Dömm… dömm… dömm… dömm… — szólt a doboló.
A közeledő sziszegés belehasított mögöttük az éjszakába. Menet közben hátranéztek, meglátták a sziklák felé tartó féreg hatalmas hullámdombját.
— Ne állj meg — suttogta Paul. — Ne nézz hátra!
Recsegő-ropogó-dörgő hangorkán hallatszott a sziklamenedék felől, amelyet maguk mögött hagytak. Lavinaként zúdult utánuk a dübörgés.
— Ne állj meg! — ismételte meg Paul.
Látta, hogy elérték azt a jeltelen pontot a két sziklafal között — az egyik előttük, a másik mögöttük —, ahonnan mind a kettő egyformán távolinak látszott.
És mögöttük még mindig uralta az éjszakát az a sziklaszaggató, eszeveszett hangzavar.
Mentek tovább, tovább, tovább… Az izmaik már egyenletesen sajogtak, úgy érezték, ez mindig így lesz, de Paul látta, hogy előttük az a hívogató sziklavonulat lassan-lassan magasodni kezd.
Jessica se látott, se hallott, úgy haladt előre, tisztában volt vele, hogy csak az akaratereje viszi tovább. Fájt a szája a szárazságtól, de a háta mögül hallatszó hangok megértették vele, hogy most nem állhat meg egyet kortyolni a cirkoruha gyűjtőzsebéből.
Dömm… dömm…
A hátuk mögött újult erővel tört ki a tombolás, elnyomta a doboló hangját.
Aztán — csend lett!
— Gyorsabban — suttogta Paul.
Jessica bólintott. Tudta, hogy a fia nem látja a mozdulatot, neki magának volt szüksége rá, így közölte magával, hogy többet kell követelnie a máris a végsőkig kifacsart izmoktól. Ez a természetellenes mozgás…
A biztonságot ígérő sziklafal előttük már felmagasodott a csillagokig. Paul látta, hogy sima homokmező nyúlik az aljáig. Rálépett, fáradt lába megbotlott, önkéntelenül megtámasztotta magát előrenyújtott másik lábával…
Visszhangzó döndülés rázta meg körülöttük a homokot.
Paul megingott, kettőt lépett oldalvást.
Bumm! Bumm!
— Dobhomok! — sziszegte Jessica.
Paul visszanyerte az egyensúlyát. Körültekintett; egyetlen pillantással végignézett a környező homokon, a kétszáz méternyire emelkedő sziklavonulaton…
Sziszegő, surrogó hangot hallott a hátuk mögött mintha szél támadt volna fel, mintha szökőár közeledett volna egy láthatatlan tengeren.
— Fussunk! — sikoltotta Jessica. — Paul, fussunk!
Futásnak eredtek.
Lábuk alatt döngött a dobhomok. Aztán kiértek belőle, nagy szemű kavicson rohantak. A futás először megkönnyebbülés volt az izmaiknak, felszabadulás a szokatlan, ritmustalan kínlódásból. Ez már érthető mozgás volt. Ebben már volt ritmus. A homok, a kavics azonban visszafogta a lábukat. És a féreg sziszegő közeledésének hangja már viharként tombolt körülöttük.
Jessica megbotlott, térdre esett. Most már nem érzett mást, csak a fáradtságot, a hangot, a félelmet.
Paul fölrántotta.
Továbbrohantak, kéz a kézben.
Vékony pózna meredt ki a homokból előttük. Elrohantak mellette, megláttak még egyet.
Jessica tudatába csak akkor hatolt el a látvány, amikor már maguk mögött hagyták.
Aztán egy újabb pózna — szél marta felülettel állt ki egy sziklahasadékból.
Még egy.
Szikla!
Jessica a talpán érezte meg, megütötte a rugalmatlan felület.
A szilárd talajon új erőre kapott.
Mély hasadék függőleges árnyéka nyúlt fölfelé, befelé az előttük levő sziklába. Arra iramodtak, bepréselődtek a keskeny résbe.
Mögöttük elhallgatott a féreg haladásának sziszegése.
Jessica és Paul megfordult, kikémlelt a sivatag felé.
