A válasz ott lappangott Paul tudatának mélyén, de nem volt hajlandó előjönni. A lelki szeme előtt megvillant valami, aminek köze van a csomagjukban levő teleszkópos, kampós botokhoz, a „mesterhorgokhoz”.
— Miért hívnának oda egy férget? — kérdezte Jessica.
Paulon egy leheletnyi félelem suhant át. Erőt vett magán, elfordult az anyjától, fölnézett a sziklára.
— Jó volna, ha még napvilág előtt följutnánk oda — mondta, és felmutatott. — Nézd, ugyanolyan póznák, mint amelyek mellett eljöttünk!
Jessica odanézett, meglátta a póznákat, a szél marta jelzőkarókat, és kivette egy keskeny párkány vonalát, amely magasan fölöttük belekanyarodott egy hasadékba.
— A sziklára fölvezető utat jelzik — mondta Paul. Megigazította a vállán a csomagot, föllépdelt a párkány kezdetéig, mászni kezdett rajta fölfelé.
Jessica várt még egy pillanatig, pihent, összeszedte az erejét; aztán utánaeredt.
Lassan kapaszkodtak fölfelé, követték a jelzőkarókat, amíg a párkány már csak keskeny peremmé szűkült össze egy sötét hasadék szájában.
Paul előredugta a fejét, bekémlelt a sötétségbe: Érezte, hogy bizonytalan lábon áll a keskeny peremen, de lassú óvatosságot kényszerített magára. Csak a sötétség nézett vissza a hasadékból, amely felnyúlt a magasba, fönt benéztek rajta a csillagok. Paul fülelt, de csak azokat a hangokat hallotta, amelyekre számított: a homok gyönge zizzenését, egy rovar pillanatnyi zümmögését, valami apró állatka iramodó lépteit. Lábával beletaposott a hasadék sötétjébe, a homok érdes felszíne alatt követ érzett. Lassan beóvakodott, intett az anyjának, hogy menjen utána. Megragadta Jessica köpenyének egy laza redőjét, átsegítette a peremen.
Fölnéztek a két sziklafal között fénylő csillagokra. Paul csak ködös, szürke mozgásként érzékelte az anyját maga mellett.
— Kár, hogy kockázatos volna fényt gyújtani — suttogta.
— Nemcsak a szemünkkel érzékelünk — mondta Jessica.
Paul előrecsúsztatta a lábát, ráhelyezte a súlyát, előretapogatózott a másik lábával, akadályt érzett. Fölemelte a lábát, lépcsőfokot talált, föllépett rá. Hátranyúlt, kitapogatta az anyja karját, megrántotta a ruháját, hogy kövesse.
Újabb lépcsőfok.
— Fölvezet, azt hiszem — suttogta Paul.
Alacsony, egyenletes lépcsőfokok, gondolta Jessica. Emberkéz faragta ki, semmi kétség.
Követte Paul előtte mozgó, elmosódott árnyát, a lábával tapogatta ki a lépcsőket. A sziklafalak egyre összébb szorultak, míg végül a válla már szinte súrolta őket. A lépcső egy körülbelül húsz méter hosszú, vízszintes fenekű bevágásba torkollott, az pedig sekély, holdsütötte medencére nyílt.
Paul kilépett a medence peremére.
— Milyen szép hely! — suttogta.
Az egy lépéssel mögötte álló Jessica csak néma egyetértéssel nézett maga elé.
A fáradtsága ellenére, az irritáló csövek, orrdugók, a cirkoruhába zártság ellenére, a félelme és a kínzó kimerültsége ellenére Jessicát lenyűgözte a medence szépsége. Csak állt és bámulta.
— Meseország — suttogta Paul.
Jessica bólintott.
Sivatagi növények sokasága terült el előttük, cserjék, kaktuszok, apró bokrok levelei remegtek a holdfényben. A környező sziklafal gyűrűje sötét volt a bal oldalon, holdfénytől ezüstös a jobb oldalon.
— Ez biztosan a fremeneké — mondta Paul.
