Lassan szokva ezt az új érzést, Andrej odalépett az ezredes ágyéihoz, leakasztotta a szögről a vállszíjat a pisztollyal, magára csatolta, hasára húzva a fegyvertokot.
— Emlékül — mondta hangosan a hófehér párnának.
HATODIK RÉSZ
A VÉG
A nap zeniten állt. A portól rézszínű korong a fakó, tisztátalan égbolt közepén függött, a satnya árnyék közvetlenül a cipőjük talpa körül nyújtózott, majd húzódott össze, hol szürkén és elmosódottan, hol éles körvonalakat öltve, hirtelen szinte megelevenedve, ilyenkor teljesen fekete volt, és különösen torz képet mutatott. Útnak nyoma sem látszott semerre — egyenetlen, száraz, szürkéssárga agyag volt csak, repedezett, halott, kemény, mint a kő, és olyan csupasz, hogy egyszerűen érthetetlen volt, honnan van itt ennyi por.
A szél szerencsére a hátukba fújt. Valahol messze mögöttük undorító, forró, lisztfinomságú por megszámlálhatatlan tonnáit ragadta magával, és ostoba makacssággal hurcolta a Sárga Fal és a Szakadék közti napégette kiszögellés mentén, hol forgótölcsérszerűen fölkavarva egészen az égig, hol hajlékony, szinte kacér, hattyúnyakra emlékeztető, tömör dűnékbe halmozta, hol meg egyszerűen gátat rakott belőlük, majd hirtelen megdühödve a hátukba, a hajukba zúdította a szúrós portömeget, vadul elárasztotta vele izzadságtól nedves tarkójukat, kezüket, fülüket ostorozta vele, telitömte zsebüket, gallérjuk mögé ömlesztetté…
Nem volt itt semmi, már nagyon régen nem volt semmi. Talán soha nem is volt. Csak a nap, az agyag, a szél. Csupán nagy ritkán száguldott el mellettük egy-egy, valahol mögöttük, isten tudja, hol gyökerestül kitépett bokor tövises csontváza, amely vásári bohóc módjára bukfencezett és ugrándozott. Sehol egy csepp víz, az életnek semmi jele. Csak a por, a por, a por…
Az agyag időnként eltűnt a lábuk alól, ilyenkor kavicstenger váltotta föl. Ezeken a helyeken olyan hőség volt, mint a pokolban. A gomolygó, száguldó porfelhőkből hol jobbról, hol balról meredeztek elő gigászi sziklatorzók — őszek, mintha liszttel hintették volna be őket.
A szél és a hőség a legfantasztikusabb és legváratlanabb körvonalúra faragta őket, félelmetes volt, ahogyan mint a kísértetek, hol felbukkantak, hol eltűntek, mintha bújócskát játszanának. A kavicsok egyre nagyobbak lettek a lábuk alatt, majd hirtelen elfogytak, és megint az agyag dongott lépteik nyomán.
A köveken nagyon rossz volt menni: kicsúsztak a lábuk alól, belemélyedtek a cipőtalpba, mintha egyenesen az eleven húsig akarnák befúrni magukat. Az agyag engedékenyebb volt, de az is megtett ellenük mindent, amit csak tudott. Váratlanul csupasz dombokká emelkedett, minden látható ok nélkül girbegurba kanyarokat vetett, meredek falú, mély szakadékok szabdalták, amelyek mélyén lélegzetet sem lehetett venni az évezredek óta szakadatlan hőségtől… Az agyagnak is megvoltak a maga játékai, előadta a szegényes fantáziájához illő metamorfózis mutatványait. Itt mindennek megvoltak a maga játékai. És minden játékot egy kapura játszottak…
— Hé, Andrej — szólította rekedten Izja. — Andrjuha-a!
— Mi van? — szólt vissza Andrej a válla fölött, és megállt. A suta kerekein imbolygó kis taligát a tehetetlenségi erő továbbvitte, neki a lábának, alaposan megütötte a térdhajlatát.
— Ezt nézd meg!
Izja vagy tízlépésnyire állt mögötte, és kinyújtott tenyerén mutatott valamit.
— Mi az? — kérdezte Andrej különösebb érdeklődés nélkül.
Izja nekifeszült a hevedernek, és kezét előrenyújtva odavonszolta taligáját Andrejhez.
