Csend lett.
Kisvártatva Jessica azt mondta:
— Nem volt más választása, de erről ne vitatkozzunk. Inkább szólj annak az emberednek ott, a bokor mögött, hogy ne próbálgassa rám emelni a fegyverét, mert különben megszabadítom tőled a világegyetemet, és aztán ő következik.
— Te, ott! — harsant föl Stilgar. — Tedd, amit mond!
— De Stil…
— Tedd, amit mond, te féregpofájú, csúszómászó, homokagyú gyíktrágya! Tedd, amit mond, különben én téplek szét! Nem érted, mennyit ér nekünk ez az asszony?
A bokor mögött rejtőzködő férfi fölegyenesedett, leeresztette a fegyverét.
— Engedelmeskedett — mondta Stilgar.
— Most pedig — mondta Jessica — magyarázd el érthetően az embereidnek, hogy mit óhajtasz tőlem. Nem akarom, hogy valamelyik forrófejű ifjonc meggondolatlanságra vetemedjék.
— Amikor beszivárgunk a falvakba, városokba, nem szabad meglátszania rajtunk, hogy honnan jövünk. El kell vegyülnünk a teknők, homorok népe között — mondta Stilgar. — Nem viszünk fegyvert magunkkal, mert a kriszkés szent. De te, asszony, te ismered a bűvharc fogásait. Eddig csak hallottunk róla, és sokan nem hittek benne, de az ember nem kételkedhet abban, amit a saját szemével látott. Te legyűrtél egy fegyveres frement. És ezt a fegyvert semmiféle motozás nem találhatja meg.
Mozgolódás hallatszott a medencéből, ahogy Stilgar szavait felfogták a többiek.
— És ha beleegyezem, hogy megtanítsalak titeket a… bűvharcra?
— A pártfogásom megillet téged és a fiadat is.
— Hogyan bízhatunk meg abban, hogy igazság van az ígéretedben?
Stilgar hangjából részben eltűnt a józan érvelés finom rezonanciája, fanyar élt kapott.:
— Idekint, asszony, nem papírra írjuk a szerződéseket. Nem teszünk este olyan ígéreteket, amelyeket reggel megszegünk. Ha valaki megmond valamit, az a szerződés. Itt én vagyok a vezér, ezért a szavam köti az embereimet is. Taníts meg minket erre a bűvharcra, és bántódás nélkül élhetsz köztünk, ameddig csak akarsz. A te vized egybevegyül a mi vizünkkel.
— Minden fremen nevében ígérheted ezt?
— Idővel talán igen. De egyelőre csak a testvérem, Liet szólhat minden fremen nevében. Itt most csak a titoktartásra tehetek ígéretet. Az én embereim nem fognak rólad említést tenni egyetlen másik sziecsnek sem. A Harkonnenek visszavették a hatalmat a Dűnén, és a te herceged meghalt. Elterjedt a hír, hogy ti ketten elpusztultatok az Anya egyik viharában. A vadász nem keresi a döglött vadat.
Ez valóban biztonságot adhat, gondolta Jessica. De ezeknek az embereknek jó a hírközlésük, könnyen küldhetnek üzenetet.
— Gondolom, jutalmat tűztek ki a fejünkre — mondta.
Stilgar hallgatott. Jessica szinte látta, ahogy a gondolatok megfordulnak a fejében, miközben a keze alatt meg-megrándultak az izomkötegek.
Néhány pillanat múlva a férfi megszólalt:
— Elmondom még egyszer: szavamat adom a törzs nevében. Az embereim most már tudják, mennyit érsz nekünk. Mit adhatnának nekünk a Harkonnenek? A szabadságunkat? Hah! Nem, te vagy az a taqva, amely nagyobb kincs lesz nekünk, mint a Harkonnenek kincstárának minden fűszere!
— Akkor megtanítom tinéktek az én harcom módszerét — mondta Jessica, és megérezte saját szavainak öntudatlanul rituális dallamát.
— Most már elengedsz?
— Legyen hát — mondta Jessica. Elengedte a férfit, oldalt lépett, hogy jól lássák a medencében lapulók. Ez most a masedpróba, gondolta. De Paulnak meg kell ismernie őket, még akkor is, ha az életemmel fizetek érte!
