— Szóval hogyan is? — kezdte. — Tehát csak úgy unalmában mesélgetett. — Végre eszébe jutott utolsó kérdése. — Vagyis értsem úgy, Husaková asszony, hogy maga találta ki ezt az egész históriát Frantisekről?
Az öregasszony már megint válaszolni készült, de újra közbejött valami. Nyílt az ajtó, a küszöbön megjelent az ügyeletes:
— Elnézését kérem, felügyelő úr! Az előállított Petrov tanú követeli, hogy azonnal hallgassa ki őt, mivel közölni akarja…
Andrej agyát elborította a köd. Mindkét öklével teljes erőből az asztalra csapott, és akkorát ordított, hogy a saját füle is belecsendült:
— Mi ez itt, ügyeletes? Nem ismeri a szabályzatot? Hova tolakszik ez a maga Petrovja? Azt hiszi, otthon van, az árnyékszéken? Hátra arc, kifelé!
Az ügyeletes eltűnt, mintha ott sem lett volna. Andrej szája remegett a dühtől, merev kézzel töltött magának egy pohár vizet, és kiitta. Kapart a torka az üvöltéstől. Az öregasszonyra pillantott. A vén Matilda, mintha mi sem történt volna, nyugodtan kötött.
— Elnézést — morogta Andrej.
— Nem tesz semmit, fiatalember — nyugtatta meg Matilda. — Nem haragszom magára.
Szóval azt kérdezte, én találtam-e ki az egészet. Nem, galambom, nem én. Hogy tudnék én ilyesmit kitalálni? No hisz: olyan lépcső, amelyiken felfelé mész, mégis lefelé jutsz. Még álmomban sem tudnék ilyet kigondolni. Ahogy nekem mesélték, én is úgy meséltem.
— És ki mesélte magának?
Az öregasszony, egyre csattogtatva kötőtűit, a fejét csóválta.
— Hát arra már nem emlékszem. Sorállás közben mesélte egy asszony. Ez a Frantisek állítólag az egyik ismerősének a veje. Természetesen hazudott. Olyasmit hall néha az ember a sorban, hogy olyat még az újságban sem lehet olvasni…
— És körülbelül mikor történt ez? — kérdezte Andrej. Közben valamennyire magához tért, és már bánta, hogy elvesztette a fejét, túlságosan hevesen támadott.
— Vagy két hónapja, de az is lehet, hogy három…
Igen, elrontottam a kihallgatást, gondolta Andrej bánatosan. Elrontottam a miatt a részeg bestia miatt és a miatt a hatökör ügyeletes miatt. Nem, ezt nem hagyom ennyiben, megizzasztom alaposan ezt az ostoba frátert. Majd én megmutatom neki. A hajnali hidegben az őrülteket fogja hajkurászni az utcán… Na jó, de mi legyen ezzel az öregasszonnyal?
Megmakacsolta magát, nem akar neveket mondani…
— És biztos benne, Husaková asszony — lendült újra támadásba —, hogy nem jut eszébe annak az asszonynak a neve?
— Elfelejtettem, galambom. Teljesen elfelejtettem — válaszolta vidáman a vén Matilda, sebesen csattogtatva kötőtűit.
— Hátha a barátnői emlékeznek rá…
A kötőtűk lelassultak egy kissé.
— Hiszen maga megmondta nekik a nevét, igaz? — folytatta Andrej. — Könnyen meglehet, hogy ők nem olyan feledékenyek.
Matilda vállat vont, de nem válaszolt. Andrej hátradőlt a széken.
— Nos, nézzük csak, mi a helyzet, Husaková asszony. Annak az asszonynak a nevét vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem akarja nekünk elárulni. De a barátnői emlékeznek rá. Vagy is kénytelenek leszünk itt tartani egy ideig, hogy ne tudja értesíteni a barátnőit. És addig leszünk kénytelenek itt tartani, amíg vagy magának, vagy valamelyik barátnőjének eszébe nem jut, kitől hallotta ezt a történetet.
— Ahogy gondolja — jelentette ki Husaková asszony békésen.
— Csakhogy amíg maga megpróbálja felfrissíteni az emlékezetét, mi meg a maga barátnőivel kínlódunk — győzködte Andrej —, továbbra is emberek tűnnek el, a banditák meg elégedetten dörzsölik a markukat, és mindez a maga ostoba előítélete miatt, amelyet a nyomozó hatósággal szemben táplál.
A vén Matilda nem válaszolt. Makacsul összeszorította ráncos ajkát.
