Ki sem látszott a munkából, az Épület aktacsomója pedig már ezernél több oldalból állt, Andrej ezért eldugta a széf legaljára, és csak nagy ritkán vette elő, hogy csatolja hozzá az újabb tanúvallomást.
Ám a főnökkel folytatott mai beszélgetés egészen új távlatokat adott az ügynek. Ha valóban vannak a Városban emberek, akik azt a célt tűzték ki maguk elé (vagy kapták feladatul másoktól), hogy a lakosság körében terjedjen a pánik és a terrorhangulat, az sok mindent megmagyaráz az Épülettel kapcsolatban. Az úgynevezett tanúk vallomásainak ellentmondásaira is jó magyarázatot ad a hírek terjedés közbeni torzulása. Az eltűnések mögött pedig közönséges gyilkosságok lappanganak, céljuk a terrorhangulat felszítása. A fecsegések, veszedelmes suttogások és hazugságok zűrzavarában meg kell keresni ezek állandóan működő forrásait, a baljós köd terjesztőit…
Andrej üres papírlapot vett elő, és nekilátott, hogy lassan, pontról pontra összeállítsa cselekvési tervének vázlatát.
A fő feladat: a hírek terjesztőinek felkutatása és letartóztatása, az irányító központ felderítése. Alapvető eszközök: valamennyi, korábban józan állapotban vallomást tett tanú ismételt kihallgatása, azon személyek felkutatása és kihallgatása, akik állításuk szerint megfordultak az Épületben, a lehetséges kapcsolatok felderítése ezen személyek és a tanúk között… Figyelembe veendők: a) az ügynököktől származó adatok, b) a vallomásokban tapasztalt ellentmondások…
Andrej a ceruza végét rágva bámult a lámpába. Eszébe jutott még valami: kapcsolatba kell lépnie Petrovval. Ez a Petrov annak idején Andrej idegeire mászott. Eltűnt a felesége, és a fejébe vette, hogy az asszonyt a Vörös Épület nyelte el. Ettől kezdve minden más ügyét-dolgát félbehagyva kizárólag az Épület felkutatásának szentelte idejét. Megszámlálhatatlan beadványt intézett az ügyészséghez, ezeket akkurátusán továbbították a nyomozókhoz, s végül Andrejhez kerültek. Petrov éjszakánként a várost járta, gyanús viselkedése miatt többször be is vitték a rendőrségre, ahol botrányt rendezett, ezért tíz napra leültették. Amikor kiengedték, folytatta a kutatást.
Andrej kiállította neki és még két tanúnak az idézést, ezeket átadta az ügyeletesnek azzal az utasítással, hogy haladéktalanul kézbesítsék, ő maga pedig átment Csacsuához.
A hatalmas termetű, hájas kaukázusi, akinek szinte nem is volt homloka, viszont az orra gigantikus méretűre nőtt, dolgozószobájában a díványon aludt, körülötte vaskos aktacsomók hevertek szanaszét. Andrej felrázta.
— Mi van? Mi történt? — kérdezte rekedten Csacsua.
— Nem történt semmi — felelte dühösen Andrej. Ki nem állhatta az ilyen fegyelmezetlen alakokat. — Add ide a Hulló Csillagok aktáit.
Csacsua felült, arcán boldog vigyor terült szét.
— Átveszed? — kérdezte, mohón mozgatva fenomenális orrát.
— Ne örülj, nem veszem át — válaszolta Andrej. — Csak bele akarok nézni.
— Minek nézegetnéd? — kérdezte Csacsua rábeszélően. — Vedd át tőlem végleg! Szép vagy, fiatal, energikus, a főnök téged állít mindannyiunk elé példaképül. Te gyorsan kibogozod ezt az ügyet, felmászol a Sárga Falra, és egy szempillantás alatt megoldod! Mibe kerül az neked?!
