— Mai íróink nem szeretnek a kapitalizmus végének komor korszakáról írni — jegyezte meg Mut Ang. — Maguk tudják még iskolai tanulmányaikból, hogy az emberiség annak idején a fejlődés nagyon válságos szakaszán ment át.
— Ó, igen! — kapott a szón Kari. — Amikor az emberek előtt már megnyílt az anyag és a kozmosz birtoklásának lehetősége, de a társadalmi viszonyok formái még a régiek maradtak, és a társadalmi tudat fejlődése is elmaradt a tudomány sikereitől.
— Majdnem pontos fogalmazás. Jó emlékezőtehetsége van, Kari! De mondjuk másképpen: a kozmikus megismerés és a kozmikus hatalom ellentétbe került az individualista magántulajdonos kezdetleges világnézetével. Az emberiség egészsége és jövője néhány évig egy hajszálon függött, amíg aztán győzött az új, és az emberiség az osztály nélküli társadalomban egyetlen családdá egyesült… Ott, a világ kapitalista felében, nem láttak új utakat, és megingathatatlannak, változhatatlannak tekintették a társadalmukat, tehát a jövőben is elkerülhetetlennek vélték a háborúkat meg az önpusztítást.
— Hogy nevezhették ők ezt ábrándnak? — szólt gúnyos, kaján nevetéssel Kari. — Márpedig annak nevezték.
— Lehet, hogy minden civilizációnak válságos pontokon kell túljutnia mindenütt, ahol más naprendszerek bolygóin emberiség alakul ki — mondta lassan Tej Eron, és egy futó pillantást vetett a menetirányító műszerek felső számlapjára. — Már két olyan lakatlan bolygót ismerünk, ahol van víz, légkör, valami oxigén-maradék, és ahol a szelek mégis csak holt homokot kavarnak fel, és ugyancsak holt tengerek hullámait görgetik. Űrhajóink lefényképezték őket.
— Nem — mondta fejcsóválva Kari Ram —, nem tudom elhinni, hogy emberek, akik már megismerték a kozmosz végtelenségét és azt a hatalmat, amelyet a tudomány ad a kezükbe, képesek voltak…
…úgy gondolkozni, mint a vadállatok, amelyek csak most sajátították el a logikát? De hisz a régi társadalom ösztönösen alakult ki, a nélkül az előre megadott célszerűség nélkül, amely az emberek építette magasabb rendű társadalmi formákat jellemzi. És az ember értelme, gondolkodásmódja is még csupán annak a formális vagy matematikai logikának kezdetleges stádiumában volt, amely az anyagfejlődés és a természet közvetlen megfigyelés alapján megállapított törvényeinek logikáját tükrözi. Mihelyt az emberiség történelmi tapasztalatokat gyűjtött, mihelyt megismerte a környező világ történelmi fejlődését, létrejött a dialektikus logika mint a gondolkodás fejlődésének magasabb foka. Az ember felfedezte a természet jelenségeinek és tulajdon létezésének kettősségét. Tudatára ébredt annak, hogy egyfelől ő mint egyén nagyon kicsiny és rövid életű — olyan, mint egy csöpp az óceánban, vagy mint egy parányi szikra, mely kihuny a szélben. Másfelől mérhetetlen nagy, mint a világmindenség, amelyet az idő és a tér egész végtelenségében átfog értelmével és érzéseivel.
Az űrhajó parancsnoka elhallgatott, és tűnődve járkálni kezdett segítőtársai előtt, akiknek fiatal arcára most a szigorú, feszült figyelem árnyéka vetődött.
Mut Ang törte meg elsőnek a csöndet:
— Az én történelmi könyvfilm-gyűjteményemben van egy, amely nagyon jellemző arra a korra. Ezt nem gép fordította le a mai nyelvre, hanem Szanyija Csen, egy történész, aki a múlt században halt meg. Olvassuk el! — A fiatalemberek mohó érdeklődése láttán elmosolyodott, és kiment az orrszakasz folyosójára nyíló ajtón.
— Sohasem leszek igazi parancsnok — sóhajtott fel restelkedve Tej Eron —, lehetetlen tudni mindazt, amit a mi Angunk tud.
— Ő pedig azt mondta énelőttem, hogy rossz parancsnok, mégpedig éppen érdeklődésének széles skálája miatt — felelte Kari, és beült az ügyeletes navigátori székbe.
Tej Eron meglepődve nézett társára. Hallgattak. A műszerek halk zengése változatlannak hatott. Az óriási űrhajó, miután elérte a legnagyobb sebességet, a széncsillagtól távolodva, magabiztosan száguldott abba a kiválasztott négyszögbe, ahol a világűr mélységes sötétségében, gyengén pislákolva, szinte elmerült négy csillagszigetvilág; négy távoli galaxis. Olyan nagy távolságra voltak, hogy az onnan jövő fény erőtlenül elhalt az emberi szemben, ebben a csodálatos műszerben, amelynek alig néhány kvantum sugárzó energia is elegendő.
