Jessica éppen visszafordult a barlang belseje felé, de most megdermedt a mozdulat közben, visszanézett Stilgarra.
— A Liga? Mi köze van a Ligának a ti fűszeretekhez?
— Liet parancsa — mondta a férfi. — Tudjuk, mi az értelme, de akkor is megkeseredik tőle a szánk. Egy egész vagyont fizetünk a Ligának fűszerben azért, hogy ne engedjen műholdakat és hasonlókat az Arrakis egére, nehogy valaki kikémlelhesse, mit csinálunk idelent.
Jessica jól meggondolta, mit válaszoljon, közben az eszébe jutott, hogy Paul már korábban megmondta, hogy biztosan ezért nincsen egyetlen műhold sem a bolygó fölött.
— És mit csináltok idelent, amit nem szabad meglátni?
— Megváltoztatjuk az Arrakis felszínét… lassan, de biztosan… hogy alkalmassá tegyük az emberi életre. A mi nemzedékünk nem látja meg, sem a gyermekeink, sem az ő gyermekeik, sem az ő gyermekeik unokái… de eljön majd az ideje… — Fátyolos szemmel nézett ki a messzeségbe. — Eljön majd az ideje, hogy szabadon folyik a víz, magasra nőnek a zöld növények, és cirkoruha nélkül járnak az emberek mindenütt.
Ez tehát a nagy álma annak a Liet-Kynesnak, gondolta Jessica. Azt mondta:
— Megvesztegetitek a Ligát? A megvesztegetés veszélyes dolog, hajlamos arra, hogy egyre dagadjon…
— Így igaz — mondta Stilgar —, de a lassú módszer a biztos módszer.
Jessica megfordult, kinézett a medencére, megpróbálta úgy látni maga előtt, mint Stilgar a képzeletében, de csak a távoli sziklák szürkéssárga foltjait látta, és valami hirtelen, bizonytalan mozgást az égen a sziklák fölött.
— Oda nézz! — mondta a férfi.
Jessica először azt hitte, egy őrjárat gépe tűnt fel, aztán rájött, hogy délibábot lát — egy másik táj képe lebegett a sivatag homokja fölött, a távolban zöld növényzet látszott, valamivel közelebb pedig egy jókora féreg haladt a felszínen, és mintha fremen burnuszok lobogtak volna a hátán.
Aztán elhalványult a kép.
— Jobb lenne nem gyalogszerrel menni — jegyezte meg Stilgar —, de nem engedhetünk be mestert ebbe a medencébe. Így hát ma éjjel megint menetelünk.
Mester — ez a szavuk a féregre, gondolta Jessica.
Magában latolgatta a férfi szavainak jelentőségét, hogy azt mondta, nem engedhetnek be férget ebbe a medencébe. Most már tudta, mit látott a délibábban: fremenek lovagoltak egy hatalmas féreg hátán! Minden önuralmára szükség volt, hogy ne mutassa ki mélységes döbbenetét.
— Vissza kell mennünk a többiekhez — szólt Stilgar. — Máskülönben még azt hiszik az embereim, hogy enyelgünk. Néhányan máris féltékenyek rám, hogy a kezem érinthette a bájaidat, amikor az éjszaka birkóztunk a Tuono-medencében.
— Ebből elég! — csattant fel Jessica.
— Ne érts félre — mondta Stilgar. Szelíd volt a hangja. — Nálunk az asszonyokat nem szokás az akaratuk ellenére leteperni… a te esetedben pedig… — megvonta a vállát. — …még ez a szabály is fölösleges.
— Ne feledkezz meg róla, hogy egy herceg asszonya voltam — mondta Jessica, de már nyugodtabb volt a hangja.
— Ahogy akarod. Ideje már lezárni ezt a nyílást is, hogy végre levehessük a cirkoruhákat. Ma kényelemben kell pihenniük az embereimnek, mert holnap a családjaik aligha hagyják pihenni őket.
Csend ereszkedett rájuk.
Jessica kibámult a napfénybe. Megértette jól, amit Stilgar az értésére adott — a ki nem mondott ajánlatot, hogy többre is igényt tarthat, mint a pártfogására. Feleségre lett volna szüksége? Jessica tudta, hogy vállalhatná Stilgar mellett ezt a szerepet. Ily módon megoldódna az a konfliktus is, hogy ki álljon a törzs élén — a férfi és a nő megfelelően kiegészíthetné egymást.