— Értse meg, ez így nincs rendjén — folytatta a rábeszélést Andrej. — Nem elég, hogy éjt nappallá téve kínlódunk a söpredékkel, csirkefogókkal, gazemberekkel küszködünk, és akkor itt egy becsületes ember, aki megtagadja, hogy segítsen nekünk. Miféle dolog ez?
Egyszerűen érthetetlen! No meg értelmetlen is ez a maga, már megbocsásson, gyerekes makacskodása. Ha maga nem emlékszik, majd emlékeznek a barátnői, és mindenképpen megtudjuk annak az asszonynak a nevét, megtaláljuk Frantiseket, és ő majd segít nekünk felszámolni azt a bűnbandát. Hacsak a banditák meg nem ölik közben mint veszélyes szemtanút… És ha megölik, annak maga lesz az oka, Husaková asszony! Természetesen nem jogilag, nem a törvény szerint, hanem erkölcsileg, a lelkiismerete, az emberség szempontjából.
Andrej meggyőződése minden hevét beleadta ebbe a kis szónoklatba, utána kimerültén rágyújtott, és észrevétlenül órájára pillantva várt. Elhatározta, hogy három percet vár, azután, ha az ostoba vénasszony nem törik meg, bedugja egy cellába, bár ez teljesen törvényellenes. De végül is valahogyan ki kell mozdítani a holtpontról ezt az átkozott ügyet.
Mennyi időt fecséreljen minden ostoba öregasszonyra? Egy éjszaka a cellában néha csodát tesz… És ha kellemetlenségei támadnának a hatásköri túllépés miatt… nem, Husaková nem tesz panaszt, nem az a fajta… de ha mégis, végtére is maga a főügyész személyesen érdeklődött az ügy iránt. Na és ha nyakamba sóznak egy megrovást? Sózzanak. Csak ez az átkozott ügy mozduljon már előre legalább egy kicsit…
Szívta a cigarettát, széthessintette a füstöt, és a fürgén futó másodpercmutatót leste.
Husaková hallgatott, csak a kötőtűi csattogtak halkan.
— Szóval így állunk — mondta Andrej, mikor a negyedik perc is elmúlt. Határozott mozdulattal elnyomta cigarettáját a csordultig telt hamutartóban. — Kénytelen vagyok letartóztatni magát a nyomozás akadályozása miatt. Ahogy gondolja, Husaková asszony, de szerintem gyerekesen viselkedik. Itt írja alá a jegyzőkönyvet, utána átkísérik a cellába.
Amikor elvezették a vén Matildát (búcsúzóul az öregasszony jó éjszakát kívánt neki), Andrejnek eszébe jutott, hogy nem kapta meg a kért teát. Kiment a folyosóra, hosszasan és keményen emlékeztette az ügyeletest kötelességeire, majd utasította, hogy vezessék elé Petrov tanút.
Petrov tanú zömök, csaknem szögletes testalkatú, hollófekete fickó volt, kinézetre a legsötétebb bandita, hétpróbás maffiózó. Szó nélkül letelepedett a támlátlan székre, és fejét leszegve dühödten nézte, hogyan hörpöli Andrej a teát.
— Nos, Petrov? — szólította meg barátságosan Andrej. — Erővel betört ide, botrányt rendezett, zavart a munkában, most meg hallgat.
— Mit tárgyaljak magukkal, ingyenélőkkel? — vicsorgott Petrov. — Korábban kellett volna… azonnal rohanni… most már késő…
— Talán valami rendkívüli dolog történt? — érdeklődött Andrej, az “ingyenélőket” elengedve a füle mellett.
— Mindössze az történt, hogy mialatt maga itt üres locsogással foglalatoskodott, és azt a rohadt szabályzatát pátyolgatta, én láttam az Épületet!
Andrej óvatosan letette a bögrét.
— Miféle épületet? — kérdezte.
— Hát mit képzel maga? — dühödött neki Petrov. — Viccel velem? Miféle épületet? A Vöröset!
Azt a bizonyost! Ott áll a rohadék a Fő utcán, emberek mennek oda be, maga meg itt teázgat… Holmi vénasszonyokkal szórakozik…
— Egy pillanat, egy pillanat — mondta Andrej, és előszedte a város térképét. — Hol látta? És mikor?
— Most, amikor idehoztak. Azt mondom annak az idiótának: “Állj meg!” Az meg csak hajt tovább… Itt rögtön szóltam az ügyeletesnek, hogy küldjön oda egy járőrt, de az is csak hümmög meg nyammog.