A feszült csöndben Paul előrearaszolt, hogy jobban oda lásson, ahol az anyja állt. Ahogy megmozdult, szuszogást hallott maga fölött a függőleges sziklahasadékban. A szuszogás hirtelen elhallgatott. Paul egy homályos árnyat látott a csillagok háttere előtt.
Stilgar hangja harsant föl a medencébőclass="underline"
— Hé, te ott fent! Ne hajkurászd azt a fiút! Majd lejön magától!
Paul feje fölött, a sötétségben egy fiatal hang szólalt meg, nem lehetett tudni, fiúé-e vagy lányé:
— De Stil, nem lehet olyan…
— Hagyd békén, ha mondom, Csani, te gyíkporonty!
A magasból suttogó káromkodás hallatszott, és a hang halkan azt dünnyögte:
— Még hogy én gyíkporonty! — De az árnyék visszahúzódott, eltűnt Paul látóteréből.
Paul minden figyelme ismét a medencére irányult, Stilgar szürke árnyának mozgását leste az anyja mellett.
— Gyertek elő mindannyian! — kiáltotta Stilgar. Odafordult Jessicához. — És most én kérdezem meg tőled: mi honnan tudhatjuk biztosan, hogy te állod majd az alkut? Éppenséggel te vagy az, aki papírok és hazug szerződések között élte le az…
— A Bene Gesserit tagjai ugyanúgy tartják magukat az adott szóhoz, mint ti — mondta Jessica.
Hosszú másodpercekig néma csend lett, aztán mindenhonnan sziszegő suttogás csapta meg Paul fülét:
— Egy Bene Gesserit-boszorkány!
Paul előhúzta a zsákmányolt fegyvert az övéből, rászegezte Stilgar sötét alakjára, de a férfi és társai nem mozdultak, csak bámultak Jessicára.
— A legenda — mondta valaki.
— Eljutott hozzánk a hír, hogy a Shadout Mapes így nyilatkozott rólad — mondta Stilgar. — Az ilyen fontos dolgot azonban próbatétellel kell ellenőrizni. Ha te vagy az a legendás Bene Gesserit, akinek a fia elvezet majd bennünket a paradicsomba… — Nem fejezte be, csak vállat vont.
Jessica felsóhajtott, és azt gondolta: Eszerint a Missionaria Protectiva még vallási biztonsági szelepeket is elhelyezett mindenfelé ezen a pokoli helyen! Nem is baj… megkönnyíti majd a dolgunkat, elvégre arra is szánták…
Megszólalt:
— A prófétanő, aki elhozta közétek a legendát, megkötötte a karama és az ijaz, a csoda és a változtathatatlan prófécia erejével, ezt tudom. Jelet akartok-e látni?
Stilgar orrcimpái kitágultak.
— Nem fecsérelhetünk már időt szertartásokra — suttogta.
Jessica fölidézett magában egy térképet, amelyet Kynes mutatott neki, amikor a menekülési útvonalakat tervezgették. Milyen régen volt már! A térképen látott egy „Tabr sziecs” nevű helyet, amely mellé oda volt firkantva: „Stilgar”.
— Talán majd ha odaérünk Tabr sziecsbe — mondta.
Stilgar szemmel láthatóan megdöbbent, és Jessica azt gondolta: Ha tudná, miféle trükköket alkalmazunk! Érthette a dolgát az a Bene Gesserit, akit a Missionaria Protectiva küldött ide. Ezeket a fremeneket gyönyörűen fölkészítette rá, hogy higgyenek bennünk!
Stilgar láthatóan feszengett.
— Most már mennünk kell — mondta.
Jessica bólintott, így adva az értésére, hogy az ő engedélyével indulnak el.
Stilgar fölnézett a sziklára, majdnem pontosan oda, ahol Paul kuporgott a párkányon.
— Hé, fiú, most már te is lejöhetsz! — Jessicához fordult, bocsánatkérő hangon mondta: — Képtelen zajt csapott a fiad, ahogy fölmászott a sziklára! Sokat kell még tanulnia, nehogy veszélyt hozzon ránk, de hát fiatal még.
— Semmi kétség, sokat tanulhatunk még egymástól — mondta Jessica. — Addig is, nem ártana, ha magához térítenétek azt a társatokat ott, a szikla tövében.