy maradtál meg, ahogy mi megmaradunk az Arrakis ellenében.
— Tessék?
— Mi megtűrt lakók vagyunk itt, Gurney Halleck — mondta Tuek. — Az Arrakis az ellenségünk.
— És egyszerre egy ellenségünk legyen, erről van szó?
— Erről.
— Így boldogulnak a fremenek is?
— Talán.
— Azt mondtad, lehet, hogy túl keménynek találnám az életet a fremenek között. Azért, mert a sivatagban élnek, a nyílt sivatagban?
— Ki tudja, hol élnek a fremenek? A mi számunkra a Központi Fennsík a senki földje. De most beszéljünk inkább a…