“Igazítok…”, és olyan sietve, hogy az ujjai idegesen rángatóztak, megcserélte Vant és azt a figurát, amelyik védte. A szerencse halványan rá-mosolygott: Vant megvédte, és a helyére most az a Valka Szojfertisz került, akivel Andrej hat évig egy padban ült az iskolában, és aki már úgyis meghalt negyvenkilencben, egy gyomorfekélyműtétben.
A zseniális partner lassan felvonta szemöldökét, apró pöttyökkel teli barna szeme jókedv csodálkozással hunyorított. Neki természetesen mulatságos és érthetetlen volt ez a taktikai és főleg stratégiai szempontból értelmetlen lépés. Gyönge kis keze továbblendült a tábla fölött, megállapodott a futónál, néhány pillanatig még gondolkodott, majd ujjai határozottan megragadták a lakkozott figurát, és a futó előrelendült, nekikoccant a sötét gyalognak, fellökte, és a helyére állt. A zseniális stratéga lassan kirakta a leütött gyalogot a tábla mellé, ahol fehér köpenyes, ügybuzgó és fegyelmezett emberek csoportja vett körül egy műtőasztalt, amelyen ott feküdt Valka Szojfertisz. Andrej szeme előtt utoljára villant fel sötét és a betegségtől meggyötört profilja, majd eltűnt a műtő ajtajában…
Andrej a nagy tankistára pillantott, és annak áttetsző, szürke szemében felfedezte ugyanazt a félelmet és gyötrő értetlenséget, amely őt magát is kínozta. A tankista sűrűn pislogva bámult a zseniális stratégára, és nem értett semmit. Megszokta, hogy hatalmas emberi és géptömegek mozgatásának kategóriáiban gondolkodjon, nyíltszívű naivitásában hozzászokott a gondolathoz, hogy mindig és mindent az ő páncélozott ármádiái döntenek el, amelyek magabiztosan gázolnak át idegen földeken, és a sokmotoros, bombákkal és ejtőernyősökkel dugig tömött repülőerődök, amelyek felhőkben szálltak az idegen tájak fölé, azok döntenek; és amit csak lehetett, mindent elkövetett azért, hogy ez a ragyogó álom bármely szükséges pillanatban valóra válhasson… Persze időnként megengedett magának némi kételyt abban, hogy a zseniális stratéga valóban olyan zseniális-e, képes-e egyértelműen felismerni a szükséges pillanatot és kijelölni a páncéloscsapás megfelel irányát, ám azt semmiképpen nem értette (és már ideje sem maradt rá, hogy megértse), miként volt lehetséges éppen őt feláldozni, őt, aki oly tehetséges, oly fáradhatatlan és pótolhatatlan, hogyan lehetett feláldozni mindazt, ami annyi munkába és erőfeszítésbe került…
Andrej gyorsan levette őt a tábláról, eltüntette szem elől, és Vant állította a helyére. Kék tányérsapkás emberek törtek át a sorokon, durván megragadták a nagy tankista karját és vállát, elvették fegyverét, pofon csattant szép, nemes arcán, és a nagy tankistát belökték egy kövérembe. A zseniális stratéga pedig hátradőlt székén, jóllakottan hunyorgott, kezét hasán összefonva ujjaival malmozni kezdett. Elégedett volt. Futót áldozott egy gyalogért, és nagyon elégedett volt. És Andrej hirtelen megértette, hogy a stratéga szemében egészen másként alakult ez az egész: ügyesen és gyorsan megszabadult az útjában levő futótól, ráadásul még egy gyalogot is nyert — valójában így festett a helyzet…
A nagy stratéga több volt, mint stratéga. A stratégát mindig kötik tulajdon stratégiájának keretei. A nagy stratéga elvetett minden keretet. A stratégia játékának csupán elhanyagolható eleme volt, éppoly véletlenszerű, mint Andrej számára — valamiféle véletlen, vaktában megtett lépés. A nagy stratéga éppen azért vált naggyá, mert megértette (vagy talán születésétől tudta): egyáltalán nem az győz, aki valamennyi szabályt betartva képes játszani. Az lesz a nyertes, aki a szükséges pillanatban át tud lépni minden szabályon, aki rá tudja kényszeríteni a játékra a maga szabályait, amelyeket az ellenfél nem ismer, és amikor szükséges — azokat is féke tudja söpörni. Ki mondta, hogy a sajátjai kevésbé veszélyesek, mint az ellenfél figurái? Ki mondta, hogy a királyt óvni kell, és kimenekíteni, ha sakk fenyegeti? Ostobaság, nincs olyan király, amelyet szükség esetén ne lehetne pótolni egy huszárral vagy akár gyaloggal. Ki mondta, hogy a gyalog, ha átverekedte magát egészen a távoli horizontig, feltétlenül tisztté válik? Hülyeség, néha sokkal hasznosabb, ha megmarad gyalognak, álljon csak a szakadék peremén — a többi gyalog okulására…
Az átkozott tányérsapka folyton Andrej szemére csúszott, mind nehezebben tudta követni, mi történik körülötte. Közben azért hallotta, hogy már nincs illedelmes csönd a teremben, edénycsörgés, hangok zűrzavara hallatszott, valahol egy zenekar hangolt. Ételszag terjengett. Valaki átható hangon kiabált teli torokból, ráadásul raccsolt: “Geohges, pokolian megéheztem! Intézkedj, hogy azonnal hozzanak nekem egy poháh cuhacaót és ananászt!”
