Ezt megúsztuk, gondolta Andrej megkönnyebbülten, és óvatosan megtapogatta feldagadt és lüktető fülét. Már csak ez hiányzott — páviánok. Honnan bújtak elő? Ráadásul milyen nagyok… és milyen rengeteg van belőlük! Amióta világ a világ, errefelé egyetlen pávián sem volt, nem számítva persze Izja Katzmant. És miért éppen páviánok? Miért nem tigrisek?
Fészkelődött az ülésen, és ahogy az egyik döccenőnél megint felrepült és visszahuppant, valami ismeretlen, kemény tárgy került alá. Előhúzta: a pisztoly volt az. Egy pillanatig értetlenül bámulta. Apró, fekete, rövid csövű, rovátkolt agyú fegyver volt. Donald rászólt:
— Óvatosan. Adja csak ide!
Andrej átadta neki a pisztolyt, és figyelte, amint Donald előredőlve bedugja kezeslábasa farzsebébe. Hirtelen elöntötte a verejték.
— Csak nem lőtt vele ott? — kérdezte rekedten.
Donald nem felelt. Egyetlen megmaradt indexlámpájával jelezve megelőzött egy újabb kocsit. A következő kereszteződésnél szinte a hűtőjüket súrolva átrohant előttük néhány magasra csapott farkú pávián, de Andrej most rájuk se hederített.
— Honnan vette a fegyvert, Don?
Donald most sem válaszolt, csak egy furcsa mozdulattal úgy tett, mintha szemére húzná nem létező kalapját.
— Ide figyeljen, Don — jelentette ki határozottan Andrej. — Most rögtön elmegyünk a polgármesteri hivatalba, maga leadja a pisztolyt, és bejelenti, hogyan jutott hozzá.
— Ne beszéljen hülyeségeket — torkolta le Donald. — Adjon inkább egy cigarettát.
Andrej gépiesen előhúzta a csomagot.
— Ez nem tréfadolog — mondta. — Én az egészről tudni sem akarok. Nem beszél róla, rendben, ez a maga személyes ügye. És egyébként is, én megbízom magában… De a Városban csak a banditáknak van fegyverük. Még csak gondolni sem akarok ilyesmire, de egyáltalán nem értem magát… A fegyvert be kell szolgáltatni és mindenről magyarázatot adni.
És fölösleges úgy tennie, mintha ez jelentéktelen semmiség volna. Hiszen látom én, hogy fest mostanában. Jobb most rögtön odamenni és bejelenteni.
Donald egy pillanatra felé fordult, és az arcába bámult. Andrej nem tudta eldönteni, gúny vagy fájdalom tükröződik Donald tekintetében, de nagyon öregnek, végtelenül elcsigázottnak és valahogyan űzöttnek látta. Andrej zavart volt és tanácstalan, de erőt vett magán, és határozottan kijelentette:
— Le kell adni és mindent elmondani. És ezzel vége.
Felfogta, hogy a majmok a Város ellen vonulnak? — kérdezte Donald.
— Na és? — értetlenkedett Andrej.
— Valóban. Na és? — mondta Donald, és furcsán elnevette magát.
MÁSODIK FEJEZET
A majmok már a Városban voltak. A párkányokon ugráltak, fürtökben lógtak a lámpaoszlopokon, félelmetes, borzas hordákban szökelltek a kereszteződésekben, az ablakokhoz tapadtak, a burkolatból kitépett kockakövekkel dobálták az észvesztve rohangáló embereket, akik egy szál fehérneműben menekültek ki az utcára.
Donald meg-megállt, hogy felvegye a menekülőket. A tartályokat már rég lelökték a platóról. Egy ideig egy megbokrosodott ló vágtatott a teherautó előtt, a mögé fogott szekéren jókora, ezüstös pávián tombolt, ugrált, szőrös karjával hadonászott, közben álható hangon üvöltött. Andrej látta, amint a szekér nagy csattanással nekivágódott egy lámpaoszlopnak, a ló az elszakadt istrángot maga után vonszolva elrohant, a majom pedig ügyesen átlendült egy közeli ereszre, és eltűnt a tetőn.
