Stormgren utálkozva dobta le a papírt. Még ha igaz volna is a vád, mit számítana? Régi keletű feltételezés volt ez, őt azonban sohasem izgatta igazán. Nem hitte, hogy létezhet olyan — bármily különös — biológiai forma, amit idővel ne lehetne elfogadni, sőt, akár még szépnek is találni. Csakis az elme számít, nem pedig a test. Ha meg tudná győzni erről Karellent, a főkormányzók talán megváltoztatnák a politikájukat. Hiszen félig se lehetnek olyan csúfak, mint ama képzelet szülte gúnyrajzok, melyek röviddel a Földre érkezésük után megtöltötték az újságokat!
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy nemcsak az utóda iránti figyelmesség vezeti, amikor véget szeretne vetni ennek az áldatlan helyzetnek. Elég becsületes volt, hogy bevallja: az ő legfőbb indítéka a leghétköznapibb emberi kíváncsiság. Hiszen ha már egyszer eljutott odáig, hogy személyesen megismerhette Karellent, addig nem nyughatik, amíg rá nem jön arra is, hogy miféle lény lehet.
Másnap reggel, hogy Stormgren nem jelent meg a szokott időben, Pieter van Ryberg csodálkozással vegyes bosszúságot érzett. Bár a főtitkár rendszerint számtalan telefonhívást eresztett meg, még mielőtt beért volna az irodájába, azért mindig közölte, hogy mindjárt indul. Ma reggel azonban, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, jó néhány sürgős üzenet érkezett Stormgren számára. Van Ryberg fél tucat minisztériumban próbálta utolérni, aztán méltatlankodva felhagyott a keresésével.
Délben már nagyon aggódott, ezért elküldött egy autót Stormgren házához. Tíz perccel később egy sziréna jajveszékelése rémítette halálra: egy rendőrségi járőrkocsi száguldott végig a Roosevelt Drive-on.
A hírügynökségek barátai közül is ülhettek néhányan az autóban, mert miközben van Ryberg az autó közeledését figyelte, a rádió már világgá is kürtölte, hogy ő e perctől fogva már nem helyettes — hanem az Egyesült Nemzetek ügyvezető főtitkára.
Ha van Rybergnek kevesebb a sürgős elintézendője, jót szórakozott volna azon, hogy hogyan reagál a sajtó Stormgren eltűnésére. Az elmúlt hónapban a világ újságai két, egymástól élesen elkülönülő táborra szakadtak.
A nyugati sajtó alapjában véve helyeselte Karellennek azt a tervét, hogy minden emberből világpolgárt csináljon. A keleti országok viszont a nemzeti büszkeség minél hamisabb, annál fájóbb görcseit szenvedték el, mivel akadtak köztük, amelyek épp hogy csak egy nemzedék óta voltak függetlenek, s most úgy érezték, hogy jogos jussukból semmizik ki őket.
Hovatovább kíméletlenné vált a főkormányzók ostorozása; a kezdeti, túlzott óvatosság után a sajtó egyszeriben rájött, hogy úgy gorombáskodhat Karellennel, ahogy csak akar, úgysem történik semmi. Most aztán valóban kitett magáért. Mindazonáltal e zajos támadások mögött nem sorakoztak fel széles tömegek. Az örökre eltűnni készülő határokon megkettőzték az őrséget — ám a katonák egy még lappangó baráti érzéssel sandítgattak egymásra.
Hiába dúltak-fúltak a politikusok és a tábornokok, a némán várakozó milliók érezték, hogy a történelem egy hosszú és véres fejezete épp idejében fog lezárulni.
És most Stormgren elment, senki sem tudta, hová. Egy csapásra csend lett, amikor a világ rádöbbent, hogy elveszítette az egyetlen embert, akin keresztül a főkormányzók — ki tudja, milyen különös meggondolásból — szóba álltak a Földdel. Egyszerre mintha valami bénultság vett volna erőt a sajtó és a rádió hírmagyarázóin; a csendben csak a Szabadság Liga hangját lehetett hallani, amint buzgón hangoztatta ártatlanságát.
Vaksötét volt, amikor Stormgren fölébredt. Először még olyan álmos volt, hogy föl sem tűnt neki a helyzet különössége. De aztán visszatért az öntudata, hirtelen fölült, s nyúlt az ágya melletti kapcsoló felé.
