— Nem lesz semmiféle visszaút.
— Ezt, barátom, senki nem tudhatja. Inkább azt mondd meg, lesz-e még víz valahol.
Izja hátravetette fejét, fölnézett a Napra.
— Zeniten áll — jelentette ki. — Vagy majdnem a zeniten. Mi a véleményed, csillagász uram?
— Úgy valahogy.
— Nemsokára jön a legérdekesebb — mondta Izja.
— Ugyan már, mi érdekes lehet itt? Tegyük föl, átlépünk a nullaponton. Tegyük föl, eljutunk az Antivárosba…
— Honnan veszed?
— Az Antivárost?
— Nem. Honnan veszed, hogy csak úgy egyszerűen átlépünk és továbbmegyünk?
— Eszembe sem jut erről spekulálni — közölte Andrej. — Én csak a vízre tudok gondolni.
— Uram isten! A nullapont — a világ kezdete, föléred ezt ésszel? Te meg egyre azt hajtogatod: a víz, a víz…
Andrej nem válaszolt. Megint emelkedő következett, nehezen kapaszkodtak fölfelé, a kantár belevágott a vállukba. Jó dolog ez a ginszeng, gondolta Andrej. Kitől is hallottunk róla?… Pak mesélte? Talán… Á, nem! Morei hozott egyszer néhány gyökeret a táborba, elkezdte enni, de a katonák elvették tőle, és megkóstolták. Igen. Aztán mindannyian kakaskodni kezdtek, és egész éjjel, reggelig hempergették Moreit… Pak mesélte aztán, hogy ez a ginszeng, akár az igazi, nagyon ritka növény. Azokon a helyeken terem, ahol régebben víz volt, és nagyon jó hatása van a legyengült szervezetre. Csak nem szabad tartogatni, rögtön meg kell enni, mert egy óra vagy még rövidebb idő alatt a gyökér megfonnyad, és majdnem mérgező lesz… A Pavilon mellett sok volt belőle, egész veteményesre való… Degeszre ettük vele magunkat, egyetlen éjszaka alatt Izja összes kelése meggyógyult. Jó volt a Pavilonnál. És Izja folyton a kultúra épületéről prédikált ott…
…Minden más csak a templom falának építőállványa, magyarázta. Mindaz a jó, amit az emberiség százezer év alatt kitalált, minden fontos ismeret, amit megértett vagy kieszelt, ezt a templomot építi. Történetének évezredei során, háborúzva, éhezve, rabságba döntve és fellázadva, zabálva és párosodva az emberiség — anélkül, hogy tudatában lenne — zavaros hullámán cipeli az épületet. Megesik, hogy hirtelen észreveszi saját hátán ezt a templomot, észbe kap, és olyankor vagy nekilát téglánként széthordani, vagy ájultan imádni kezdi, esetleg másik templom építésébe kezd mellette, megcsúfolására, de sosem képes fölfogni, mivel is van dolga, és reményét vesztve, hogy így vagy úgy hasznát veszi a templomnak, nagyon hamar visszatér úgynevezett fontos dolgaihoz: újraosztja, amit előzőleg már harmincháromszor elosztott, valakit megfeszít, egy másikat felmagasztal — a templom meg eközben egyre nő, növekedik önmagától, évszázadról évszázadra, évezredről évezredre, és sem lerombolni, sem végképp meggyalázni nem lehet… És az egészben az a legmulatságosabb, mondta Izja, hogy ennek a templomnak minden téglácskája, minden örök érvényű könyv, örök dallam, minden megismételhetetlen építészeti sziluett sűrítve magában hordozza az emberiség tapasztalatát, gondolatait és a róla szóló gondolatokat, a létezésének céljához és ellentmondásaihoz fűződő eszméket; és hogy bármennyire elkülönültnek látszik is a templom ennek az önpusztító disznócsordának a pillanatnyi érdekeitől, örökkön-örökké elválaszthatatlan ettől a csordától, elképzelhetetlen nélküle… És az is mulatságos, folytatta Izja, hogy a templomot tulajdonképpen senki nem tudatosan építi. Nem lehet előre megtervezni sem papíron, sem bármely, mégoly zseniális elmében, magától növekedik, tévedhetetlenül magába olvasztva mindannak legjavát, amit az emberi történelem produkál…
Azt hiszed, kérdezte gúnyosan Izja, hogy a templomot közvetlenül építők talán nem — disznók? Uram isten, de még mekkora disznó némelyikük! A tolvaj gazember' Benvenuto Cellini, a folyton részeg Hemingway, a pederaszta. Csajkovszkij, a skizofrén és pogromlovag Dosztojevszkij, a rabló és akasztófavirág Francois Villon… Hiszen a rendes ember inkább ritkaságszámba megy köztük! De olyanok, mint a korallállatkák, maguk sem tudják, mit hoznak létre. És ugyanígy az egész emberiség. Egyik nemzedék a másik után zabái, élvezkedik, ragadozik, gyilkol, fölfordul, és — láss csodát — kinőtt egy korallsziget, és milyen gyönyörű! És milyen szilárd!.. Jó, jó, mondta erre Andrej. Rendben, épül a templom. Az egyetlen fölülmúlhatatlan érték. De akkor mi végre vagyunk mi? Nekem mi közöm ehhez?
