— Remek ez a te rendszered… — mondta Andrej, és huszadszor is odatartotta poharát a vízsugár alá. — Csak egyvalami nem tetszik benne. Nem szeretem, ha az embereket fontosak ra és nem fontosakra osztják föl. Ez nem helyes. Aljasság. Áll a templom, körülötte meg nyüzsög az ostoba csőcselék. “Az ember — lélek, porhüvellyel megterhelve!” Még ha úgy volna is! Ez akkor sincs így jól. Ezen változtatni kell, az ördögbe is…
— Én talán azt mondtam, hogy nem kell? — lendült támadásba Izja. — Természetesen jó lenne változtatni ezen a rendszeren. Csak hogyan? Mind ez ideig az összes kísérlet arra, hogy megváltoztassák ezt a helyzetet, hogy elsimítsák az embertömegek egyenetlenségeit, hogy mindenkit azonos színvonalra hozzanak, hogy minden jó és igazságos legyen, mindezek a kísérletek a templom megsemmisítésével végződtek, no meg az átlagos szint fölé magasodó fejek levágásával. És kész. Az egyenletesre gyalult felületen pedig viharos gyorsasággal, akár a rákos daganat, fölnövekedett az új politikai elit bűzös piramisa, még undorítóbb, mint az előző volt… És tudod, más út egyelőre nem ismeretes. Ezek a szélsőséges kilengések persze nem változtatták meg a történelem menetét, és nem tudták végképp lerombolni a templomot, de igen sok tiszta fej esett áldozatukul.
— Tudom — mondta Andrej. — Mégis ocsmányság. És minden elit undorító…
— Már megbocsáss! — vitatkozott Izja. — Ha azt mondod: minden elit, amelyik más emberek sorsa és élete fölött rendelkezik, undorító, egyetértek veled. De az elit önmagában véve, önmaga számára — kit zavar? Ingerel másokat — a dührohamig, a gyűlöletig! — , az más dolog, hiszen éppen ez, az ingerlés az egyik funkciója… A teljes egyenlőség pedig nem más, mint mocsár, pangás. Köszönetet kell mondanunk az anyatermészetnek, hogy a teljes egyenlőség nem is lehetséges… Értsd meg, Andrej, én nem a világ átalakításának rendszerét kínálom. Nem ismerek ilyen rendszert, nem is hiszem, hogy létezik. Túlságosan sok különböző rendszert próbáltak már ki, és nagy vonalakban minden maradt a régiben… Én csak a létezés célját kínálom… pfú, hiszen nem is kínálom, teljesen összezavarsz. Én magamban és magamnak fedeztem föl ezt a célt — az én létezésem célját, érted? Az én és a hozzám hasonlók létezéséét… És erről csak neked és csak most beszélek, mert megsajnáltalak — látom, hogy megérett egy ember, fölégetett mindent, aminek eddig hódolt, és hogy most minek hódoljon, nem tudja. Hiszen e nélkül létezni sem tudsz, az anyatejjel szívtad magadba a szükségletet, hogy hódolj valaminek vagy valakinek. Örökké azt verték a fejedbe, hogy ha nincs olyan eszmény, amelyért érdemes meghalni, akkor egyáltalán élni sem érdemes. Az olyanok pedig, mint te, eljutva a végső fölismerésig, iszonyatos dolgokra képesek. Vagy golyót röpítenek a homlokukba, vagy pedig rendkívüli gazemberré válnak — meggyőződéses, elvi alapon álló, könyörtelen gazemberré, érted? Vagy ami még ennél is rosszabb: nekilátnak, hogy bosszút álljanak a világon azért, mert olyan, amilyen, és nem hajlandó megfelelni valamiféle számára előírt eszménynek… A templom eszméjének pedig megvan az az előnye is, hogy meghalni érte egyszerűen ellenjavallt. Érte élni kell.
Mindennap, teljes erőből és teljes gőzzel…
— Igen, valószínűleg… — préselte ki magából Andrej. — Alighanem így is van. De ez az eszme akkor sem az enyém!
Andrej megállt, és erősen megragadta Izját az ingénél fogva. Izja kinyitotta a szemét és rémülten kérdezte:
— Mi van? Mi baj?
— Hallgass! — sziszegte Andrej.
Valami volt ott elöl. Valami mozgott — nem poroszlop kavargott, nem az gomolygott közvetlenül a kő fölött, hanem mindezeken átderengve mozgott. Közeledett.
— Emberek — lelkesedett Izja. — Figyelj, Andrej, emberek!
