Paul a cirkosátor előtt állt. Késő délután volt. A sziklahasadékra, ahol fölverte reggel a sátrat, mély árnyék borult. Paul elnézett a sivatag fölött a távoli sziklafal felé, és azon töprengett, fölébressze-e a sátorban alvó anyját.
A szeme előtt egymást követte a dűnék végtelen sora. A lenyugvó nap lapos fényében sötét, éjfekete árnyékokat vetettek.
És ez a laposság…
Tudata valami magas után kutatott a tájban. De nem talált igazi magasságot a láthatáron, a hőségtől vibráló levegőben — sem virágot vagy más lágyan himbálózó dolgot, amely a szellő járását jelezte volna… csak a dűnéket látta, és azt a messzi sziklavonulatot az ezüstöskék égbolt alatt.
És ha nincs ott semmiféle elhagyott kísérleti állomás? tűnődött. Ha nincsenek ott fremenek sem, és azok a növények csak véletlenül nőttek ki?
A sátor mélyén Jessica fölébredt, a hátára fordult, az átlátszó végablakon kisandított Paulra. A fia háttal állt neki, és volt valami a tartásában, ami az apjára emlékeztetett. Jessica érezte, hogy feltolul benne a fájdalom, és elfordult.
Valamivel később megigazította a cirkoruháját, felfrissítette magát egy kis vízzel a sátor gyűjtőzsebéből, aztán kimászott, megállt, nagyot nyújtózkodott, hogy kikergesse az álmot az izmaiból.
Paul nem fordult hátra, úgy szólalt meg:
— Azon kapom magam, hogy élvezem ezt a nyugalmat.
Mennyire rááll az elme a környezetre, gondolta Jessica. Az eszébe jutott egy Bene Gesserit-gondolat: „Az elme, ha nagy nyomás nehezedik rá, egyaránt kitérhet pozitív és negatív irányba is: fölfelé vagy lefelé. Úgy képzeljétek el, mint egy spektrumot, amelynek a negatív végén az öntudatlanság van, a pozitív végén pedig a hipertudat. És azt, hogy nagy megterhelés esetén merre mozdul el az elme, erősen befolyásolja a kiképzése.”
— Egészen jól el lehetne élni itt — mondta Paul.
Jessica megpróbálta a fia szemével nézni a sivatagot, tudomásul venni mindazokat a veszélyeket, viszontagságokat, amelyeket ezen a bolygón magától értetődőnek fogadtak el, és azon tűnődött, miféle jövőt láthatott benne Paul. Az ember, egyedül lehetne itt, a sivatagban, gondolta, nem kellene lesnie, hogy kijár a nyomában, nem kellene rettegnie az üldözőitől.
Odalépett Paul mellé, fölemelte a látcsövét, beállította az olajlencséket, szemügyre vette a szemközti sziklavonulatot. Igen, saguaro látszott a hasadékokban, és más bogáncsszerűségek… És mintha alacsony növésű, sárgászöld fű is derengett volna az árnyékban.
— Tábort bontunk — mondta Paul.
Jessica bólintott. Odament a hasadék szájához, ahonnan végig tudott tekinteni a sivatagon, és balra fordította a látcsövet. Egy sóteknő fehérlett ott szemkápráztatón, a szélén piszkossárga szegéllyel — fehér folt idekint a pusztaságban, ahol a fehérség a halált jelentette. Az a teknő azonban másvalamiről árulkodott: vízről! Egyszer, valamikor régen víz folyt annak a kápráztató fehérségnek a helyén! Leeresztette a látcsövet, megigazgatta magán a burnuszt, hallgatta egy pillanatig Paul motoszkálását.
Egyre lejjebb süllyedt a nap. Árnyékok nyúltak át a sóteknőn. Lángoló színorgia tört ki a lemenő nap körül a látóhatáron. Aztán a színek összehúzódtak, elszürkültek, mintha az este végigtapogatta volna a homokot. Szénfekete árnyékok terjengtek mindenütt, aztán rászakadt a sűrű éj a sivatagra.
Csillagok!
