A férfi átmászott egy dűne tetején. Porszem volt csak a déli nap perzselő fényözönében. A testét csak egy csappaköpeny szakadt maradványai fedték, a hőség szabadon áradt be a rongyok között. A csuklya hiányzott a köpenyről, szemlátomást letépték, de a férfi egy rongydarabból turbánfélét tekert a feje köré. Seszínű hajtincsek kandikáltak ki alóla, ugyanolyan seszínűek, mint a ritkás szakáll és a bozontos szemöldök. A csupakék szem alatt sötét folt maradványai húzódtak le az arcára. A bajuszán, szakállán lelapult, összetapadt rész mutatta, hol vezetett le a cirkoruha csöve az orrától a gyűjtőzsebekhez.
A férfi mozgása megállt a dűne gerincén, előrenyújtott karja rásimult a lejtőre maga előtt. Alvadt vér látszott a hátán, a karján, a lábán. Sárgásszürke homok tapadt sávokban a sebekbe. Lassan maga alá húzta a kezét, feltápászkodott, imbolyogva megállt a lábán. Még ebben a szinte véletlenszerű aktusban is megmaradta nyoma a pontos mozgásnak.
— Én Liet-Kynes vagyok — szólalt meg, az üres szemhatárhoz intézve szavait. A hangja csak rekedt torzképe volt egykori átható erejének. — Ő Császári Fensége Planetológusa vagyok — suttogta —, az Arrakis ökológusa. Én vagyok a sáfára ennek a földnek!
Megingott, lebukott a szél felőli oldal kérges felszínére. Keze erőtlenül belemarkolt a homokba.
Én vagyok a sáfára ennek a földnek, gondolta.
Tudta, hogy félig delíriumos állapotban van, tudta, hogy be kellene ásnia magát a homokba, megkeresni a viszonylag hűs alsó réteget, és beletemetkeznie. De még mindig jól érezte azt az avas, édeskés észterszagot, amely azt jelezte, hogy valahol ott a homok alatt fűszerkovász lappang. Kynes jobban tudta, milyen veszélyt rejt ez magában, mint akármelyik fremen. Ha már érezni lehetett a fűszerkovász szagát, az azt jelentette, hogy a mélyben a gázok nyomása a robbanás felé közelít. El kellett tűnnie innen!
Keze erőtlenül kotorászott a dűne felszínén.
Gondolat áradt szét az agyában tisztán, világosan: Egy bolygó igazi gazdagsága a természetben rejlik, abban, hogy ki tudjuk venni a részünket a civilizációnak abból az alapforrásából — a mezőgazdaságból.
És az is az eszébe jutott, milyen furcsa, hogy az agy, amely hosszú ideig mindig csak egy vágányon haladt, most nem tud letérni arról a vágányról. A Harkonnen-katonák itt hagyták a sivatag közepén víz és cirkoruha nélkül, hogy majd végezzen vele egy féreg, ha a sivatag nem végez vele. Mulattatta őket, hogy nem ők ölik meg, hanem lassan szorítja ki belőle az életet a bolygó személytelen keze.
A Harkonnenek sohasem ölték meg szívesen a fremeneket, gondolta magában. Nem adjuk könnyen az életünket. Nekem is halottnak kellene már lennem… halott is leszek nemsokára… de az utolsó pillanatig megmaradok ökológusnak.
— Az ökológia legmagasabb rendű feladata az, hogy számolni tudjon a következményekkel.
Kynest megdöbbentette a hang, mert fölismerte, és jól tudta, hogy a tulajdonosa már nem él. Az apja hangja volt — az apjáé, aki őelőtte volt itt planetológus, és réges-régen az életét vesztette, amikor beomlott a Mészmedence.
— Szép kis pácba kerültél, fiam — folytatta az apja. — Tudhattad volna, milyen következményekkel jár, hogy segíteni próbáltál annak a hercegfiúnak.
Ez már a delírium, gondolta Kynes.
