— Azt mondják, a Liga nagyon ritkán vezeti el a fűszerszállító teherhajók útvonalát a sivatag fölött — mondta Halleck —, de a szóbeszéd szerint itt-ott láthat az ember zöld foltokat, ha tudja, hol keresse…
— Szóbeszéd! — ismételte meg fitymálóan Tuek. — Választani akarsz köztem és a fremenek között? Mi valamennyire védett körülmények között vagyunk, megvan a saját, sziklába vájt sziecsünk, a saját eldugott medencéink. Civilizált módon élünk. A fremenek csak néhány toprongyos bandát jelentenek, akiket éppen mi használunk fűszervadászoknak!
— De a Harkonnenekkel el tudnak bánni.
— És tudod, mi az eredmény? Ebben a pillanatban is folyik ellenük a hajsza, mint az állatok ellen — lézerfegyverekkel, hiszen nincsenek pajzsaik. Egyszerűen kiirtják őket. És miért? Mert elbántak néhány Harkonnennel!
— Harkonnenek voltak, akiket megöltek? — kérdezte Halleck.
— Ezt hogy érted?
— Te nem hallottál róla, hogy állítólag sardaukarok is jöttek a Harkonnen-csapatokkal?
— Annyi mendemonda terjeng!
— De hát egy irtóhadjárat… ez nem vall a Harkonnenekre! Az irtóhadjárat pazarlás.
— Azt hiszem, amit látok — mondta Tuek. — Határozd el magad, harcos barátom! Én vagy a fremenek? Én menedéket ígérek neked, és lehetőséget arra, hogy leszámolj azokkal, akikkel mind a ketten le akarunk számolni. Ebben bizonyos lehetsz. A fremenek között csak űzött vadként élhetsz.
Halleck tétovázott. Rokonszenvet és bölcsességet érzett Tuek szavaiban, de valami megmagyarázhatatlan okból bizonytalankodott.
— Bízzál meg a tulajdon képességeidben — mondta Tuek. — Kinek a döntései vezették ki épségben a tieidet a harcból? A te döntéseid. Dönts hát!
— Meg kell lennie — mondta Halleck. — A herceg és a fia meghalt?
— A Harkonnenek biztosra veszik. Ha ilyesmiről van szó, én általában megbízom a Harkonnenekben. — Zord mosoly villant át Tuek arcán. — Ha másban nem is.
— Akkor hát legyen. — Halleck előrenyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, ráhajtott hüvelykujjal, a hagyományos gesztussal. — Neked adom a kardomat.
— Elfogadom.
— Akarod, hogy rábeszéljem az embereimet is?
— Megengeded, hogy önállóan határozzanak?
— Eddig követtek engem, de a legtöbbjük a Caladanra való, és az Arrakis nem az, aminek képzelték. Mindenüket elveszítették itt, csak az életük maradt meg. Úgy gondolom, hogy most már határozzanak ők maguk.
— Most nem szabad meginognod — mondta Tuek. — Eddig is követtek téged.
— Szükséged van rájuk, igaz?
— Mindig hasznát tudjuk venni a tapasztalt harcosoknak… az ilyen időkben jobban, mint bármikor.
— Elfogadtad a kardomat. Kívánod, hogy rábeszéljem őket?
— Azt hiszem, maguktól is követni fognak, Gurney Halleck.
— Reméljük.
— Reméljük bizony.
— Tehát magam dönthetek ebben?
— Magad dönthetsz.
Halleck feltápászkodott a kagylóülésből, érezte, hogy még ez a kis erőfeszítés is mennyit fölemésztett megmaradt energiájából.
— Most egyelőre megnézem a szállásukat, és hogy jól vannak-e — mondta.
— Beszélj a szállásmesteremmel — mondta Tuek. — Drisq a neve. Mondd meg neki, hogy az a kívánságom, bánjon jól velük. Nemsokára átmegyek hozzátok én is. Először intézkednem kell néhány induló fűszerszállítmány dolgában.
— A vagyon előtt nincsen zárt ajtó — jegyezte meg Halleck.
— Nincsen — mondta Tuek. — A zűrzavaros időszak ritka jó üzleti lehetőséget kínál nekünk.
Halleck biccentett, aztán hallotta a halk remegést, érezte az enyhe légáramlást, ahogy kinyílt mellette egy nehéz ajtó. Megfordult, lehajolt, hogy ne üsse be a fejét, és kibújt rajta.