Andrej végignézte, amint közeledik — Izja riasztóan festett, szakálla már a melléig ért, portól szürke üstöké égnek állt, ruhája hihetetlenül toprongyos, a lyukakon kilátszott szőrös, verejtékes teste. A hajdani nadrág rojtjai alig fedték a térdét, jobb lábán a cipő tátogott, felfedve koszos lábujjait, töredezett, fekete körmeit… A szellem óriása. A kultúra örök templomának áldozópapja és apostola…
— Egy fésű! — nyilatkoztatta ki Izja ünnepélyesen, ahogy közelebb ért.
Filléres kacat volt, műanyagból, fogai kitöredeztek, nem is fésű volt, csak annak egy darabja, de még látszott rajta valamilyen szabványjelzés nyoma, a műanyagot pedig a sok évtizedes hőség kifakította, a por kegyetlenül kikezdte.
— Hát tessék — mondta Andrej. — Te meg folyton azt szajkózod: még senki nem járt itt előttünk.
— Nem szajkózok én semmit — mondta Izja békülékenyen. — Nem ülünk le egy kicsit?
— Jó, üljünk le — egyezett bele Andrej minden lelkesedés nélkül, és Izja, ki sem bújva a kantárból, nyomban lerogyott a földre, és nekilátott, hogy mellzsebébe beszuszakolja a fésűt.
Andrej a széliránynak keresztbe állította le taligáját, lelökte magáról a kantárt, és leült, hátát a kocsinak, tarkóját a forró keréknek támasztva. A szél ereje így érzékelhetően csökkent, de a csupasz agyag kíméletlenül égette hátsóját a vedlett szöveten keresztül.
— Hol az a híres víztárolód? — kérdezte megvetően. — Te szájhős!
— Keresd csak, keresd! — vágta rá Izja. — Ott kölletik annak lennie.
— Hát ez meg mi?
— Tudod, van egy ilyen vicc, egy kupecről — magyarázta Izja nagy élvezettel. — Elment egyszer a kupec a nyilvános házba…
— Helyben vagyunk — szakította félbe Andrej. — Másra nem tudsz gondolni? Nem férsz a bőrödbe, Katzman, én mondom…
— Nem engedhetem meg magamnak, hogy megférjek a bőrömben — nyilatkoztatta ki Izja.
— Készen kell állnom az első adandó alkalomra.
— Mind a ketten fölfordulunk itt — legyintett Andrej.
— Szó sincs róla! Ilyesmire ne is gondolj, eszedbe se jusson!
— Nem is jut — felelte Andrej.
Ez igaz volt. Nagyon ritkán gondolt a természetesen elkerülhetetlen halálra. Ördög tudja, mitől alakult így. Vagy az éles fájdalom tompult el időközben, amelyet az elkerülhetetlen pusztulás tudata okozott, vagy teste száradt ki és csigázódott el annyira, hogy már ordítani és nyüszíteni sem tudott, csak alig-alig hallhatóan nyöszörgött… Az is lehet, hogy a mennyiség végül is átcsapott minőségbe, és hatni kezdett Izja állandó jelenléte, szinte természetellenes közönye a halál iránt, amely pedig folyton ott keringett körülöttük, hol közvetlenül fenyegetve őket, hol váratlanul eltávolodva, de egyetlen pillanatra sem engedve őket szem elől… így vagy úgy, de Andrej már hosszú napok óta, ha szóba hozta is olykor az elkerülhetetlen véget, inkább csak azért, hogy újra és újra meggyőződjön egyre növekv közönyéről a halál iránt.
— Mit mondasz? — kérdezte.
— Azt magyarázom, ami a legfontosabb: ne félj attól, hogy fölfordulunk itt…
— Ezt már százszor elmondtad. Már régen nem félek, te mégis egyre ezt a nótát fújod…
— Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. Kinyújtotta a lábát. — Mivel köthetném át a cipőtalpam? — tűnődött gondterhelten. — Már csak az imádság tartja össze.
— Vágd le a kantár végét, és azzal kösd át… Adjak kést?
Izja egy darabig szótlanul szemlélte a cipőből kikandikáló lábujjait.
— Na jó — mondta végül. — Majd ha végleg leválik, átkötöm… Nem ihatnánk egy korty ócskát?
— Kezét-lábat nem áztatnál? — kérdezte Andrej, és Jura bácsi jutott az eszébe. Nehéz volt most fölidéznie alakját. Jura bácsi egy másik élet szereplője volt.