— Halkan, te hülye! — suttogta Andrej.
Már maga is fölfogta, hogy emberek. Vagy egy ember… Nem, úgy látszik, ketten vannak.
Állnak. Valószínűleg ők is észrevették… Már megint semmit nem látni az átkozott por miatt.
— Hát tessék! — suttogta Izja ünnepélyesen. — Te meg egyre azt hajtogattad, hogy fölfordulunk…
Andrej óvatosan ledobta magáról a hámot, és kocsijához lépett, le sem véve szemét az elöl imbolygó, kivehetetlen árnyékokról. A fenébe is, hányan vannak? És milyen távol?
Százméternyire? Vagy közelebb? Kitapogatta a kocsin a géppisztolyt, kibiztosította, és odaszólt Izjának:
— Húzd félre a kocsikat, és bújj mögéjük. Fedezz, ha úgy alakul…
Izja markába nyomta a géppisztolyt, és vissza sem nézve lassan megindult előre, kezét a pisztolytáskán tartva. Szinte semmit sem lehetett látni. Agyonlő, gondolta Izjáról. Egyszerűen bele a hátamba…
Most már kivehetővé vált, hogy azok közül is megindul előre az egyik. Zavaros, hórihorgas sziluett a kavargó por függönye mögött. Van fegyvere, vagy nincs? Hát tessék, itt van neked az Antiváros. Ki hitte volna? Nem tetszik, ahogy a kezét tartja! Andrej óvatosan kinyitotta a fegyvertokot, és megragadta a pisztoly bordázott agyát. Hüvelykujja magától rátapadt a kibiztosítóra. Minden rendben, majd elrendeződik. El kell rendeződnie. Az a lényeg, hogy csak semmi hirtelen mozdulat…
Előhúzta tokjából a pisztolyt. A fegyver beakadt valamibe. Andrej pánikba esett. Cibálta, mind vadabbul, végül teljes erőből rángatta a pisztolyt. Tisztán látta annak a valakinek a heves mozdulatait, aki szembejött vele (nyurga, toprongyos, elcsigázott figura, koszos szakálla szinte a szeméig ér). Hülyeség, gondolta, meghúzva a ravaszt. Volt a lövés, volt a másik lövés fölvillanása, és mintha Izja kiáltott volna… És volt egy ütés a mellén, amelytől nyomban kialudt a Nap…
— Nos, Andrej — zendült föl némi ünnepélyességgel a Mentor hangja —, az első kört végigjárta.
A zöld üvegernyős lámpa világított, fénykörében az asztalon ott feküdt a Leningrádi Pravda legfrissebb száma, benne A leningrádiak szeretete Sztálin elvtárs iránt határtalan című, terjedelmes vezércikk. Mögötte a könyvespolcon döngicsélt és zümmögött a rádió. A mama a konyhában csörömpölt az edényekkel, a szomszédasszonnyal beszélgetett. Sült hal szaga terjengett. Az ablak alatt, a szűk udvarban zsibongtak a gyerekek, bújócskáztak. A nyitott szellőzőablakon beáradt a nedves tavaszi levegő. Még egy perccel korábban is minden más volt, mint most- sokkal hétköznapibb és megszokottabb. Az egésznek nem volt már jövője.
Pontosabban fogalmazva — elkülönült a jövőtől…
Andrej gépiesen kisimította az újságot, és megszólalt:
— Az elsőt? Miért az elsőt?
— Azért, mert még sok hátravan — felelt a Mentor hangja.
Andrej akkor, igyekezve nem nézni arra, amerről a hang jött, fölállt, és vállával nekidőlt az ablaknál álló szekrénynek. Alatta is, fölötte is hosszan elnyúlt a világítóudvar fekete kútja, amelyet gyengén világítottak meg az ablakok sárga négyszögei, és valahol messze fönt, a már teljesen sötét égbolton villogott a Vega. Teljességgel lehetetlen volt újra elhagyni mindezt, és teljességgel — sőt még inkább! — lehetetlen volt itt maradni. Most. Mindezek után.
— Izja, Izja! — kiáltotta egy átható női hang az udvar kút mélyében. — Izja, gyere vacsorázni!.. Gyerekek, nem láttátok Izját?
És odalenn gyerekhangok harsogták:
— Iszka! Katzman! Gyere, anyád hív!..
Andrej teste megfeszült, arcát nekinyomta az ablaküvegnek, a sötétséget kémlelte. De csak a jókora farakások közt imbolygó, kivehetetlen árnyékokat látott a kút nyirkos, fekete mélyén.