Azok a kolosszális hajók körülbelül kétszáz főnyi személyzetet vittek, és a nemzedékek egymásutánja tette lehetővé, hogy az emberek meglehetősen mélyen behatoljanak a csillagközi térbe.
Valahányszor egy-egy nagy hatótávolságú csillagközi űrhajó visszatért, a Földön mindig megjelent néhány tucat egészen más korból származó ember — a régmúlt képviselői. És bár a múlt e csökevényeinek fejlettségi foka igen magas volt, az új kor mégis idegennek bizonyult számukra, és gyakran mélységes búskomorság vagy elszigeteltség lett a sorsa a kozmosz vándorainak.
A pulzációs csillagközi űrhajók most még messzebbre dobják az embereket. A csillagközi űrhajósok mérése szerint csak kevés idő telik el, de az emberi társadalomban ezeréves matuzsálemek jelennek meg. Azok, akiknek az jut majd osztályrészül, hogy más galaktikákra induljanak, millió évekkel később térnek vissza a hazai planétára. Ez a távoli kozmikus utazások fonákja, ilyen alattomos akadályt gördít nyughatatlan fiai elé a természet. Az új csillagközi űrhajók személyzete csupán nyolc főből áll. Ezeknek az utazóknak, akik a kozmosz mérhetetlen messziségeibe és egyúttal a jövőbe indulnak — ellentétben a régebbi ösztönző rendelkezésekkel —, tilos gyermekeket a világra hozni az utazás alatt.
És bár a Tellur kisebb elődeinél, mégis hatalmas űrhajó, úgyhogy a kis létszámú személyzet kényelmesen elfér benne.
A hosszú alvás utáni felébredés most is, mint mindig, az életenergia fokozódását idézte elő. A csillagűrhajó személyzete — javarészt fiatal emberek — a tornateremben töltötték szabad idejüket.
Nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat, fantasztikus táncokat találtak ki, vagy kezükre-lábukra rugalmas öveket és gyűrűket felöltve, nyaktörő mutatványokat végeztek a terem antigravitációs sarkában. Az asztronauták szerettek úszni a nagy medence ionizált, csillogó vizében, amely megőrizte a földi népek bölcsőjének, a Földközi-tengernek gyönyörű kékségét.
Kari Ram ledobta munkaruháját, és a medence felé igyekezett, de egy vidám hang megállította:
— Segítsen, Kari! Maga nélkül nem sikerülhet ez a fordulat.
Tajna Dan, a magas vegyészleány, aki a szeme színéhez illő, csillogó, rövid zöld tunikát viselt, az expedíció legvidámabb és legfiatalabb résztvevője volt. Indulatos gorombaságával nemegyszer felháborította a nyugodt, higgadt Karit, de táncolni a fiatalember éppúgy szeretett, mint Tajna, a vérbeli táncosnő, így hát mosolyogva odament hozzá.
Balról, a medence mellett álló emelvény magasából Afra Devi, az űrhajó biológusa üdvözölte, aki gondosan feltűzte dús fekete haját, mielőtt megkezdené gyakorlatait a trapézon. A rugalmas műanyag padlón óvatosan lépkedve közeledett Afrához Tej Eron, és a lány háta mögött kinyújtotta izmos, erős kezét. Afra a deszka mozgásának ütemére himbálózva hátrahajolt erre a biztos támasztékra. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek; mindketten barnák, erősek és magabiztosak, a bőrük meg olyan sima, amilyenné csak a levegőn és napon való egészséges élet teheti. A fiatal nő alig észrevehető mozdulattal még jobban hátrahajolt, és teljes fordulatot végzett a másodparancsnok karja körül, majd mind a ketten — mintegy táncban összefonódva — máris tovarepültek a terem fölött.
— Mindent elfelejtett! — énekelte Tajna Dan, és forró ujjainak hegyével befogta a műszerész szemét.
— Hát nem szép ez? — felelte kérdéssel Kari, és a hangháttér övezetébe jutva, az első táncmozdulattal magához húzta a lányt.
Kari és Tajna volt az űrhajó legjobb táncospárja. Csak ők tudták — minden más gondolatot és érzést kikapcsolva — teljesen átadni magukat a dallamnak meg a ritmusnak. Kari elszállt a tánc világába; az összehangolt mozdulatok élvezetén kívül nem érzett semmit. A lány keze, amely a vállán feküdt, erős volt és mégis gyöngéd. Tajna zöld szeme elsötétült.
