Kynes elméje hirtelen vakító fénnyel megvilágosodott. Váratlanul feltárult előtte az Arrakisnak egy olyan lehetősége, amelyet az apja sohasem vett észre. Egész lényét betöltötték annak a másik útnak a távlatai…
— Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet — mondta az apja —, mint ha egy Hős kezébe kerülnének.
Olvas a gondolataimban! méltatlankodott Kynes. Nem baj, olvasson csak!
Az üzeneteket már elküldtem a sziecsfalvaimba, gondolta. Semmi sem állhatja az útjukat. Ha a herceg fia életben van, megkeresik és megvédelmezik, ahogy megparancsoltam. Lehet, hogy végeznek az asszonnyal, az anyjával, de a fút nem fogják bántani.
A sólyom még egy ugrást tett. Most már olyan közel került Kynes kezéhez, hogy a csőrével odavághatott. Félrehajtott fejjel vizsgálgatta az erőtlen húst. Aztán hirtelen megrezzent, fölkapta a fejét, éktelen rikoltással fölrebbent és elszárnyalt, nyomában a másik kettővel.
Jönnek! gondolta Kynes. Megtaláltak a fremenek!
Aztán megütötte a fülét a homokból jövő dübörgés.
Minden fremen ismerte ezt a hangot, azonnal meg tudta különböztetni a férgek hangjaitól, a többi sivatagi nesztől. Valahol Kynes alatt, a mélyben a fűszerkovász már elég vizet és szerves anyagot gyűjtött össze a kismesterektől, és most elérkezett a burjánzás kritikus szakaszába. Gigászi széndioxid-buborék növekedett a homok mélyében, amely majd hatalmas kitörésben robban ki a felszínre, a középpontjában porörvénnyel. A kitörésben kicserélődik a homok mélyében keletkezett anyag azzal, ami a felszínen volt.
A sólymok a magasban keringtek, rikoltoztak tehetetlen haragjukban. Tudták, mi történik odalent. Minden sivatagi lény tudta.
Márpedig én is sivatagi lény vagyok, gondolta Kynes. Látsz most engem, apám? Sivatagi lény vagyok!
Érezte, hogy a buborék fölkapja, érezte, ahogy a gáztömeg kirobban, érezte, hogy magába öleli a porörvény, lerántja a hűvös sötétségbe. Egy pillanatig jóleső megkönnyebbüléssel érezte a hűvösséget, a nyirkosságot. Aztán, ahogy a bolygója végzett vele, Kynesnak még eszébe jutott: apja és a többi tudósok is tévedtek abban, hogy a világmindenség legmaradandóbb alapeleme a véletlen és a hiba.
Ezt még a sólymoknak is be kellett látniuk.
Prófécia és jövőbe látás… Hogyan lehet próbára tenni őket, szembesíteni a megválaszolatlan kérdésekkel? Gondoljuk csak meg: mennyire valóságos jóslat az a „hullámforma” (ahogy Muad-Dib hívta látomását), és mennyire alakítja úgy a jövőt a próféta, hogy megfelel én a próféciának? Mi a helyzet a próféciához szervesen hozzátartozó felhangokkal? A jövőt látja-e a próféta, vagy egy gyönge pontot, törésvonalat, rést, amelyet széthasíthat szavakkal vagy döntésekkel, ahogy a gyémántcsiszoló széthasítja a követ egyetlen kis ütéssel vagy a kés élével?
„Vegyük át a vizüket”, ezt mondta az éjszaka mélyéről kiáltó férfihang az előbb. Paul leküzdötte a félelmét, ránézett az anyjára. Gyakorlott szeme látta, hogy harcra készen áll, érzékelte izmainak várakozó feszültségét.
— Igazán sajnálnám, ha kénytelenek lennénk csak úgy elpusztítani benneteket — mondta fölöttük a hang.
Ez az, aki először szólt hozzánk, gondolta Jessica. Legalább ketten vannak — egy jobbra, egy balra.
— Cignoro hroboza szukaresz hin mandzse la phagavasz doj me kamavasz na beslasz lele pal hrodas!
A jobb oldali férfi kiáltott át a medence túloldalára.
