Szeretek olvasni, de csak mértékkel. Zenét hallgatni? Kérem, nagyon szívesen. De nem huszonnégy órán át! És a memóriám is a lehető legközönségesebb — nem vagyok képes a fejembe tömni mindazt az értéket, amit az emberiség fölhalmozott. Még ha csak ezzel foglalkoznék, akkor is képtelen lennék rá. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Hát mi hasznom nekem így a templomodból?… Jó, jó, felelte Izja, igaz, így van. Nem vitatom. A templom nem adatott meg mindenkinek… Nem tagadom, hogy kevesek kincse, ez az emberi természettől függ… De figyelj, elmondom, hogyan képzelem én ezt az egészet. A templomnak vannak építői, kezdte Izja az ujjain számolni. Ők azok, akik falait fölhúzzák.
Azután vannak, hm… a fenébe is, nem találom a megfelelő szót, folyton csak vallási fogalmak jutnak eszembe… Na, mindegy, legyen, szóval vannak az áldozópapok. Ők azok, akik a lelkükben hordozzák. Akiknek a lelke révén gyarapodik, akiknek a lelkében létezik… És vannak a haszonélvezők, akik, hogy is mondjam, táplálkoznak belőle. így hát Puskin építő.
Én áldozópap vagyok. Te pedig haszonélvező. És ne fintorogj, te hülye! Ez nagyon nagy dolog! Hiszen a haszonélvezők nélkül a templom emberi szempontból végképp elvesztené mindenjelentőségét. Fogd föl, te hatökör, micsoda mázlista vagy! Hiszen hosszú évekig tartó különleges felkészítés, agymosás, a hazugságok ravasz hálója kellene ahhoz, hogy téged, a haszonélvezőt rávegyenek a templom lerombolására…
Márpedig egy olyan embert, amilyenné mostanra váltál, már nem lehetne ilyesmire rávenni, legfeljebb életveszélyes fenyegetéssel!.. Fogd már föl, te tökfej, hogy a magadfajtából is csak elvétve akad! Hiszen a többségnek elég csak inteni, csak megengedni neki, és máris rohan kurjongatva, feszítővassal, hogy lerombolja, fáklyával, hogy fölgyújtsa… megesett már, nem is egyszer! Te meg nyafogsz. Ha egyáltalán föltehető a kérdés, mi célt szolgál a templom, hát erre egyetlenegy válasz adható: téged!..
— Andrjuha! — szólalt meg Izja jól ismert, kellemetlen hanghordozásával. — Nem iszunk egy kortyocskát?
Egy jókora emelkedő tetején jártak éppen. Baloldalt, ahol a Szakadék volt, mindent elborított a veszettül kavargó por átláthatatlan, zavaros felhője jobboldalt viszont érthetetlen módon világosan látszott a Sárga Fal, amely itt nem sima és egyenletes volt, mint a Város területén, hanem ráncok és gyűrődések szántották, úgy festett, mint valami monumentális fa kérge. Előttük a mélyben asztalsimaságú, fehér kőfelület terült el — nem kavics, hanem egybefüggő kő, egyetlen hibátlan monolit —, és ez a mező a végtelenbe veszett, ameddig a szem ellátott, fölötte, a dombtól vagy fél kilométernyire két vaskos légtölcsér kavargott, az egyik sárga, a másik fekete…
— Ez valami újdonság — mondta Andrej hunyorogva. -Nézd csak, tömör kő…
— Mi? Ja, igen… Figyelj, igyunk egy kortyot, már négy órája…
— Jó — egyezett bele Andrej. — De előbb ereszkedjünk le innen.
Lekászálódtak a dombról, megszabadultak a hevederektől, és Andrej előkereste kocsijáról az átmelegedett víztartályt.
A tartály beleakadt a géppisztoly szíjába, aztán a kétszersültes zsákocskába, amelyben már a morzsáknak is csak maradéka volt, de Andrej végül mégis kicibálta, és térdei közé szorítva lecsavarta róla a kupakot. Izja türelmetlenségében szinte táncot járt mellette, készenlétben tartva két műanyag poharat.
