Lehet, hogy a zajos fiam kissé gorombán tette harcképtelenné.
Stilgar felkapta a fejét, a csuklyája meglebbent.
— Hol?!
— Ott, a bokrok mögött. — Jessica odamutatott.
Stilgar megérintette két emberét.
— Nézzétek meg! — Végigtekintett a társain, számba vette őket. — Jamis hiányzik. — Jessicához fordult. — Még a kölyköd is ért a bűvharchoz — mondta.
— És figyeld meg, hogy egy lépést sem tett lefelé, hiába parancsoltad meg neki — mondta Jessica.
Visszajött a két ember, akiket Stilgar elküldött, maguk között támogatták a tántorgó, ziháló harmadikat. Stilgar csak egy futó pillantást vetett rájuk.
— A fiú tehát csak neked engedelmeskedik, mi? Helyes. Tudja, mi a fegyelem.
— Most már lejöhetsz, Paul! — szólt fel Jessica.
Paul felállt, kibukkant a holdfénybe a sziklapárkány rejtekéből, visszadugta a fremen fegyvert az övébe. Amikor megfordult, egy másik alak emelkedett föl vele szemben.
A holdfényben, a sziklákról visszaverődő szürke derengésben Paul egy fremen öltözékű kis alakot látott maga előtt, a csuklya alól árnyékba borult arc sandított rá, a köpeny redői közül az övéhez hasonló rugós lőfegyver meredt ki.
— Csani vagyok, Liet leánya — mondta a másik.
Dallamos volt a hangja, nevetés bujkált benne.
— Nem hagytam volna, hogy kárt tegyél a társaimban — mondta.
Paul nagyot nyelt. A másik most a holdfény felé fordult, Paul megpillantotta a pajkos kis arcot, a sötétlő szempárt. Mozdulatlanná dermedt a megdöbbenéstől, olyan ismerős volt ez az arc, annyiszor látta már ezeket a vonásokat számtalan jövőlátó víziójában. Eszébe jutott, milyen dacos indulattal írta le egyszer ezt az álombéli arcot Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyának: „Találkozni fogok vele.”
És itt volt az arc, de ilyen találkozásról nem álmodott soha.
— Olyan lármát csaptál, mint a megvadult shai-hulud — mondta a lány. — És a legnehezebb úton jöttél föl. Gyere utánam, mutatok egy könnyebbet lefelé.
Paul kievickélt a hasadékból, megindult a lány lobogó köpenye után a töredezett sziklán. A lány gazellakönnyedséggel szökellt a sziklákon. Paulnak az arcába tolult a vér, örült, hogy sötétség veszi körül őket.
Ez a lány! Mintha a végzet szele csapta volna meg, ahogy feltűnt. Paul úgy érezte, magával ragadta egy hullám, része lett valami áradatnak, amely lelket öntött bele.
Kisvártatva ott álltak a fremenek között lent, a medencében.
Jessica odavetett egy félmosolyt Paulnak, de Stilgarhoz intézte a szót:
— Kölcsönösen hasznunkra lesz, ha kitanítjuk egymást. Remélem, te és az embereid nem éreztek haragot azért, mert erőszakhoz folyamodtunk. Úgy láttuk, hogy… szükség volt rá, máskülönben… hibát követtetek volna el.
— Hibától megóvni valakit paradicsomi ajándék — jelentette ki Stilgar. Bal kezével megérintette az ajkát, a másik kezével kihúzta övéből a fegyvert, odalökte egy társának. — Majd kapsz saját maulapisztolyt, kölyök, amikor kiérdemelted.
Paul szóra nyitotta a száját, tétovázott, eszébe jutott, mire tanította az anyja: „A kezdet mindig nagyon kényes időszak.”
— Van a fiamnak annyi fegyvere, amennyire szüksége van — jegyezte meg Jessica. Farkasszemet nézett Stilgarral, kényszerítette, hogy végiggondolja, hogyan jutott Paul ahhoz a pisztolyhoz.
Stilgar odanézett a férfira, akit Paul leterített, a Jamis nevezetűre. Oldalt állt, lehorgasztotta a fejét, nehézkesen vette a levegőt.
— Nem könnyű veled, asszony — mondta Stilgar. Kinyújtotta a kezét az egyik társa felé, pattintott az ujjával. — Kusti bakka te!
Megint csakobszául, gondolta Jessica.
Az elővett két szögletes gézdarabot, Stilgar kezébe nyomta. Stilgar végigsimított rajtuk, aztán megkötötte az egyiket Jessica, a másikat Paul nyakán a csuklya alatt.