Mintha jobbról jött volna a hang. Kynes arra fordította az arcát az érdes homokban, kimeresztette a szemét, de nem látott mást, csak az elnyúló homoklejtőt, amely vibrált a tűző napsütésben fölszálló légörvényektől.
— Minél több az élet egy rendszerben, annál több helyet talál magának az újabb élet — mondta az apja. Most bal felől jött a hang, a feje mögül.
Miért nem marad egy helyben? kérdezte magában Kynes. Nem akarja, hogy meglássam?
— Az élet fokozza a környezet életfenntartó képességét — folytatta az apja. — Az élet révén könnyebben hozzáférhetővé válnak a szükséges tápanyagok. Több energiát köt meg a rendszer a szervezetek közötti kémiai kölcsönhatás révén.
Miért lovagol egyre csak ugyanazon? kérdezte magában Kynes. Ezt már tízéves koromra tudtam!
Körözni kezdtek fölötte a sivatagi sólymok, amelyek ezen a vidéken dögevők is voltak, mint a legtöbb állat. Kynes látta, hogy egy árnyék villan el a keze mellett, nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét, felnézett a magasba. Homályos szürkeségnek rémlettek a madarak az ezüstkék égbolton — fölötte lebegő, távoli korompelyheknek.
— Nekünk átfogóan kell gondolkodnunk — mondta az apja. — A bolygóméretű problémákat nem lehet éles vonalakkal körülhatárolni. A planetológiának nincsenek kész receptjei.
Mit akar mondani? tűnődött Kynes. Elkerülte volna a figyelmemet valami következmény?
Visszaejtette az arcát a forró homokba, megcsapta a fűszerkovász és az áthevült kőzet szaga. Agya valamelyik tiszta logikájú zugában megfogalmazódott egy gondolat: Dögevő madarak vannak fölöttem. Talán a fremenjeim észreveszik őket, és idejönnek körülnézni.
— A gyakorló planetológus legfontosabb eszközei az emberi lények — mondta a hang. — Terjeszteni kell köztük az ökológiai ismereteket és szemléletet. Ezért alkottam meg ezt a teljesen új ökológiai jelölésrendszert.
Azt ismétli meg, amit gyerekkoromban mondott el nekem, gondolta Kynes.
Mintha valami enyhe hűvösséget érzett volna, de abból a logikus zugból kiszólt az ész hangja: Nincs rajtad cirkoruha, és fölhevültél; a nap kiégeti a nedvességet a testedből.
Ujjai erőtlenül kaparászták a homokot.
Még egy cirkoruhát sem hagytak!
— A levegő nedvességtartalma segít meggátolni, hogy túl gyors legyen az élő szervezetek kipárolgása — mondta az apja.
Miért ismételgeti, ami nyilvánvaló? tűnődött Kynes.
Megpróbálta maga elé idézni a páradús levegőt, hogy fű borítja ezt a dűnét… nyílt vízfelszín valahol a mélyben, hosszú csatorna, a nyílt víztükörben az ég tükröződik, ahogy legfeljebb szövegillusztrációkon látni. Nyílt vízfelszín… öntözővíz… az eszébe jutott, hogy az érlelődés idején egy hektárnyi föld öntözéséhez ötezer köbméter víz kellene…
— Az első célunk az Arrakison — mondta az apja — a füves vidékek létrehozása. A szárazságtűrő, csenevész módosulatokkal kezdjük majd. Amikor már a füves vidékek megkötöttek valamennyi vizet, továbbléphetünk, telepíthetünk erdőket a felföldön, aztán kialakíthatunk néhány nyílt vízterületet is — kezdetben csak kicsiket — úgy, hogy az uralkodó szélirányban szélcsapdákat, párakondenzátorokat helyezünk el, hogy felfogják a vizet, amelyet elragad a szél. Ki kell majd alakítanunk az igazi sirokkót, a nedves szelet, de a szélcsapdákról sohasem fogunk tudni lemondani.
Folyton csak magyaráz, gondolta Kynes. Miért nem fogja már be a száját? Nem látja, hogy haldoklom?