— Szedd elő a sót! — szólt rá Andrej.
Izja nyomban fölhagyott a tánccal.
— Ugyan, hagyd már — nyafogta. — Minek? Igyuk meg így…
— Só nélkül nem kapsz — mondta Andrej elcsigázottan.
— Akkor add úgy — törődött bele Izja, de máris új ötlete támadt. Letette a poharakat a kőre, és kotorászni kezdett a kocsiján. — Tudod mit, én inkább lenyelem külön a sót, és aztán leöblítem a vízzel…
— Uram isten — nyögte Andrej elképedve. — Jó, jó, csináld, ahogy akarod.
Félig töltötte a poharakat a meleg, vasszagú vízzel, elvette Izjától a sóval teli csomagocskát, és azt mondta:
— Nyújtsd ki a nyelved!
Egy csipet sót szórt Izja vaskos nyelvére, figyelte, hogyan fintorog, grimaszol Izja, hogyan kap mohón a pohár után, majd megsózta a maga adagját, és apró, fukar kortyokban kezdte nyelni, minden élvezet nélkül, mint valami orvosságot.
— Ez jó — krákogott Izja. — Csak kevés, igaz?
Andrej bólintott. Ahogy lenyelte a vizet, az rögtön verejtékként ütött ki rajta, a szájában ugyanazt érezte, mint előtte, a néhány korty nem hozott megkönnyebbülést. Fölemelte a tartályt, latolgatta a súlyát. Néhány napra valószínűleg elég, de aztán… Aztán majdcsak lesz valami, intette le magát dühösen. A Kísérlet, az Kísérlet. Élni nem hagynak, de meghalni sem… Végignézett az előttük elterülő, hőségtől izzó, fehér platón, beharapta száraz ajkát, és nekilátott, hogy visszarakja a kocsira a víztartályt. Izja megint lekuporodott, hogy visszakötözze leszakadt cipőtalpát.
— Tudod, tényleg valahogy furcsa ez a hely — fújtatott közben. — Nem is emlékszem ilyesmire. — Tenyerével ernyőzve szemét, fölpillantott az égre. — Zeniten van — közölte. —
Isten bizony zeniten. Valami lesz… Dobd már el a fenébe azt az ócskavasat, mit nyűglődsz vele?!
Andrej akkurátusán visszadugta a géppisztolyt a víztartály mellé.
— E nélkül az ócskavas nélkül a Pavilon után rendesen ott hagytuk volna a fogunkat — emlékeztette Izját.
— Igen, a Pavilon után — vitatkozott Izja. — De most már ötödik hete vánszorgunk itt, és ezalatt még egy legyet sem láttunk…
— Jó, jó — intette le Andrej. — Nem neked kell cipelned. Indulás.
A kőplató meglepően simának bizonyult. A kocsik úgy gurultak rajta, mint az aszfalton, csak a kerekek nyikorogtak. De a hőség még elviselhetetlenebb lett. A fehér kő visszaverte a napsugarakat, a szemüket semmi sem védte. Talpukat úgy égette a kő, mintha mezítláb lennének, és meglepő módon egyáltalán nem lett kevesebb a por. Ha itt nem fordulunk föl, gondolta Andrej, hát örökké élünk… Szemét erősen összehúzta, majd teljesen becsukta, úgy ment. Ettől valamivel könnyebb lett. Majd így megyek, gondolta. És csak, mondjuk, minden húsz lépés után nyitom ki a szemem. Vagy harminclépésenként… Körülnézek, és megyek tovább…
Ehhez nagyon hasonló fehér kővel volt kirakva a Torony pincéje. Csak ott hűvös volt, és félhomály, a falak mentén pedig rengeteg kartondoboz sorakozott, teli mindenféle fémtárggyal. Szögek, különböző méretű csavarok, ragasztós- és festékesdobozok, különböz színű lakkokkal teli üvegek, asztalos- és lakatosszerszámok, zsíros papírba csomagolt csapágyak… Semmi ehetőt nem találtak, de a sarokban, egy a falból kiálló, rozsdás csőcsonkból hideg és hihetetlenül jóízű víz csörgött vékony sugárban a földre…