Jessica fölnézett a csillagokra, megérezte maga mellett Pault, ahogy odalépett. Mintha az egész sivatagi éjszaka Fölfelé mozdult volna, mintha a csillagok felé emelkedett volna. Eltűnt a nappal nyomasztó súlya. Könnyű szellő cirógatta meg Jessica arcát.
— Nemsokára feljön az első hold — mondta Paul. — Összecsomagoltam, és elhelyeztem a dobolót is.
Örökre elveszhetünk ebben a pokolpusztában, gondolta Jessica. És senki sem tudja meg, mi lett a sorsunk.
Az esti szél homokpermetet sodort magával; érdesen súrolta Jessica arcát, fahéjszagot hozott — illatok permete a sötétben.
— Érzed? — kérdezte Paul.
— Még a szűrőn át is — mondta Jessica. — Egy vagyon. De kaphatsz-e érte vizet? — Átmutatott a medence túloldalára. — Nem látni odaát fényeket…
— Ha vannak ott fremenek, akkor a sziklák mögötti védett helyen lehet a sziecsük — mondta a fia.
Ezüst tócsa jelent meg a látóhatáron jobbra: az első hold. Lassan kiemelkedett, tisztán látszott rajta a tenyérmintázat. Jessica a fényben ezüstfehéren elterülő homoktengert fürkészte.
— A hasadék legmélyebb részére állítottam be a dobolót — mondta Paul. — Miután meggyújtom a kanócát, körülbelül harminc percünk lesz.
— Harminc percünk?
— Mielőtt elkezdi hívni a… férget.
— Értem. Éntőlem indulhatunk.
Paul ellépett mellőle, Jessica hallotta, hogy visszamegy a sziklák közé.
Alagút ez az éjszaka, gondolta, a holnapba vezető sötét lyuk… Ha ugyan van nekünk holnapunk. Megrázta a fejét. Most minek ez a beteges borúlátás? Ennél jobb kiképzést kaptam!
Paul visszajött, fölvette a csomagot, elindult lefelé, lement az első nagy, lapos dűnéig, ott bevárta az anyját, fülelt a lépteire, ahogy leereszkedett mögötte. Hallgatta a hűvös, szemerkélő kis neszeket, ahogy a sivatag a maga rejtjeleivel betűzte, hogy egyelőre nincs mitől félni.
— Ritmus nélkül kell járnunk — mondta Paul, és felidézte emlékezetében a képet, ahogy az emberalakok haladnak a homoktengeren… a jövőlátó emlékképét és a valóságosat is.
— Figyelj, megmutatom — mondta. — Így járnak a fremenek a sivatagban.
Kilépett a dűne szél felőli oldalára, követte a hajlatát, vontatottan haladt előre.
Jessica tíz lépésen át figyelte, aztán utánaindult. Fölfogta az értelmét: a lépéseiknek úgy kell hangzaniuk, mint a homok természetes moccanásainak, csuszamlásainak… mint a szélnek. Az izmai azonban tiltakoztak ez ellen a természetellenes, szaggatott ütem ellen: lép… húz… csusszan… lép… lép… vár… húz… lép…
Az idő lelassult körülöttük. Szemben a sziklavonulat nem került közelebb. A mögöttük levő ugyanúgy tornyosult.
— Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!
Dobolás hallatszott mögülük, a sziklák közül.
— Beindult! — sziszegte Paul.
A dobolás folytatódott, erőlködniük kellett, hogy a járásuk ne vegye át a ritmusát.
Mintha holdsütötte tálban lépkedtek volna, amelybe egyenletes távolságokban lyukakat ütött a doboló. Föl-le az egymás után sorjázó dűnéken: lép… húz… vár… lép… Át a kavicsokon, melyek elgörögtek a lábuk alatt: húz… vár… lép…
És közben minden idegszálukkal egy összetéveszthetetlen sziszegésre füleltek.
Amikor megjött a hang, olyan halkan indult, hogy elnyomta saját csoszogásuk nesze. De erősödött… egyre hangosodott… nyugat felől.