— Ideje lenne kortyolni egyet, nem gondolod? — kapott a szón élénken Izja, és fürkészve nézett Andrej szemébe.
— Egy frászt! — mondta Andrej mély elégtétellel. — Tudod, milyen vizet iszol? Olyat, amilyet kiolvastál a híres papírjaidból. Ugye csak hazudtad nekem azt a víztartályt?
Ahogyan várta is, Izját rögtön elfogta a pulykaméreg.
— Eredj a fenébe! Hát mi vagyok én, talán a nevelőnőd?
— Hát akkor a kéziratod hazudott…
— Hülye — közölte Izja megvetően. — A kéziratok nem hazudnak. Nem könyvek azok. Csak olvasni kell tudni őket…
— Akkor nyilván te nem értesz hozzájuk…
Izja csak ránézett, és nyomban föltápászkodott.
— Akad itt mindenféle szar — morogta. — Na, talpra! Megakarod találni a víztartályt? Akkor ne üldögélj… Azt mondtam, talpra!
A szél vidáman, szinte mint valami jókedvű kölyökkutya, körbeszáguldozva kavarta a port a sivár agyagvilágban, amely ellenállt neki, egy darabig békésen tűrte a rohamokat, mintha erőt gyűjtene, aztán kapta magát, és heggyé magasodott…
Legalább azt érteném meg, hová hurcol az ördög, gondolta Andrej. Egész életemben loholok valahova, képtelen vagyok megülni egy helyen, én hülye… És ami a legfontosabb, az egésznek semmi értelme. Régebben legalább mindig volt valami cél. Még ha a legnyomorúságosabb, legostobább is, mégis volt, például ha pofán vertek, mindig elmondhattam magamnak: sebaj, ezt az ügyéit kaptam, ez — harc…
…Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja. (Ez még a Kristálypalotában történt, éppen előtte ették teli magukat parázson sült csirkével, tarka gumimatracokon hevertek az alulról megvilágított vizű úszómedence szélén.) Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja, tisztára súrolt ujjaival kotorászva fogai közt. Az összes szántóvetőtök, kalapálótok, a blokksoraitok, a krakkolóüzemeitek, a hibrid növényeitek, a lézereitek és egyebeitek. Minde — szar, trágya. Mindez elmúlik. Vagy nyomtalanul eltűnik, vagy úgy szűnik meg létezni, hogy átalakul. És az egész csak azért látszik fontosnak, mert a többség fontosnak gondolja. A többség pedig azért gondolja fontosnak, mert a legkisebb erőfeszítéssel igyekszik megtömni a hasát és kényeztetni a testét. Ám ha meggondolom, kit érdekel a többség? Nekem semmi kifogásom ellene, bizonyos szempontból én is a többséghez tartozom. De érdekelni nem érdekel. A többség történetének van eleje, és van vége. Kezdetben a többség azt zabái, amit adnak neki. A végén pedig az egész életét kitölti a választás gondja, mit is zabáljon. Valami olyasmit, amit eddig még nem kóstolt… No, ez még odébb van, vélte Andrej. Nem is olyan nagyon, mint gondolod, vitatkozott vele Izja. De még ha odébb lenne is, nem ez a lényeg.
Hanem az, hogy van kezdet, és van vég… Mindennek, aminek kezdete van, vége is van, közölte Andrej. Persze, persze, vágta rá türelmetlenül Izja. De én a történelem léptékéről beszélek, és nem a világmindenségéről… Nyamvadt elitista vagy, közölte vele lustán Andrej, föltápászkodott matracáról, és belevetette magát a medencébe. Sokáig úszott, fröcskölt, fújtatott a hűvös vízben, lemerült a medence fenekére, ahol jéghideg volt a víz, és mohón kortyolta, nyelte, mint a hal…
…Nem, természetesen nem ivott. De most inna belőle! Uram isten, de még mennyire!
Kiinnám az egész medencét, Izjának egy kortyot sem hagynék — keresse meg a ciszternáját…
Jobboldalt, a sárgásszürke porfelhőn keresztül valamiféle romok rajzolódtak ki — egy omladozó, poros növények benőtte, ablaktalan fal, egy ormótlan, négyszögletű torony maradványai.
— Na tessék — mondta Andrej, és megállt. — Szerinted meg előttünk senki…
— Sose állítottam ilyet, te fafejű hülye — sipította Izja. — Én azt mondtam…
— Figyelj, lehet, hogy itt van a ciszterna?
