Vagy talán túlzott volt az elkerülhetetlen elválás meg a veszteség miatt érzett fájdalom? A fluoros emberek meg a Föld emberei, akik mérhetetlenül távol esnek egymástól mind bolygóik, mind testük felépítését tekintve — értelmüket és érzelmeiket illetően már egészen közel vannak egymáshoz. Afrának, aki belenézett a fehér tarhajó parancsnokának óriási szemébe, úgy tetszett, hogy mindezt kiolvasta belőlük. Vagy ez csupán saját gondolatainak visszatükröződése volt?
De az idegenek láthatólag ugyanúgy hittek az emberi értelem hatalmában, mint a földi emberek. Ez az oka annak, hogy még az a csekélyke remény is, amelynek szikráját a biológusnő villantotta fel, olyan sokat jelentett nekik, hogy az az integetés, amellyel elbúcsúztak, nem annyira az elválás, mint inkább a jövendő találkozásokra utaló jel volt.
A két űrhajó lassan, óvatosan távolodott egymástól, nehogy a segédmotorok kárt tegyenek valamelyikükben. A fehér űrhajó egy pillanattal korábban burkolózott vakító lángfelhőbe, amely mögött — mikor kialudt — a kozmosz sötétségén kívül semmi sem maradt.
Ekkor vigyázatosan nekilendülve, a Tellur is megkezdte a pulzációt, amely mintegy hídként szolgált: megrövidítve a csillagközi utak mérhetetlen hosszúságát. Az emberek, a védőburák biztos védelme alatt, már nem látták, hogyan rövidülnek meg a feléjük száguldó fénykvantumok, hogyan válnak mind ibolyaszínűbbé a távolban csak kéknek látszó csillagok. Aztán az űrhajó a nulla-tér áthatolhatatlan sötétségébe merült, amelyen túl ott virult és várta az űrhajósokat a Föld melegen lüktető élete.
Makai Imre fordítása