— Maga és a neve… egy — suttogta Kari. — Megjegyeztem, hogy Tajna a régi nyelvben valami ismeretlent, meg nem fejtett titkot jelent.
— Örömet szerez nekem — válaszolta minden mosoly nélkül a lány. — Mindig azt hittem, hogy titkok már csak a kozmoszban maradtak, a mi Földünkön már nincsenek többé. Legalábbis az embereknek nincsenek titkaik; mi mindnyájan egyszerűek, világosan érthetők és tiszták vagyunk!
— És maga sajnálja ezt?
— Néha. Szeretnék olyan emberrel találkozni, aki a régmúltban élt. Aki kénytelen eltitkolni ábrándjait, érzéseit a környező gonoszság elől, megedzeni, hihetetlen erővel teljessé, megingathatatlanná edzeni és nevelni őket.
— Ó, értem én ezt! De én nem az emberekre gondoltam, hanem csak a meg nem fejtett titkokat sajnáltam… Mint a régi regényekben: mindenütt titokzatos romok, ismeretlen mélységek, le nem győzött magasságok, még korábban pedig — rejtélyes erővel bíró, elvarázsolt, elátkozott ligetek, források, tilos ösvények, féltve őrzött házak.
— Igen, Kari! Jó volna itt, az űrhajóban is találni titkos kis zugokat, tilos átjárókat. — Ezek ismeretlen szobákba vezetnének, ahol rejtőzne…
— Mi rejtőzne?
— Nem tudom — vallotta be rövid hallgatás után a műszerész, és megállt.
De Tajna belemelegedett a játékba, és elkomorodva, a karjánál fogva húzni kezdte a férfit. Kari követte a lányt. A tornateremből kimentek egy gyér világítású oldalfolyosóra. A rezgésmutatók egyenletesen és halványan pislákoltak, mintha az űrhajó falai álmossággal küszködtek volna. A lány tett néhány gyors, nesztelen lépést, majd mozdulatlanná meredt. Az unalom árnyéka olyan gyorsan suhant át az arcán, hogy Kari nem mert volna kezeskedni: valóban látta rajta a lelki gyengeségnek ezt a jelét. Egy ismeretlen érzés nyilallt belé. A műszerész ismét megfogta Tajna kezét.
— Menjünk a könyvtárba. Még két órám van a váltásig. A lány engedelmesen az űrhajó központja felé indult.
A könyvtár, vagy a közös foglalkozások terme, mint minden csillagközi űrhajón, itt is közvetlenül a központi kormányhelyiség mögött volt. Kari és Tajna kinyitotta a harmadik keresztfolyosó légmentesen záródó ajtaját, és kijutott a központi átjáró kétszárnyú, ellipszis alakú nyílásához. Alig lépett rá Kari a bronzlemezre, a két nehéz szárny máris hangtalanul szétnyílt, és a két fiatal hatalmas, rezgő hangot hallott. Tajna boldogan megszorította Kari ujjait.
— Mut Ang!
Mindketten beosontak a könyvtárba. A szórt fény páraként lebegett a matt mennyezet alatt. A mélyedések árnyékában szinte elrejtőzve két ember húzódott meg a mély karosszékekben a filmgyűjtemények oszlopai között. Tajna meglátta Szvet Szimet, az orvost, és Jasz Tinnak, a pulzációs berendezések mérnökének négyszögletes alakját. Jasz Tin behunyt szemmel ábrándozott. Balra, az akusztikai berendezések sima kagylói alatt maga a Tellur parancsnoka hajolt az EMHZ ezüstös tokja fölé.
Már régóta az EMHZ, az elektromágneses hegedűzongora váltotta fel a durva hangzású, temperált zongorát; megőrizte elődjének polifonikus bonyolultságát, és gyarapította is a hegedűhang-árnyalatok gazdagságával. Az erősítők a szükséges pillanatokban megrázó erőt tudtak adni ennek a hangszernek.
Mut Ang nem vette észre a belépőket. Arcát a mennyezet műszertáblái felé emelve egy kissé előrehajolt. A zenész ujjai határozták meg a zengés minden árnyalatát, akár a hajdani zongorán, de nem kalapács és húr segítségével idézték elő a hangokat, hanem már-már az agyműködéshez hasonló finomságú elektromos impulzusokkal.