Выбрать главу

A Néma is megitta a maga adagját — egykedvűen, mintha víz lenne. Andrej még egyre állt a teli kupakkal kezében, nem siette el a dolgot. Még mondani akart volna valamit, de maga sem tudta, mit. Egy nagy, meghatározó szakasz véget ért, és megkezdődött az új. És bár semmi jót nem várhattak a másnaptól, ez a másnap mégis valóságos volt, és az adott neki különös jelentőséget, hogy valószínűleg igen kevés hátralévő napjuk egyike lesz. Ez teljesen ismeretlen és nagyon fájó érzéssel töltötte el Andrejt.

Végül is nem tudta kitalálni, mit is mondhatna, hát megismételte: “Az életre”, és fölhajtotta a konyakot.

Aztán meggyújtotta az ezredes gázlámpáját is, Izja markába nyomta, és közölte vele:

— Ha ezt is elfuserálod, te balfácán, nyakon váglak…

Izja sértetten morgolódva kiment, de Andrej még húzta az időt, szórakozottan bámészkodott a szobában. Természetesen itt is alaposan szét kellene nézni — Dagan egészen biztosan dugdosott valami tartalékot az ezredes számára —, de úgy érezte, valahogyan szégyenletes lenne éppen itt kutakodni.

— Ne restelkedjen, Andrej — hallotta meg hirtelen az ismerős hangot. — A halottaknak már nincs szükségük semmire.

A Néma lábát lóbálva az asztal szélén ült, és már nem, pontosabban nem egészen a Néma volt. Ugyanazt az egy szál nadrágot viselte, széles övében fegyverével, de a bőre most száraz és fénytelen volt, egészségesen pirospozsgás színt öltött arca kikerekedett. A Mentor volt a — Andrej tulajdon személyi Mentora —, és láttára Andrejt most először nem töltötte el sem öröm, sem reménység, sem lelkesedés. Kellemetlenül érezte magát, bosszús volt.

— Már megint maga… — morogta, és hátat fordított a Mentornak. — Rég nem láttuk egymást…

Odament az ablakhoz, homlokát nekiszorította a forró üvegnek, belebámult a ködbe, amelyet halványan megvilágított az égő utánfutó még mindig pislákoló lángja.

— Mi meg, amint látja, meghalni készülünk…

— Miért kellene meghalni? — tiltakozott élénken a Mentor. — Élni kell! Tudja, meghalni sosem késő. Mindig korai, nem igaz?

— És ha nem találunk vizet?

— Találnak. Mindig találtak, most is megtalálják.

— Jó. Találunk. És ott töltjük hátralévő életünket? A víz mellett? Minek akkor élni?

— Miért él általában az ember?

— Ezen töröm én is a fejem: minek élni? Ostoba életet éltem, Mentor. Valahogy hülye módjára… Folyton hányódtam, se föl, se le. Kezdetben holmi eszmékért törtem magam, aztán hiánycikknek számító szőnyegekért, végül pedig teljesen eszemet vesztettem…

emberek pusztultak el miattam…

— Nana, ezt nem gondolhatja komolyan — mondta a Mentor. — Az emberek mindig pusztulnak. De mi köze ehhez magának? Most új szakaszt kezd, Andrej, és szerintem —

döntő szakaszt. Bizonyos szempontból még jó is, hogy éppen így alakult. Előbb vagy utóbb ennek törvényszerűen be kellett következnie. Hiszen az expedíció kudarcra volt ítélve. És maga elpusztulhatott volna úgy is, hogy nem lépi át ezt a fontos ha tárvonalat…

— Ugyan miféle határvonalat? — nevetett föl keserűen Andrej. Megfordult, a Mentorra nézett. — Már voltak eszményeim — mindenféle hajcihő a társadalom java meg csecsszopóknak való hasonló maszlagok körül… Karriert is csináltam, elég volt, köszönöm, kifőnökösködtem magam… Szóval mi történhet még meg velem?

— A megértés — mondta a Mentor, kissé fölemelve hangját.

— Mi? Megértés? Minek a megértése?

— A megértés — ismételte meg a Mentor. — Ez az, ami még nem történt meg magával, a megértés!

— Eddig vagyok ezzel a maga megértésével — húzta el tenyere élét torka előtt Andrej. —

Értek én már mindent a világon. Harminc évembe került ez a megértés, és most elértem.