Paul füle számára csak zagyvaság volt, Jessica Bene Gesserit-tanulmányaiból azonban fölismerte a szavakat. Csakobsza nyelv volt, az egyik ősi vadásznyelv, és a fölöttük levő férfi azt mondta, hogy talán ezek azok az idegenek, akiket keresnek.
A kiáltást követő hirtelen csöndben a második hold kerek képe kékes elefántcsontszínében felbukkant a szemben levő sziklák fölött, és besandított a medencébe.
Mászó, szökkenő, csusszanó lábak nesze hallatszott a sziklákról, fentről, mindkét oldalról… sötét rebbenések a holdfényben. Árnyalakok tömege zúdult le köréjük.
Egy egész csapat! gondolta Paul hirtelen ijedelemmel.
Egy magas férfi lépett Jessica elé, foltos burnuszban. Szájmaszkját félretolta, hogy ne zavarja a beszédben, a hold oldalfénye megvilágította bozontos szakállát, az arcát és a szemét azonban eltakarta a rábukó csuklya.
— Hát ki van itt, dzsinn vagy ember? — kérdezte fennhangon.
Ahogy Jessica most meghallotta a hangjában a fesztelen évődést, egy aprócska reménysugár villant meg benne. Ez parancsoláshoz szokott hang volt, az a hang, amelyik először megdöbbentette őket, amikor rájuk szólt az éjszaka mélyéből.
— Ember, annyi biztos — mondta a férfi.
Jessica nem látta, inkább csak megérezte a férfi köpenyének redőjében rejtező kést. Megengedett magának annyit, hogy egy pillanatig keserűen bánja, hogy egyiküknél sincsen pajzs.
— Beszélni is szoktál? — érdeklődött a férfi.
Jessica a modorába és a hangjába belevitte minden uralkodói pökhendiségét, amit össze tudott szedni. Sürgősen válaszolnia kellett, de még nem hallotta eleget ezt az embert ahhoz, hogy megbízhatóan felmérje a színvonalát és a gyengéit.
— Ki az, aki rablóként ránk tör az éjszaka mélyén? — förmedt rá a férfira.
A csuklyás fej hirtelen rezzenése árulkodó volt, de az utána következő lassú ellazulás még többet elmondott. A másik ura volt magának.
Paul elhúzódott az anyjától, hogy megoszoljék a fremenek figyelme, és mindkettőjüknek nagyobb mozgástere legyen.
A csuklyás fej követte a mozdulatát, keskeny csíkban megvilágította a holdfény. Jessica hegyes orrot látott, egy megvillanó szemet — sötét, milyen sötét ez a csupakék szem! —, fölfelé kunkorodó, dús barna bajuszt.
— Szépreményű kölyök — jegyezte meg a férfi. — Ha a Harkonnenek elől menekültök, lehet, hogy szívesen látunk magunk között. Mi az igazság, fiú?
Paul agyán átvillantak a lehetőségek: Trükk? Tény? Azonnal kellett dönteni.
— Miért látnátok szívesen menekülőket? — kérdezte éles hangon.
— Gyermek, de férfimód gondolkodik, férfimód beszél — mondta a magas alak. — Hogy válaszoljak a kérdésedre, ifjú tali, én nem szoktam megfizetni a fait, a vízadót a Harkonneneknek. Ezért fordulhat elő, hogy befogadok egy-egy menekültet.
Tudja, kik vagyunk, gondolta Paul. Érzik a hangján, hogy titkol valamit.
— Stilgar vagyok, a fremen — mondta a másik. — Ez megoldja a nyelved, fiú?
Ugyanaz a hang, gondolta Paul.
Visszaemlékezett a tanácsülésre, erre a fremenre, aki a Harkonnenek áldozatául esett barátja testét kereste rajtuk.
— Ismerlek, Stilgar — mondta Paul. — Ott voltam az apámmal a tanácsban, amikor odamentél a barátod vizéért. Magaddal vitted az apám emberét, Duncan Idahót — barátot barátért.
— Idaho pedig elhagyott minket, és visszatért a herceghez — jegyezte meg Stilgar.