A sötétben a keze egy csupasz kőfalnak ütközött, amelyet hidegnek érzett. E váratlan tapasztalattól megdermedt, mondhatni, testileg-lelkileg megbénult. Majd, mint aki nem hisz az érzékszerveinek, föltérdelt az ágyban, s aprólékosan kezdte kitapogatni e megrázóan ismeretlen falat.
Mindössze egy perce foglalatoskodott ezzel, amikor kattanást hallott, s a sötétség egy lemeze félresiklott.
A halványan megvilágított háttér előtt egy ember körvonalai rajzolódtak ki, aztán újra becsukódott az ajtó, s ezzel ismét teljessé vált a sötétség. Az egész villámgyorsan játszódott le, annyira, hogy ideje sem volt körbepillantani a szobában, amelyben feküdt.
De máris elvakította egy zseblámpa erős fénye. A sugár rávetült az arcára, egy másodpercre szinte gúzsba kötötte, majd lejjebb csúszva megvilágította az ágyát. Csak most látta, hogy az nem több, mint durva deszkákra fektetett matrac.
Halk suttogást hallott a sötétségből; a szavakat tökéletes angolsággal s olyan akcentussal ejtették ki, amit Stormgren az első pillanatban nem ismert föl.
— Ó, főtitkár úr… örömmel látom, hogy fölébredt. Remélem, teljesen jól érzi magát.
Volt valami ebben az utolsó mondatban, ami fölkeltette Stormgren figyelmét, olyannyira, hogy le is nyelte a kikívánkozó haragos kérdéseket. A tekintetét belefúrta a sötétségbe, és nyugodtan kérdezte: — Mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban? A másik kuncogott.
— Néhány napig. Megígérték, hogy nem lesznek utóhatások. Örömmel látom, hogy igazat mondtak.
Részben időnyerésből, részben, hogy kipróbálja saját reakcióit, Stormgren lelógatta az ágyról a lábát. Még mindig éjszakai öltözékben volt, de úgy tűnt, mintha alaposan összegyűrődött és összepiszkolódott volna. Az iménti mozdulattól kissé megszédült — annyira nem, hogy kellemetlen legyen, de ahhoz eléggé, hogy elhiggye, valóban elkábították.
A fényforrás felé fordult.
— Hol vagyok?! — csattant föl. — Wainwright tud erről a dologról? — Ne izgassa föl magát — felelte az árnyalak. — Ilyesmiről még nem beszélünk. Gondolom, alaposan megéhezett már. Öltözzön fel, és jöjjön vacsorázni.
A fénykör végigsiklott a szobán, s Stormgren végre fogalmat alkothatott a méreteiről. Szobának aligha volt nevezhető, hiszen a falai majdhogynem csupasz sziklának látszottak, s arra is rá kellett ébrednie, hogy a föld alatt van, méghozzá alighanem jó mélyen. És ha napokig öntudatlan állapotban volt, akkor bárhol lehet a földkerekségen.
A zseblámpa fénye egy ruhásláda tetején halomban álló ruhaneműn állapodott meg.
— Ennyi elég is lesz magának — szólt a hang a sötétségből. A mosás itt elég bajos dolog, ezért felnyaláboltuk jó néhány öltönyét és vagy féltucatnyi ingét.
— Roppant figyelmesek voltak— jegyezte meg Stormgren minden viccelődési szándék nélkül.
— Sajnáljuk, hogy nincsenek bútorok, és nincs villanyvilágítás. Ez a hely bizonyos szempontokból megfelelő, de kényelmesnek egyáltalán nem mondható.
— Megfelelő, de mire? — kérdezte Stormgren, miközben belebújt egy ingbe. Az ismerős kelme érintése fura módon megnyugtatta. — Csak úgy… megfelelő — válaszolta a hang. — Egyébként, mivel valószínűleg sok időt töltünk majd együtt, hívjon egyszerűen csak Joe-nak.
— Az állampolgársága ellenére maga lengyel, ugye? — vágott vissza Stormgren. — Azt hiszem, ki tudnám ejteni az igazi nevét. Nem lehet nehezebb, mint jó néhány finn név.