Senkinek nincs rám szüksége, és senkire nincs senkinek szüksége. Vagyok, nem vagyok, harcolok, vagy fekszem a díványon — nincs különbség. Semmit nem lehet megváltoztatni, semmit nem lehet jobbá tenni. Csak berendezkedni lehet — jobban vagy rosszabbul.

Minden megy magától, én semmit nem számítok. Hát itt van, tessék, ez a maga megértése, más megértenivalóm nincs… Inkább azt mondja meg, mihez kezdjek ezzel a megértéssel.

Füstöljem föl télire, vagy azonnal fogyasztandó?

A Mentor bólogatott.

— Éppen erről van szó — mondta. — Ez a végső határ: mihez kezdjünk a megértéssel?

Hogyan éljünk vele? Hiszen élni mindenképpen kell.

— Élni akkor kell, ha nincs megértés! — mondta hideg dühvel Andrej. — Ha van, meghalni kell! És ha nem lennék ilyen gyáva… ha nem nyüszítene úgy bennem az átkozott protoplazma, tudnám, mit tegyek. Kerítenék egy jó erős kötelet…

Elhallgatott.

A Mentor fogta a laposüveget, óvatosan teletöltötte a két pohárkát, és elgondolkodva visszacsavarta a kupakot.

— Nos, kezdjük ott, hogy maga nem gyáva — mondta. — És egyáltalán nem azért nem nyúlt a kötélhez, mert fél… Valahol a tudatalattijában, és nem is olyan mélyen, biztosíthatom, ott él a remény — sőt meggyőződés —, hogy a megértéssel is lehet élni. Nem is rosszul.

Érdekesen. — Ujjával Andrej felé tolta az asztalon az egyik pohárkát. — Emlékezzen csak rá, hogyan akarta apja rávenni arra, hogy olvassa el a Világok harcát, és maga mennyire nem akarta, mennyire haragudott, hogy dugta el az átkozott könyvet az ágy alá, hogy visszatérhessen az illusztrált Münchhausen báróhoz… Unta Wellst, utálta, nem értette, miért erőltetik magára, úgy gondolta, jobb nélküle… Azután tizenkétszer olvasta el a könyvet, megtanulta kívülről, illusztrációkat rajzolt hozzá, sőt megpróbálta megírni a folytatását…

— Na és? — kérdezte Andrej ellenségesen.

— És nem is egyszer történt meg magával ilyesmi! — folytatta a Mentor. — És nem is egyszer lesz is még. Épp most verték bele a fejébe a megértést, és maga undorodik tőle, nem tudja, minek az magának, úgy véli, jobb lenne nélküle… — Fölemel te poharát. — A folytatásra.

Andrej is odalépett az asztalhoz, fogta a poharat, ajkához emelte, a megszokott megkönnyebbüléssel érezte, mint oszlanak el megint makacs kételyei, és hogy valami már felcsillan előtte az — eddig úgy tűnt — áthatolhatatlan sötétségben, csak föl kell hajtania az italt, lendületesen odakoppantania az asztalhoz az üres poharat, mondani valami energikusát, vidámat, és nyomban munkához látni — ám ebben a pillanatban egy harmadik személy, aki mind ez ideig egyre hallgatott, az elmúlt harminc év alatt egyre hallgatott — talán aludt, talán részeg volt, talán köpött mindenre —, most hirtelen elnevette magát, és egyetlen értelmetlen szót mondott: “Ti-li-li, ti-li-li!”

Andrej kiöntötte a padlóra a konyakot, a tálcára lökte a poharat, és kezét zsebre vágva mondta:

— Csakhogy én valami mást is megértettem, Mentor… Igyon csak, igyon, egészségére, én nem kívánom. — Képtelen volt tovább nézni azt a pirospozsgás arcot. Megint hátat fordított, és az ablakhoz lépett. — Túl sokat lelkesedik, helyesel, Mentor úr. Túlságosan is könyörtelenül helyesel nekem, Voronyin-kettő úr, te, az én hajlékony lelkiismeretem, te használt óvszer… Szerinted, Voronyin, minden jól van, szerinted, barátom, minden rendben.

Az a fontos, hogy nekünk bajunk ne essék, a többiek meg forduljanak föl. És ha már nem lesz mit zabálni, majd lelövöm Katzmant? Nagyszerű!

Háta mögött megnyikordult az ajtó. Andrej megfordult. A szoba üres volt. Üresek voltak a poharak, és üres volt a laposüveg, és üresség volt a mellkasában is, mintha kivágtak volna belőle valami nagy és megszokott dolgot. Talán egy daganatot. Vagy a szívét…