— Miféle vers az? — kérdezte a Tisztelendő Anya. Paul kinyitotta a szemét.
— Csak Gurney Halleck egyik szimfonikus költeménye szomorú időkre.
Paul mögött Jessica megszólalt:
— Ez az — mondta Paul.
Az öregasszony pár pillanatig szótlanul, fürkészően nézte, mielőtt megszólalt:
— Fiatalember, én a Bene Gesserit főnökasszonyaként a Kwisatz Haderachot keresem — azt a férfit, aki maradéktalanul magunkfajta lehet. Az anyád látja benned ezt a lehetőséget, de ő anyaszemmel néz. Lehetőséget én is látok, de nem többet.
Elhallgatott. Paul látta, hogy azt várja, ő mondjon valamit. Ő is hallgatott, várt.
Egy idő múlva a Tisztelendő Anya szólalt meg:
— Jól van, ahogy akarod. Vannak rejtett mélységeid, azt elismerem.
— Most elmehetek? — kérdezte a fiú.
— Nem érdekel, mit tud mondani neked a Tisztelendő Anya a Kwisatz Haderachról? — kérdezte Jessica.
— Már mondta, hogy akik megpróbálkoztak vele, meghaltak.
— De egy-két útbaigazítást adhatok, hogy miért vallottak kudarcot — mondta az öregasszony.
Útbaigazításról beszél, gondolta Paul, de igazában fogalma sincs semmiről. Fennhangon csak annyit mondott:
— Tessék, adj!
— És fütyülsz rám, igaz? — Fanyarul elmosolyodott, új ráncok hálója terült szét az öreg arcon. — Jól van. Tehát: „Ami enged, az uralkodik.”
A fiú elképedt. Ez az öregasszony olyan elemi dolgokról akarja felvilágosítani, mint a jelentésen belüli ellentmondás? Azt hiszi, hogy az anyja semmire sem tanította meg?
— Ez az útbaigazítás? — kérdezte.
— Nem azért vagyunk itt, hogy szócsatát vívjunk, vagy a szavak jelentésén huzakodjunk — mondta az öregasszony. — A fűzfa enged a szélnek, és zavartalanul él, amíg egy napon már sok fűzfa lesz, és útját állják a szélnek. Ez a fűzfa célja.
Paul rámeredt. Azt mondta, célja, és a fiú érezte, hogy szinte nekirontott a szó, újra megfertőzte a félelmetes cél tudatával. Hirtelen haragot érzett az öregasszony iránt: ostoba vén boszorkány, csak úgy dőlnek belőle a közhelyek!
— Azt hiszed, én lehetek az a Kwisatz Haderach — mondta. — Rólam beszélsz, de egy szót sem szólsz arról, hogy miként segíthetünk az apámon. Hallottam, amit az anyámmal beszéltél. Te úgy viselkedsz, mintha az apám halott volna. Márpedig nem az!
— Ha bármit lehetne tenni érte, megtettük volna — mondta komoran az öregasszony. — Téged talán képesek leszünk megmenteni. Nem biztos, de lehetséges. Az apádért azonban semmit sem tehetünk. Amikor megtanulod ezt tényként tudomásul venni, akkor elsajátítottál valami igazi Bene Gesserit-tudást.
Paul látta, milyen megrendülést okoztak ezek a szavak az anyjának. Villogó szemmel meredt az öregasszonyra. Hogy mondhat ilyet az apjáról? Mitől olyan biztos magában? Egész lénye háborgott.
A Tisztelendő Anya Jessicára nézett.
— Tanítgatod a fiút a Módszerre, igaz? Látom rajta a jeleit. A te helyedben én is ezt tettem volna, és ördög vigye a szabályokat!
Jessica bólintott.
— Most pedig nyomatékosan ajánlom — mondta az öregasszony —, hogy térj el a szokásos képzési sorrendtől. A fiadnak a tulajdon biztonsága érdekében szüksége van a Hangra. Már jó úton jár, de mind a ketten tudjuk, mennyivel többre lesz szüksége… és milyen szüksége lesz rá! — Odalépett Paul elé, lenézett rá. — Minden jót, ifjú ember! Remélem, sikerrel jársz. De ha nem… előbb-utóbb akkor is célt érünk.