Ahol a dűnék kezdődtek, körülbelül ötvenméternyire tőlük a sziklaalapzat szélénél ezüstös, szürke ív domborodott ki a sivatagból; homokfolyókat, porfellegeket lökött szét maga körül. Egyre magasabbra emelkedett, aztán óriási, keresgélő szájjá alakult. A kerek, feketén tátongó lyuk szélén megcsillant a holdfény.
A szája keskeny rés felé ingott, ahol Paul és Jessica kucorgott. Fahéjszag tépte az orrukat. A holdfény villogott a kristályként tündöklő fogakon.
Előre-hátra ingott a gigászi száj.
Paul visszafojtotta a lélegzetét.
Jessica dermedten bámult.
Keményen összpontosítania kellett minden Bene Gesserit-tudását, hogy legyűrje magában az elemi rettegést, elfojtsa a mindent elárasztani akaró félelmet, mely mintha az emberfaj közös emlékezetéből táplálkozott volna.
Paul viszont szinte föllelkesült. Valamelyik előző pillanatban átlépett egy időhatáron, újabb ismeretlen területre hatolt be. Sötétséget érzékelt maga előtt, lelki szeme semmit sem tudott kivenni. Mintha valamelyik lépésével egy kútba lépett volna… vagy egy olyan hullámvölgybe, ahonnan a jövőt nem lehetett látni. A tájkép alapjaiban megváltozott.
Ennek az idősötétségnek az érzése azonban nem volt kellemetlen, sőt rendkívüli módon megélesítette többi érzékszervét. Akaratlanul is regisztrálta minden regisztrálható jegyét a homokból kiemelkedő, őrá vadászó lénynek. A szája nagyjából nyolc méter átmérőjű lehetett… a szélén villogtak a kriszkés alakú, ívelt kristályfogak… a mélyéből kitóduló lélegzetben fahéj kavargott, bonyolult aldehidek… savak…
A féreg kioltotta a holdfényt, ahogy végigsöpörte a sziklát fölöttük. Apró kövek; homok zuhogott le szűk búvóhelyükre:
Paul hátrább nyomta az anyját.
Fahéj!
Körülvette, elárasztotta a szaga.
Mi köze a féregnek a fűszerhez, a melanzshoz? kérdezte magában. És eszébe jutott, hogy egyszer Kynes valami szándékolatlan, homályos célzást tett a féreg és a fűszer kapcsolatára.
BUMMMMMM!
Mintha mennydörgés hangja ütötte volna meg a fülüket valahonnan a messzeségből, jobb felől.
És még egyszer: BUMMMMM!
A féreg visszahúzódott a homokra, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, kristályfogain vibráló hálót szőtt a holdfény.
Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!
Egy másik doboló! gondolta Paul.
Jobb felől szólt ez is.
A féreg teste megremegett. Még jobban visszahúzódott a homokba. Most már csak egy kidomborodó ív látszott, mint egy félig eltemetett harang öble, a dűnék fölé emelkedő alagútnyílás.
Surrogott a homok.
A lény még mélyebbre süllyedt, visszahúzódott, megfordult. Aztán csak a homokhullám látszott, amely nagy ívben elgördült két dűne között.
Paul kilépett a sziklahasadékból.
Nézte, ahogy a homokhullám egyre kisebbedik a pusztaságban, ahogy robog az újabb dobolóhívás felé.
Jessica is kijött, hallgatta: Dömm… dömm… dömm… dömm… dömm…
Kisvártatva elhallgatott.
Paul előkotorta a cirkocsövet, kortyolt egyet a recirkuláltatott vízből.
Jessica nézte, mit csinál, de úgy érezte, kiürítette az agyát a fáradtság és a rémület utóhatása.
— Biztosan elment? — suttogta.
— Valaki elhívta — mondta Paul. — A fremenek.
Jessica lassan összeszedte magát.
— Mekkora volt…!
— A másik, amelyik megette a topterünket, még nagyobb volt.
— Biztos vagy benne, hogy a fremenek hívták el?
— Dobolót használtak.
— Miért segítenének nekünk?
— Lehet, hogy nem nekünk segítettek. Lehet, hogy csak hívtak egy férget.
— Miért?