— Elnézését kérem — szólalt meg valaki közvetlenül Andrej füle mellett, és átfurakodott közte és a tábla között, felvillant egy frakk, egy pár ragyogóra fényesített lakkcipő, egy magasra emelt fehér kézen megrakott tálca úszott el Andrej feje fölött. Egy másik, ismeretlen fehér kéz egy pohár pezsgőt tett Andrej könyökéhez.
A zseniális stratéga végre megfelelő állagúra puhította cigarettáját, már rá lehetett gyújtani. Rá is gyújtott — szőrös orrlyukaiból kékes füstfelhő gomolygott, és elvegyült ápolt bajusza gyér szálai közt.
A játék közben tovább folyt. Andrej lázasan védekezett, visszavonult, manőverezett, és egyelőre sikerült úgy intéznie, hogy csak azok estek el, akik már amúgy is meghaltak. Már elvitték az átlőtt szívű Donaldot, és a pezsgőspohár mellé letették az asztalra pisztolyát és búcsúlevelét: “Amikor érkezel, ne örülj, amikor távozol, ne búsulj. A pisztolyt adják át Voronyinnak. Még szüksége lehet rá.” Apja és testvére már levitte a jeges lépcsőfokokon a nagymama, Jevgenyija Romanovna ócska lepedőkbe varrt holttestét, és elhelyezték az udvaron felhalmozott hullarakáson. Már apját is eltemették egy közös sírban valahol a Piszkarjovói temetőben, és a mogorva sofőr, borostás arcát védve a metsző széltől, egy úthengerrel többször oda-vissza hajtott a jéggé fagyott holttesteken, hogy minél több férjen a sírba… És a nagy stratéga nagyvonalúan, kedélyes kárörömmel bánt el a sajátjaival és idegenekkel, és ápolt, szakállas, érdemrendekkel ékesített emberei főbe lőtték magukat, ablakon ugrottak ki, belehaltak a bestiális kínzásokba, egymáson is átgázolva törtek át a vonalakon, hogy vezér legyen belőlük, de gyalogok maradtak…
És Andrej gyötrődve próbálta megérteni, miféle játék az, amelyben részt vesz, mi a célja, mik a szabályai, és miért kell ez az egész; lelke legmélyéig fölkavarta a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy a nagy stratéga ellenfele lett — ő, a nagy stratéga hadseregének hűséges, bármelyik pillanatban érte meghalni kész, érte ölni kész katonája, aki nem ismert más célt, csak az ő célját, aki nem ismert el más eszközt, csak amit ő mutatott, akinek szemében a nagy stratéga és a világmindenség szándéka egy és ugyanaz volt… Mohón, anélkül, hogy érezte volna az ízét, felhajtotta a pezsgőt, és abban a pillanatban villámcsapásként érte a felismerés: természetesen nem ellenfele a nagy stratégának! Hát persze, hogyan is lehetne! Szövetségese, hűséges segítőtársa, és ez ennek a játéknak a legfőbb szabálya. Nem ellenfelek játsszák, hanem partnerek, szövetségesek, ezt a játékot egy kapura játsszák, senki sem veszít, itt mindenki nyer… leszámítva persze azokat, akik nem érik meg a győzelmet.