Még egyszer Jessicára pillantott. Összevillant a szemük, mintha valamiben megegyeztek volna maguk között. Aztán az öregasszony suhogó köntössel kiviharzott a szobából, egy pillantást sem vetett hátra. Gondolataiban már nyoma sem volt sem a szobának, sem a benne levőknek.
De Jessica még látta egy pillanatra a Tisztelendő Anya arcát, ahogy elfordult. Könnyek csillantak meg a ráncok között. Azok a könnyek ijesztőbbek voltak, mint minden más szó vagy jel, amit aznap váltottak.
Olvastátok már, hogy Muad-Dibnek nem voltak egykorú játszótársai a Caladanon. Túl veszélyes lett volna. Voltak azonban Muad-Dibnek csodálatos tanítói-társai. Ott volt például Gurney Halleck, a trubadúr-harcos. Ebben a könyvben is találkoztok majd Gurney néhány szép dalával. Ott volt Thufir Hawat, az öreg Mentát főorgyilkos, akitől félelem költözött még a Padisah Császár szívébe is. Ott volt Duncan Idaho, a Ginaz-ház harcmestere, aztán dr. Wellington Yueh, a sötét lelkű, ám ragyogó tudású áruló; Lady Jessica, aki kezébe adta fiának a Bene Gesserit-módszert: és természetesen ott volt Leto herceg, kinek apai szerepéről hosszú ideje méltatlanul nem beszéltünk.
Thufir Hawat besurrant a Caladan-kastély edzőtermébe, halkan becsukta az ajtót. Megállt egy pillanatra. Öregnek, fáradtnak, viharvertnek érezte magát. Bal lábán sajgott a régi seb helye, melyet annak idején az öreg herceg szolgálatában kapott.
Már a harmadik nemzedékük, gondolta.
Végigtekintett a termen, melyet fényárba borítottak a tetőablakon betűző déli napsugarak, és meglátta a fiút. Háttal ült az ajtónak, szemlátomást teljesen lekötötték az asztalon szétrakott könyvek, térképek, diagramok.
Hányszor mondjam még el a legénynek, hogy sohase fordítson hátat az ajtónak? Hawat megköszörülte a torkát.
Paul a tanulmányaiba mélyedt, nem mozdult.
Egy felhő árnyéka siklott át a tetőablakon. Hawat ismét megköszörülte a torkát.
Paul fölegyenesedett. Nem fordult meg, csak hátraszólt:
— Tudom! Háttal ülök az ajtónak!
Hawat szája önkéntelenül is mosolyra rándult. Átcsörtetett a helyiségen, megállt az asztal sarkánál.
Paul fölnézett az ősz öregemberre. Hawat szeme éberen csillogott a sötét bőrű, ráncoktól árkolt arcban.
— Hallottam, ahogy végigjöttél a folyosón — mondta Paul. — És hallottam, ahogy benyitottál.
— Az én neszeimet utánozni is lehet.
— Meg tudnám különböztetni.
Lehet, hogy valóban meg tudná, gondolta Hawat. A boszorkány anyja alapos kiképzésben részesíti, annyi szent. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a drágalátos iskolája. Lehet, épp azért küldték ide az öreg főnökasszonyt — hogy ráncba szedje a mi kedves Lady Jessicánkat!
Hawat odahúzott egy széket, és leült, hangsúlyozottan az ajtóval szemben. Hátradőlt, körülnézett a helyiségben. Hirtelen furcsának rémlett a szemében, idegenszerűnek így, hogy a felszerelés nagy részét már elküldték az Arrakisra. Egy edzőasztal maradt ott, egy vívótükör, kristályprizmái most mozdulatlanul álltak, mellette a toldozott-foldozott gyakorlóbábu, mint valami ősi gyalogos katona, akit elnyűtt, megnyomorított a háború.