— Könnyen meglehet — mondta Izja.
— Menjünk, nézzük meg.
Ledobták magukról a kantáit, és odavánszorogtak a romokhoz.
— Ejha — mondta Izja. — Egy normann erőd! Tizedik század…
— Vizet, vizet keress! — förmedt rá Andrej.
— Eredj a francba a vizeddel! — mondta mély meggyőződéssel Izja. Szeme kikerekedett, már rég elfeledett mozdulattal beletúrt a szakállába, szemölcsét kereste. — Normannok… — mormolta. — Ez már igen… Vajon mivel csalták őket ide?
Rongyaikkal föl-fölakadva a tüskés bokrokon, átnyomakodtak egy résen. A fal mögött szélvédett helyen találták magukat. A négyszögletes, sima téren beomlott tetejű, alacsony építmény terpeszkedett.
— A kard és harag szövetsége — mormolta Izja, az ősi építmény felé nyargalva. — Sosem értettem, miféle szövetség volt ez… hogy jön ide valamiféle kard… Föl se tudom fogni.
A ház belseje a teljes elvadultság képét mutatta, a pusztulás tökéletes volt, és már nagyon régi. Évszázados. A beomlott szarufák korhadt deszkadarabokkal, egy hosszú, az egész házon végignyúló asztal maradványaival keveredtek. Minden poros, korhadt és rothadt volt, balról, a fal mellett ugyanolyan porlepett, korhadt padok sorakoztak. Izja szakadatlanul mormogva kotorászni kezdett ebben a rothadó szeméthalomban, Andrej meg kiment, és körüljárta az építményt.
Nagyon hamar rábukkant arra a valamire, ami egykor ciszterna volt — jókora kerek, kőlapokkal körülrakott gödör. A kőlapok most ugyanolyan szárazak voltak, mint maga a sivatag, de egykor láthatóan víz volt itt: a cementkeménységűre száradt agyag megőrizte a csizmák és kutyalábak nyomait. Rosszul áll a szénánk, gondolta Andrej. A régi félelem megint összeszorította a szívét, de nyomban engedett is: a gödör szemközti szélén csillagszerűen terültek szét az agyagon egy ginszeng széles, bodros levelei. Andrej hanyatt-homlok megkerülve a gödröt odarohant, futtában kotorva elő zsebéből a kést.
Néhány percig lihegve, verítékben úszva, késsel, körömmel dühödten ásta a kőkemény agyagot, félrekotorta a törmeléket, és megint ásott, majd két kézzel megragadta a vastag gyökér nyakát — hűvös volt, nyirkos és hatalmas —, húzni kezdte erősen, de óvatosan, nehogy, isten ments, elszakadjon valahol a közepe táján.
A gyökér nagy volt, vagy hetven centi hosszú és öklömnyi vastag, fehér, tiszta és csillogó.
Mindkét kezével arcához szorítva elindult vele Izjához, de nem állta meg, és menet közben beleharapott a harsogó, leves gyökérbe, élvezettel kezdte rágni, megpróbálta visszafogni magát, hogy minél tovább tartson, igyekezett alaposan megrágni, hogy egyetlen csöppje se vesszen kárba a pompás, mentaillatú, keserű lének, amelytől szájában és egész testében a hajnali erdő hűs frissessége árad szét, feje kitisztul, nem fél semmitől, hegyeket lesz képes elhordani…
Azután a ház küszöbén ültek, és boldogan haraptak és rágtak, csámcsogtak és hersegtek, vidáman, teli szájjal kacsingattak egymásra, és a szél csalódottan tombolt fölöttük, de nem érte el őket. Már megint kijátszottak — nem hagyták, hogy csontjaikat zörgéssé a kopár pusztában. Most megint összemérhetik vele erejüket.
Ittak két kortyot a fölmelegedett víztartályból, megint befogták magukat kocsijaikba, és továbbindultak. Könnyen ment a gyaloglás, most Izja sem maradozott le, Andrej mellett haladt, leszakadt cipőtalpával csattogva.
— Egyébként láttam ott még egy bokrot — mondta Andrej. — Egy kicsit. Majd visszafelé…
— Kár volt — vágott közbe Izja. — Föl kellett volna falni.
— Nem volt elég?
— Miért hagyjuk kárba veszni?
— Nem vész el — mondta Andrej. — Jól jön majd a visszaúton.