Andrej Csacsua orrát figyelte. Ez a hatalmas, görbe, a tövénél bíborszín erek szövevényével borított orr, az orrlyukakból meredező dús, fekete szőrszálakkal, Csacsuától független, önálló életet élt. Nyilvánvalóan fütyült a szegény nyomozó gondjaira. Ez az orr azt kívánta, hogy körülötte mindenki jégbe hűtött kahétiai bort igyon hatalmas serlegekből, zamatosán fűszerezett, szaftos saslikot egyen, és köntöse alját finoman felcsippentve, merészen kurjongatva ropja a táncot. Dús női fürtökbe szeretett beletemetkezni és csupasz, domború keblek fölé hajolni… Ó, nagyon sok mindent akart ez a nagyszerű, életörömet sugárzó, hedonista orr, és e számos kívánság nyíltan kifejezésre is jutott önálló mozgásában, változó színeiben és az általa kiadott változatos hangokban.
— És amikor lezárod az ügyet — forgatta olajbogyószemét Csacsua —, micsoda dicsőség lesz! Mindenki téged fog ünnepelni! Azt hiszed, Csacsua felkínálná neked ezt az ügyet, ha fel tudna mászni a Sárga Falra? A világ minden kincséért sem! Hiszen ez kész aranybánya! És csak neked ajánlom fel.
Sokan kérték már tőlem. Nem, nem, gondoltam. Ezt ti nem tudjátok megoldani. Ezzel egyedül Voronyin boldogul, gondoltam…
— Jól van, elég már — vágott közbe bosszúsan Andrej. — Kapcsold ki a beszélőgépet. Add ide az ügyiratot, nem érek rá veled bohóckodni.
Csacsua tovább fecsegve, panaszkodva és dicsekedve, lustán feltápászkodott, a koszos padlón odacsoszogott a páncélszekrényhez, és kotorászni kezdett benne. Míg széles, kövér hátát nézte, Andrej arra gondolt, hogy alighanem Csacsua az egység legjobb nyomozója, az felderítési aránya a legmagasabb, de a Hulló Csillagok ügyét ő sem tudta kilendíteni a holtpontról. Senkinek sem sikerült, sem Csacsuának, sem az elődjének, sem az előd elődjének…
Csacsua előbányászott egy köteg vastag, zsírfoltos dossziét, és együtt végiglapozták a legutóbbi jelentéseket. Andrej gondosan kijegyzetelte magának annak a két áldozatnak az adatait, akit sikerült azonosítani, felírta az azonosítatlan áldozatok néhány különleges ismertetőjegyét is.
— Micsoda ügy — csettintett Csacsua. — Tizenegy holttest! Te meg visszautasítod. Eldobod magadtól a szerencsét, Voronyin. Ti, oroszok, mindig idióták voltatok. Azon a világon is hülyék voltatok, itt is azok maradtatok! Egyébként miért akar tál belenézni az ügybe? —
kérdezte hirtelen érdeklődéssel.
Andrej, amilyen tömören tudta, elmagyarázta neki elképzelését. Csacsua villámgyorsan felfogta a dolog lényegét, de nem jött tőle lázba.
— Próbáld meg — mondta bágyadtan. — Kételkedem a sikerben. Mi a csoda ez a te Épületed, és mi az én Falam? Az Épület kitaláció, a Fal viszont itt áll, tőlünk egy kilométernyire…
Nem, Voronyin, nem boldogulunk mi ezzel az üggyel.
Ám amikor Andrej már az ajtóban állt, Csacsua utánaszólt:
— Ha lesz valami, azért rögtön szólj nekem.
— Rendben. Természetesen — felelte Andrej.
— Figyelj csak — szólt Csacsua homlokát ráncolva, orrát mozgatva. Andrej várakozóan nézett rá. — Már rég meg akartam kérdezni… Volt ott nálatok Petrográdban tizenhétben valami kalamajka. Mi lett a vége?
Andrej dühösen becsapta maga mögött az ajtót, amely mögül messzire harsogott a szörnyen elégedett kaukázusi hahotája. Csacsuának már megint sikerült elsütnie ezt a szakállas viccet. Jobb szóba se állni vele.
Amikor visszaért az irodájához, meglepetés várta a folyosón. A padon egy holtra rémült, zilált külsejű, álmos tekintetű ember ült, fázósan kabátjába burkolózva. Az ügyeletes felpattant telefonasztalkája mellől, és harsányan jelentette:
— Eino Saari tanú az ön utasítására előállítva, felügyelő úr!