— Ennyi növényt csak emberek tarthatnak életben — mondta egyetértően az anyja. Levette a cirkoruha gyűjtőzsebének csövéről a kupakot, kiszívott egy kortyot. Langyos, kissé fanyar ízű nedvesség ömlött le a torkán, érezte, hogy fölfrissíti. A kupak alatt homokszemcsék zizzentek meg, ahogy visszatette.
Paul valami mozgást érzékelt jobbra, lent a medence ívelt fenekén. Fürkésző tekintettel szemügyre vette a szömörcebokrok alatti sima homokfelületet, amelyet ék alakú holdfényfolt vágott át, ott látszott az apró mozgások egymásutánja: hip-hopp, topp, tipi-topp, hip, hip-hip-hopp!
— Ugróegerek! — suttogta Paul.
Hip-hopp-hopp! Be az árnyak közé, ki a holdfényre.
Valami hangtalanul elvágódott a szemük előtt, be az egerek közé. Vékonyka sivítás hallatszott, aztán egy kísérteties szürke madáralak lebbent el a medence fölött, a karmaiban sötét kis árny.
Kellett ez a figyelmeztetés, gondolta Jessica.
Paul továbbra is a medencét fürkészte. Mélyet lélegzett, megérezte a zsálya lágyan átható, mély illatát, ahogy feléjük úszott az éjszakai levegőben. Az a ragadozó madár… Paul szemében a sivatag mentalitásának megtestesítője volt. A megjelenése nyomán olyan némaság telepedett a medencére, hogy a tejfehér holdfény szinte hallhatóan áradt szét a saguaro nyúlánk kórói, a castilleja ágai között, szinte zümmögött a fény, alapvetőbb harmónia volt benne, mint Paul univerzumának bármely más zenéjében.
— Keressünk helyet a sátornak — mondta. — Holnap majd megpróbáljuk megkeresni azokat a fremeneket, akik…
— Aki ide betolakodik, az rendszerint megbánja, amikor megtalálja a fremeneket!
Zengő, férfias hang volt, pattogó szavai szétoszlatták a pillanat varázsát. Jobbról, fentről jött.
— Nem érdemes futással próbálkoznotok, betolakodók — mondta a hang, ahogy Paul vissza akart ugrani a hasadékba. — A futással csak elfecsérlitek a testetek vizét.
A testünk, a húsunk víztartalmára fáj a foguk! gondolta Jessica. Izmai kilöktek magukból minden fáradtságot, ugrásra készen, simán megfeszültek, anélkül hogy a külső szemlélő észrevehette volna. Pontosan bemérte a hang forrását, és arra gondolt: Micsoda lopózni tudás! Semmi neszt nem hallottam! Rájött, hogy a hang tulajdonosa csak apró neszeket keltett, természetes sivatagi neszeket…
Egy másik hang szólalt meg a medence túlsó pereméről, bal kéz felőclass="underline"
— Végezz gyorsan, Stil! Vegyük át a vizüket, és gyerünk tovább! Így is kevés időnk van hajnalig!
Paul, akinek veszélyhelyzetekben még nem voltak olyan fejlett reflexei, mint az anyjának, szégyent érzett, hogy az előbb megdermedt és hátra akart ugrani, hogy a pillanatnyi ijedtség eltompította a képességeit. Most erővel kényszerítette magát, hogy engedelmeskedjék anyja tanításának: elengedte magát, aztán a látszaternyedtségből átsimultak izmai abba az állapotba, amelyből megfeszített rugóként bármely irányba kivágódhattak.
Így is érezte azonban magában a félelem nyomait, és tudta, honnan ered a félelme. Ez itt az idő vakfoltja volt, ezt a jövőt egyszer sem látta még… és vad fremenek vették körül őket, akiket csak egyvalami érdekelt: a két védtelen testben rejlő víz.
Ez a fremen vallásváltozat tehát a forrása annak, amit ma „A Világmindenség Filléreként” ismerünk, aminek a Quizara Tavvidjai itt járnak közöttünk az égi jelek, a bizonyítékok, a próféciák hordozóiként. Elhozzák nekünk az arrakisi misztikus egyesülést, amelynek lélekbe markoló szépségét jól érzékelteti a felkavaró muzsika, mely a régi formákra épül, de rajta van az új eszmélés bélyege. Ki ne hallotta volna, s kit nem rendített volna még meg az „Öregember himnusza”?