— Nos, van még kérdés? — érdeklődött Fritz. — Mert ha nincs, én megyek.
Hóna alá fogta a dossziékat, és elindult.
— Várj — kapott észbe Andrej. — Nem vetted magadhoz véletlenül az Épület aktáit? Azokat ne vidd el.
— Az Épület aktáit? Barátocskám, az én altruizmusomnak is van határa. Azt csak oldd meg magad, ahogy tudod.
— Jó — felelte Andrej eltökélten. — Majd én… Egyébként miféle história ez a Hulló Csillagokkal? Ismerős az elnevezés, de nem emlékszem, mi a dolog lényege, miféle csillagokról van szó.
Fritz a homlokát ráncolta, és kíváncsian pillantott Andrejre.
— Csak nem bízták rád ezt is? Mert akkor véged. Most Csacsuánál van. Teljesen reménytelen dolog.
— Nem, nem bízták rám — felelte sóhajtva Andrej. — Csak azt tanácsolta a főnök, nézzek bele. Ez valami rituális gyilkosságsorozat, nem?
— Nem, nem egészen. Bár az is lehet, hogy olyasmi. Már több éve húzódik az ügy. A Fal tövében időnként halálra zúzódott embereket találnak, akik nyilván nagy magasságból zuhantak le, a Falról…
— Hogyhogy a Falról? — csodálkozott Andrej. — Hiszen arra lehetetlen felmászni. Teljesen sima. És miért? Hiszen nem is látni a tetejét…
— Hát erről van szó. Kezdetben arra gondoltak, hogy ott fenn is van egy város, a miénkhez hasonló, és ezeket az embereket onnan dobják le, az ő szakadékukba, ahogyan nálunk is bele lehet lökni valakit a miénkbe. Csakhogy vagy két esetben sikerült azonosítani a holttesteket: kiderült, hogy a mieink, itteniek. Teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy juthattak fel oda. Egyelőre nincs más magyarázat, mint hogy nekikeseredett sziklamászók voltak, akik így, fölfelé próbáltak meg kijutni a Városból. Másrészt viszont… Mindenképpen sötét ügy. Szerintem megoldhatatlan. De mennem kell.
— Köszönöm. Minden jót — mondta Andrej. Fritz elment.
Andrej az Épület iratain kívül minden más aktát berakott a széfbe, letelepedett, és egy ideig az asztalra könyökölve üldögélt. Majd feltárcsázta az otthoni számát, és várt. A kagylót, mint általában, sokáig nem vették fel, majd egy nyilvánvalóan részeg férfi mély hangja hallózott bele. Andrej füléhez szorítva a kagylót hallgatott. “Halló, halló” — ismételgette a borgőzös hang, majd távolabbról hallatszott, hogy Selma a Jura bácsitól tanult panaszos dalocskát énekli:
Andrej letette a kagylót, felnyögött, és elkeseredetten suttogta maga elé: “Mocskos, javíthatatlan kurva…” Majd kinyitotta a dossziét.
Az Épület ügye még akkoriban kezdődött, amikor Andrej szemetesként dolgozott, és fogalma sem volt arról, ami a Város sötét színfalai mögött történik. Az egész azzal indult, hogy a 16., a 18. és a 32. körzetből rendszeresen kezdtek eltünedezni emberek. A legkisebb nyom sem maradt utánuk, és az eltűnésekben nem volt semmilyen rendszer, semmilyen logika, semmilyen törvényszerűség. Ole Swensson negyvenhárom éves papírgyári munkás este leszaladt kenyérért, és többé nem tért haza, a péknél sem járt. Stefan Cibulsky huszonöt éves rendőr egy éjjel az őrhelyéről tűnt el, csak a vállszíját találták meg a Fő és a Gyémánt utca sarkán, más nyom nem maradt utána. Monique Lerriere ötvenöt éves varrón lefekvés előtt még kivitte sétálni a spiccét, a kutya sértetlenül és jókedvűen hazatért, a varrónőnek nyoma veszett. És így tovább és így tovább, összesen negyvennél több eltűnt személy.