A gyülekezőhelyiségben találta magát, amelyen előzőleg átvezették őt és az embereit Tuek társai. Hosszú, meglehetősen szűk barlangszakasz volt, amelyet emberi kéz vágott ki a kőzetből. A felület simasága arról árulkodott, hogy sugárvágókat használtak. A mennyezet elég magasra emelkedett ahhoz, hogy folytassa a szikla eredeti ívét, és fölszállhassanak a belső légáramlatok. Fegyverállványok és öltözőszekrények álltak a falak mentén.
Halleck némi büszkeséggel látta, hogy azok az emberei, akik még meg tudtak állni a lábukon, álltak — nem látszott rajtuk a kimerültség vagy a legyőzöttség lankadtsága. A csempészek egészségügyisei járkáltak közöttük, ellátták a sebesülteket. Balra egy részen a hordágyon fekvők sorakoztak, mindegyik sebesült mellett egy Atreides-egyenruhás bajtársa.
Az Atreides-hagyomány — „Mi gondját viseljük a mieinknek!” — sziklaszilárdan kitartott, gondolta Halleck.
Egyik hadnagya odajött hozzá, kezében Halleck kilenchúrú balisetje, tok nélkül. A férfi feszesen tisztelgett, és azt mondta:
— Uram, az itteni egészségügyisek azt mondják, Mattain nem tudnak segíteni! Nincs itt sem csont—, sem szervraktáruk, csak segélyfölszerelésük. Mattai a végét járja, és szeretne kérni valamit tőled.
— Mit?
A másik odanyújtotta a balisetet.
— Mattai szeretné, ha egy dallal könnyítenéd meg a távozását, uram. Azt mondja, tudod, melyik az… már épp elégszer kérte tőled. — Nagyot nyelt. — Az a címe: Kedvesem. Ha meg…
— Igen. — Halleck elvette a balisetet, kipattintotta a pengetőt a helyétől. Halkan megzendítette a hangszert, rájött, hogy valaki már fölhangolta. Valami égető érzés volt a szemében, de elhessegette a gondolataiból, ahogy hosszú lépteivel megindult bal felé, keze laza mozdulatokkal pengette a dal akkordjait, arcára könnyed mosolyt kényszerített.
Néhány embere és egy felcser hajolt az egyik hordágy fölé. Ahogy Halleck a közelükbe ért, az egyik halkan énekelni kezdett, könnyed biztonsággal szólalt meg az ismerős ellenszólam.
Az énekes elhallgatott, kinyúlt bekötözött karjával, lecsukta a hordágyon fekvő férfi szemét.
Halleck megpendített még egy utolsó akkordot a baliseten, és azt gondolta: Most már csak hetvenhárman vagyunk.
Sokaknak nehezen érthető, hogy milyen volt az élet a Császári Fészekben, de megpróbálom dióhéjban leírni. Azt hiszem, apámnak csak egy igazi barátja volt, az eunuchnak született Hasimir Fenring gróf, az Impérium egyik legfélelmetesebb harcosa: Egy napon a fürge mozgású, csúf kis gróf egy új ágyasrabszolgalányt hozott apámnak és anyám engem bízott meg vele, hogy kémleljem ki az eseményeket. A Bene Gesserittel és a Ligával kötött egyezmény megengedte apámnak; hogy ágyasrabszolganőket tartson, de ezek Császári Utódot természetesen nem hozhattak a világra; az ármánykodások azonban mindennaposak voltak. Anyámmal és nővéreimmel nagy gyakorlatra tettünk szert benne, hogy kivédjük az életünk ellen intézett különféle fortélyos támadásokat. Lehet, hogy rettenetesen hangzik, de egyáltalán nem vagyok bizonyos benne, hogy apámnak egyikben sem volt része. Az uralkodó család nem olyan, mint a közönséges családok Megjelent tehát az új ágyasrabszolgalány, vörös hajú volt, mint apám, karcsú és kecses, az izmai mint egy táncosnőé, és egyebek között szemlátomást kitanulta az idegcsábítás fogásait is. Az, apám sokáig nézte, ahogy ott parádézott előtte ruhátlanul. Végül azt mondta: „Túl szép. Meghagyjuk ajándéknak valakinek.” A kívülálló el sem képzelheti, milyen riadalmat keltett ez a Császári Fészekben. Végül is a ravaszság és az önuralom jelentette mindannyiunk számára a legfenyegetőbb veszélyt.