Váratlanul történt valami. A nagy lokátor képernyőjén felvillant és továbbra is ott imbolygott egy világító pontocska. Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amelytől elállt az asztronauták lélegzete.
Tej Eron gondolkodás nélkül megadta az általános riadó jelét: a parancsnok felhívta a személyzet többi tagját, hogy foglalják el a veszély esetére kijelölt helyeket.
Mut Ang berohant a kormányzóhelyiségbe, és két ugrással a műszerasztalnál termett. A lokátor fekete tükre megélénkült. Benne, mint feneketlen tóban, ott úszott egy piciny fénygömb — éles karimájú, kerek labdacs. Hol felfelé billent, hol lefelé, és lassan jobbra csúszott. Az asztronauták csodálkoztak, hogy a robotok, amelyek mindig előre jelezték, hogy az űrhajó meteoritokkal ütközik össze, mozdulatlanok maradtak. Azt jelenti ez, hogy a képernyőn nem az ő keresősugaruk, hanem idegen fény tükröződik vissza?
Az űrhajó továbbra is az eddigi irányban haladt, és a fénylő pont már az alsó jobb négyzetben repdesett. A hirtelen sejtés arra késztette Mut Angot, hogy összerezzenjen, Tej Eront, hogy beharapja a száját, Kari Ramot, hogy fájásig szorítsa a műszerasztal szélét. Egy soha nem látott tárgy repült feléjük, erős lokátorsugarat lövellt, ugyanolyat, amilyet a Tellur is vetett, messze maga elé.
Olyan szenvedélyes volt a vágy, hogy a sejtés igazolódjék — hogy a remény eszeveszett felröppenése után ne zuhanjanak a kiábrándulás mélységébe, ami már százszor megesett a Föld űrhajósaival —, hogy a parancsnok mozdulatlanná dermedt, és egyetlen szót sem mert kiejteni. És izgalma mintha átragadt volna azokra is, akik ott szembejönnek.
A világító pont kialudt a képernyőn, majd újra felgyulladt, és a villanásokat sűrítve, szabályos időközönként négyszer-négyszer és kétszer-kétszer pislogni kezdett. Ezt a szabályos ismétlődést az egész világegyetemben csak egyetlen erő: az emberi gondolat idézhette elő. Többé nem maradt kétség: csillagközi űrhajó jön szembe.
Itt, a világűr mérhetetlen messzeségében, amelyet most először ért el földi űrhajó, ez csakis egy másik világ űrhajója lehet, egy másik, távoli csillag bolygóiról jöhet.
A Tellur főlokátorának sugara szintén szaggatottá vált. Kari Ram leadta az egyezményes fényjelkulcs néhány jelzését. Egészen valószínűtlennek látszott, hogy ezek az egyszerű gombnyomások ott elöl, az ismeretlen űrhajó képernyőjén a villanások szabályos ismétlődését idézik elő.
Mut Ang hangja izgalmat árult el, ahogy megszólalt az űrhajó hangszóróiban:
— Figyelem, figyelem! Idegen űrhajó jön szembe velünk! Eltérünk az eddigi iránytól, és rendkívüli fékezést végzünk. Minden munkát abbahagyni! Rendkívüli fékezés!
Egy másodpercet sem volt szabad elvesztegetni. Ha a szembejövő űrhajó is körülbelül ugyanolyan sebességgel halad, akkor a két űrhajó közeledésének gyorsasága — másodpercenként kétszázkilencvenötezer kilométer — megközelíti a fénysebességet. A lokátor néhány másodpercet hagyott még az embereknek a cselekvésre. Mialatt Mut Ang a mikrofonba beszélt, Tej Eron súgott valamit Karinak. A feszültségtől egészen sápadt ifjú félszóból is megértette, és valami manipulációt végzett a lokátor műszerasztalán.
— Ragyogó! — kiáltott fel a parancsnok, figyelve, hogy a sugár nyilat ír le az ellenőrző képernyőre, aztán balra, visszafelé hajlítja, úgyhogy az végül csigavonallá kanyarodik. Nem telt el több tíz másodpercnél. A képernyőn felvillant egy nyíl alakú fénylő kontúr, majd a fekete kör jobb oldala felé kanyarodott, végül egy pillanat alatt csigavonallá tekeredett. A megkönnyebbülés sóhaja, szinte nyögés tört fel egyszerre a központi kormányzóhelyiségben figyelő emberekből. Azok az ismeretlenek, akik feléjük száguldottak a világűr titokzatos mélységeiből, megértették őket! Legfőbb ideje!