De mi lenne akkor Paullal? Ki tudja, miféle szabályok vonatkoznak itt a szülőkre és gyermekeikre? És mi lenne a leánygyermekkel, akit hetek óta magában hordoz? A halott herceg leányával? Jessica most nem fékezte meg a gondolatait, szembenézett mindazzal, amit ez a benne növekvő másik gyermek képviselt, szembenézett tulajdon indítékaival, amelyek rávitték, hogy teherbe essen. Tudta, mi indította rá. Ő is engedett annak a mélyről jövő késztetésnek, amelyben osztozott minden teremtmény, akit a halál fenyegetett — hogy az utódok révén törekedjék a halhatatlanságra. A faj szaporodási ösztöne fölébük kerekedett.
Jessica Stilgarra pillantott, látta, hogy a férfi figyelmesen, várakozón nézi. Ha egy ilyen férfi felesége leányt hoz itt a világra… mi lenne annak a leánynak a sorsa? kérdezte magában. Megpróbálnák-e korlátozni mindabban, amit egy Bene Gesseritnek szükségszerűen követnie kell?
Stilgar megköszörülte a torkát, és amikor megszólalt, Jessica rájött, hogy megértette néhány kimondatlan kérdését.
— A vezérnek az a fontos — mondta a férfi —, ami vezérré teszi: a népe szükségletei. Ha megtanítasz a tudományodra, lehet, hogy eljön egy nap, amikor valamelyikünknek párharcra kell kihívnia a másikat. Szívesebben vennék valami más lehetőséget.
— Több lehetőség is van? — kérdezte nyugodtan Jessica.
— A Sayyadina — mondta a férfi. — A Tisztelendő Anyánk már öreg.
A Tisztelendő Anyánk!
Mielőtt azonban Jessica rákérdezhetett volna, Stilgar folytatta:
— Nem feltétlenül ajánlkozom társadnak. Nem személyes okból, hiszen szép vagy és kívánatos. De ha asszonyommá lennél, ebből egyik-másik ifjú emberem arra következtethetne, hogy a kelleténél jobban foglalkoztatnak a test gyönyörei, és a kelleténél kevésbé a törzs szükségletei. Ebben a pillanatban is lesnek, fülelnek.
Ez az ember megfontolja a döntéseit, és számol a következményekkel, gondolta Jessica.
— Vannak néhányan az ifjak között, akik mostanában érték el a szertelen indulatok korát — mondta Stilgar. — Segíteni kell nekik, hogy átvészeljék. Nem szabad komoly okot adnom rá, hogy kihívjanak. Akkor ugyanis meg kellene ölnöm néhányukat, márpedig a vezérnek ezt el kell kerülnie, ha becsülettel elkerülheti. Tudod, hogy a népet a csürhétől a vezér is megkülönbözteti. Ő tartja, fenn az egyéniségek színvonalát. Ha túl kevés az egyéniség, a nép visszavedlik csürhévé.
A szavai, a megfontoltsága, az, hogy egyaránt szólt hozzá és azokhoz, akik lopva füleltek, arra kényszerítették Jessicát, hogy átértékelje magában Stilgart.
Tartása van, gondolta. Hol tanulta meg ezt a belső egyensúlyérzéket?
— A törvény, amely meghatározza, milyen módon választjuk ki a vezérünket, igazságos törvény — folytatta Stilgar. — De nem feltétlenül mindig arra van szüksége a népnek, hogy igazság tétessék. Valójában most időre van szükségünk, hogy gyarapodhassunk, hogy nagyobb területre terjeszthessük ki a hatalmunkat.
Kik lehettek az ősei? tűnődött Jessica. Honnan ez a neveltetés? Hangosan annyit mondott:
— Stilgar, én alábecsültelek téged.
— Én is ezt gyanítottam.
— Úgy látszik, mindketten alábecsültük a másikat — mondta Jessica.
— Szeretnék véget vetni ennek — mondta a férfi. — Szeretném, ha barátság lenne közöttünk… és bizalom. Szeretném, ha azt a megbecsülést éreznénk egymás iránt, amelyik fölébred az emberben az ölelkezés segítsége nélkül is.
— Értelek — mondta Jessica.
— Megbízol bennem?
— Hallom, hogy őszintén beszélsz.