— Most már ti is viselitek a bakka kendőjét — mondta. — Ha különválnánk, erről fölismerik majd, hogy Stilgar sziecsébe tartozóak vagytok. A fegyverekről majd máskor beszélünk.
Végigment az emberei között, szemügyre vette őket, odaadta Paul frembatyuját az egyiknek, hogy hozza.
Bakka, ismételte meg magában Jessica. Emlékezett erre a vallási fogalomra: bakka — a sirató. Érezte, hogy a kendők olyasvalamit jelképeznek, ami egyesíti ezt a csapatot. Miért egyesítené őket a sírás? tűnődött magában.
Stilgar odalépett a fiatal lányhoz, aki az előbb zavarba hozta Pault, és azt mondta:
— Csani, vedd a szárnyaid alá ezt a gyerekembert! Ne hagyd, hogy bajba keveredjen.
Csani megérintette Paul karját.
— Gyere velem, gyerekember!
Paul palástolni igyekezett a haragját, ahogy rászólt:
— A nevem Paul. Nem bánnám, ha…
— Majd kapsz nevet, emberke — szólt oda Stilgar —, ha elérkezik a mihna ideje, az aql próbája.
A gondolkodás próbatétele, fordította le Jessica. Hirtelen minden más meggondolást a háttérbe szorított Paul státusának kérdése, és Jessica fölcsattant:
— Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!
A beálló csöndben tudta, hogy szíven ütötte őket.
— Sok mindent nem tudunk még egymásról — mondta néhány pillanat múlva Stilgar. — De az idő múlik, és nem szabad a napvilágnak odakint találnia minket. — Odament ahhoz a társához, akit Paul leterített. — Tudsz járni, Jamis? — kérdezte.
Dörmögés volt a válasz.
— Meglepett a kölyök. Véletlen volt. Tudok járni.
— Nem volt az véletlen — mondta Stilgar. — Csanival együtt felelsz a fiú biztonságáért, Jamis. Ezek az emberek a védelmem alatt állnak.
Jessica fürkésző tekintettel nézte Jamist. Az övé volt az a hang, amelyik korábban a szikla magasából vitatkozott Stilgarral. Az a hang, amelyikből a halál szólt. És Stilgar tanácsosnak látta külön megismételni a parancsát Jamisnak…
Stilgar vizsla pillantást vetett a csapatra, intett két embernek, hogy lépjenek ki.
— Larus és Farrukh, ti tüntessétek el a nyomainkat! Semmi jele ne maradjon, hogy itt jártunk. Legyetek különösen gondosak — ketten vannak velünk, akik járatlanok még. — Megfordult, fölemelte a kezét, előremutatott, túl a medencén. — Rajvonalba, oldalvéddel! Indulás! Hajnal előtt oda kell érnünk a Gerincbarlanghoz!
Jessica elindult Stilgar mellett, megszámolta a fejeket. Negyvenen voltak a fremenek, velük együtt negyvenketten. Jessica arra gondolt: Katonai rendben haladnak — még az a lány, Csani is!
Paul beállt a sorba, Csani mögé. Már legyűrte magában a mélységes szégyenérzetet, hogy túljárt az eszén a lány. A gondolatait most kitöltötte az emlék, amelyet anyja idézett föl az előbb: „Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!” Azon vette észre magát, hogy bizsereg a keze a fájdalom emlékétől.
— Figyelj, hogy mégy! — sziszegte Csani. — Ne súrold a bokrokat, mert szövetszálak maradnak utánad!
Paul nyelt egyet, bólintott.
Jessica a csapat vonulására fülelt, de csak a maga és Paul lépéseinek a hangját tudta kivenni. Ámulattal figyelte, hogy mozognak a fremenek. Negyven ember haladt át a medencén úgy, hogy csak a környezet természetes neszei hallatszottak. Mintha lebegő leplű kísértetek suhantak volna az árnyékok között. Eszerint Tabr sziecs felé tartanak, gondolta Jessica, Stilgar sziecsébe.
Ízlelgette magában a szót: sziecs. Csakobsza szó volt, változatlanul maradt fenn az ősi vadásznyelv örökségeként, számtalan évszázadon át. Sziecs: gyülekezőhely veszély idején. Mindazt a burkolt, mély jelentőséget, ami a szó és a nyelv használatában rejtőzött, csak most kezdte fölfogni, hogy elmúlt az összetalálkozás feszültsége.