— Állj! — Izja megragadta Andrej hevederét. — Várj! Nézd a köveket!
Valóban nagyon alkalmasnak látszottak: kerekdedek voltak, laposak, úgy festettek, mint a kiszáradt tehénlepény.
— Megcsináljuk a következő templomot? — kérdezte Andrej fölényes mosollyal.
Ledobta magáról a hevedert, és fölvette a legközelebbi követ. Az éppen megfelelt az alap elkészítéséhez: alul egyenetlen, rücskös, fölül sima, a por és a szél lecsiszolta. Andrej keresett egy viszonylag sima helyet az apró kaviccsal borított talajon, mélyen és szilárdan belenyomta a kiválasztott követ, majd indult a következőért.
Az alap építése közben szinte jóleső érzés töltötte eclass="underline" ez mégis munka volt, nem gépies menetelés, hanem meghatározott célú cselekvés. Ez a cél persze vitatható, Izját nyugodtan nevezhetné pszichopatának és mániákusnak (mint ahogy persze az is)… És az egyik követ a másik mellé rakva, így ni, ki lehetett alakítani egy viszonylag egyenletes felületet az alapnak.
Izja mellette lihegett és nyögdécselt, a legnagyobb köveket hurcolva botladozott, végleg leszakította cipője talpát, és amikor elkészült az alap, odarohant a kocsijához, és előbányászta “Útikalauza” következő példányát.
Amikor a Kristálypalotában végleg fölfogták és szinte el is hitték, hogy északra vezető útjuk során többé soha senkivel nem találkoznak, Izja írógéphez ült, és hihetetlen gyorsasággal megírta “A lidércnyomások világának útikalauzát”. Amikor elkészült, maga sokszorosította az Útikalauzt ötven példányban egy fantasztikus automatán (a Kristálypalota tele volt mindenféle elképesztő szerkezettel), maga hegesztette bele egyenként nagyon erős, átlátszó polietilén borítékokba, majd púposán megrakta velük kocsiját, alig maradt rajta hely a kétszersültes zsáknak… Mostanra már csak tíz darab maradt belőlük, vagy talán annyi sem.
— Mennyi van még? — kérdezte Andrej.
Izja, gondosan az alap közepére helyezve a borítékot, szórakozottan felelte:
— Tudja a fene… Kevés. Hozz köveket.
Megint nekiláttak a kőcipelésnek, és a boríték fölött hamarosan jó másfél méter magas piramis emelkedett. Elég furán festett ebben a kihalt sivatagban, és hogy még furább legyen, Izja égővörös festéket kent rá egy hatalmas tubusból, amelyet a Torony alatti raktárban talált. Mikor elkészült, letelepedett a kocsijára, és nekilátott egy darab spárgával fölkötözni leszakadt cipőtalpát. Közben rá-rápislogott piramisára, képén a kételyt és bizonytalanságot fokozatosan fölváltotta az elégedettség és növekvő büszkeség.
— Mit szólsz? — kérdezte Andrejt már teljesen fölfuvalkodva és pöffeszkedve. — Emellett még egy komplett hülye sem megy el, megérti, hogy nem véletlenül van itt…
— Aha — felelte Andrej, mellette guggolva. — Neked meg sok hasznod lesz abból, ha egy hülye fölbontja a piramisodat.
— Sebaj — morogta Izja. — Még a hülye is értelmes lény. Ha ő maga nem érti is meg, elmondja másoknak… — Hirtelen fölélénkült. — Gondolj csak például a mítoszokra. Mint ismeretes, a hülyék alkotják a túlnyomó többséget, következésképp minden érdekes eseménynek általában éppen egy hülye a szemtanúja. Ergo a mítosz egy valóságos esemény leírása egy hülye értelmezésében és egy költő földolgozásában. Na, mit szólsz?