Elég gyorsan sikerült tanúkat felkutatni, akik azt állították, hogy eltűnésüket megelőzően a keresett személyek bementek egy bizonyos házba — a leírások szerint ugyanabba —, csak az volt furcsa, hogy az épület helyére vonatkozóan a különböző tanúk a város különböz pontjait nevezték meg. Josiph Humboldt hatvanhárom éves fodrász az őt személyesen ismerő Leo Palthus szeme láttára belépett egy vörös téglából épült, kétemeletes házba a Második Jobb és a Szürkekő utca sarkán, és Humboldtot soha többé nem látták. Egy bizonyos Theodo Buch azt állította, hogy az utóbb eltűnt Szemjon Zahogyko harminckét éves farmert látta bemenni egy ugyanolyan házba, de a Harmadik Bal utcán, a bazilika közelében. Dávid Mkrtcsan elmondta, hogy az Agyagos közben találkozott régi kollégájával, Ray Dodd negyvenegy éves köztisztasági dolgozóval. Egy darabig az utcán állva beszélgettek a termésről, családi ügyekről és hasonlóan közömbös témákról, amikor Dodd azt mondta: “Várj egy percet, be kell ugranom valahova, igyekszem gyorsan végezni. Ha öt perc múlva nem vagyok itt, ne várj tovább, elhúzódhat a dolog.” Bement egy vörös téglaépületbe, amelynek ablakai be voltak meszelve. Mkrtcsan egy negyedórát várt, aztán folytatta útját. Dodd pedig örökre és nyom nélkül eltűnt.
A vörös téglából épült ház valamennyi tanúvallomásban szerepelt. Egyesek azt bizonygatták, hogy a ház kétemeletes, mások szerint háromemeletes. Néhány tanúnak feltűnt, hogy az ablakokat lemeszelték, mások szerint az ablakokat rácsok védik. És nem akadt két tanú, aki ugyanazt a helyszínt nevezte volna meg.
A Városban megindult a szóbeszéd. A boltok előtti sorokban, a borbélynál, a mulatókban szájról szájra adták a legújabb legendát a szörnyű Vörös Épületről, amely vándorol egyik helyről a másikra, megtelepszik valahol a közönséges házak között, és mohón kitátva kapuját, meglapulva várja az óvatlanokat. Felbukkantak olyan emberek rokonai, barátainak az ismerősei, akiknek sikerült megmenekülniük, kitörniük a telhetetlen vörös téglabendőből.
Ezek szörnyű dolgokat meséltek, bizonyítékként sebeiket, törött végtagjaikat mutogatták, mivel — úgymond — ki kellett ugraniuk az első, a második, sőt olykor a harmadik emeletről.
Valamennyi szóbeszéd és legenda szerint a ház belül üres: nem lappanganak benne sem rablógyilkosok, sem szadista őrültek, sem szőrös és vérszomjas szörnyetegek. De a folyosók, mint valami kőből lévő bélrendszer, hirtelen összeszűkültek, és megpróbálták szétlapítani áldozatukat. A bemerészkedő lába alatt váratlanul megnyílt a talaj, a feketén ásító mélységből nyirkos, síri hideg áradt; ismeretlen erő űzte, hajszolta az egyre szűkülő járatokon és alagutakon végig, míg el nem akadt valahol, és bele nem zuhant az utolsó kőtorokba. A szakadozott tapétájú üres szobákban pedig, a mennyezetről lehullott vakolattörmelék között, a rászáradt vértől merev rongyok alatt elszíneződött csontok korhadtak…
Az ügy kezdetben nagyon érdekelte Andrejt. Megjelölte a Város térképén azokat a helyeket, ahol látták az Épületet, igyekezett valamiféle törvényszerűséget találni mozgásában. Vagy tucatszor ki is ment mindegyik helyszínre, de ott, ahol korábban az Épületet látták, csak elhanyagolt kertecskét, üres telket vagy közönséges lakóházat talált, amelynek semmi köze sem volt semmiféle titokhoz vagy rejtélyhez.
Az is zavaró tény volt, hogy a Vörös Épületet soha senki nem látta napvilágnál, hogy a szemtanúk legalább fele többé-kevésbé italos állapotban találkozott vele, zavaróak voltak az apró, de szinte minden vallomásban kötelezően felbukkanó ellentmondások, ám főleg a történtek tökéletes értelmetlensége és képtelensége volt zavaró.
Izja Katzman fejtegette egyszer ennek kapcsán, hogy egy milliós város, amelynek nincs ideológiai rendszere, elkerülhetetlenül kialakítja a maga mítoszait. Ez meggyőzően hangzott, csakhogy több ember valóban eltűnt. Persze nem kell ördöngösség ahhoz, hogy valaki eltűnjön. Elég ledobni az áldozatot a szakadékba, hogy tökéletesen nyoma vesszen. Csakhogy kinek és miért állt volna érdekében a szakadékba dobni egy fodrászt, egy idős varrónőt, egy szatócsot? Olyan embereket, akiknek se pénzük, se tekintélyük, és gyakorlatilag ellenségük sincs. Kenszi vetette fel egyszer azt a teljesen ésszerű elméletet, hogy a Vörös Épület, már ha létezik egyáltalán, minden bizonnyal a Kísérlet alkotóeleme, ezért semmi értelme magyarázatot keresni rá — a Kísérlet, az Kísérlet. Végül Andrej is erre a meggyőződésre jutott.