A polgármesteri hivatal előtti téren tombolt a pánik. Kocsik érkeztek és száguldottak el, rendőrök futkostak, fejveszett, félmeztelen emberek rohangásztak, a kapunál egy hivatalnokot nekiszorítottak a falnak, üvöltve követeltek tőle valamit, ő pedig teljes erejéből védekezett sétabotjával, aktatáskájával.
— Micsoda kupleráj — mondta Donald, és kiugrott a kocsiból.
Berohantak az épületbe, és mindjárt szem elől is vesztették egymást az áthatolhatatlan tömegben, amelyben a civilek és egyenruhás rendőrök közt egy szál alsóneműt visel emberek is tolongtak. Iszonyú volt a hangzavar, vágni lehetett a cigarettafüstöt.
— Értsék meg, nem maradhatok így, alsónadrágban!
— …Azonnal nyissák meg a fegyverraktárakat, osszák szét a fegyvereket!.. Az ördögbe is, legalább a rendőröket fegyverezzék fel!
— Hol a rendőrfőnök? Az előbb még itt volt…
— Ott maradt a feleségem, érti? Meg a beteg anyósom…
— Értsék meg, nincs mitől félni. Ezek csak majmok. A majom pedig majom.
— Képzeld el, felébredek, és az ablakpárkányon ott ül valaki…
— Hol a rendőrfőnök? Alszik az a kövér disznó?
— Volt az utcánkban egy lámpa. Leszakították.
— Kovalevszkij! A tizenkettes szobába, gyorsan!
— De lássa be, hogy egy szál alsónadrágban…
— Ki tud autót vezetni? Sofőrök, mindenki ki a térre, a hirdetőoszlophoz!
— De a fenébe is, hol bujkál a rendőrfőnök? Meglógott az a csirkefogó?
— Szóval fogd a fiúkat, és menjetek ki az öntödébe. Szedjetek össze olyan izéket, azokat a kampós micsodákat, amikkel a parkokat kerítik be. Mindet szedjétek össze, mindet. És tűz ide vissza!
— Jót behúztam annak a szőrös pofájúnak, még a kezem is felsebeztem, isten bizony…
— Légpuska is megteszi?
— A hetvenkettes körzetbe három kocsi! A hetvenhármasba öt kocsi!
— Szíveskedjék intézkedni, hogy adjanak nekik használt egyenruhát. De csak lista szerint, hogy utána visszakapjuk…
— Mondja, farkuk is van, vagy csak képzelődtem?
Andrejt lökdösték, taszigálták, nekiszorították a folyosó falának, letaposták mindkét lábát, ő maga is tülekedett, furakodott, lökdösődött. Eleinte Donaldot kereste, hogy ment tanúként jelen lehessen a fegyver beszolgáltatásánál és a vallomástételnél, de ráébredt, hogy a páviánok támadása a jelek szerint nagyon is komoly dolog, ha ekkora zűrzavart okoz.
Hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem tud teherautót vezetni, hogy fogalma sincs arról, merre van az öntöde azokkal a titokzatos kampós micsodákkal, senkinek sem tud használt egyenruhát kiutalni, és nagyon úgy fest, hogy rá itt senkinek semmi szüksége. Jobb híján legalább azzal próbálkozott, hogy közölje valakivel, mit látott saját szemével, beszámolója talán hasznos lehet, de volt, aki meg sem hallgatta, mások meg, alig kezdett rá a mondókájára, szavába vágtak, és a maguk élményeit kezdték ecsetelni.
Keserűen állapította meg, hogy az egyenruhások és gatyások tömegében sehol egy ismerős arc, csak Silva véres ronggyal bekötött fekete feje bukkant fel egy másodpercre, de rögtön el is tűnt. Közben nyilvánvaló volt, hogy valami készül, valakik valakiket beszerveztek, és valahová elküldték, a hangok mind harsányabbak, magabiztosabbak lettek, az alsónadrágok kezdtek eltünedezni, és érzékelhetően egyre több lett az egyenruha. Andrej egyszer csizmás lábak ütemes dobogását és egy induló hangjait vélte hallani, de kiderült, csak elejtettek egy hordozható páncélszekrényt, és az zúdult le dübörögve a lépcsőn, majd elakadt az élelmezési osztály bejáratánál…
Andrej ekkor ismerős arcot pillantott meg, egy hivatalnokét, volt kollégájáét a Mérésügyi Hivatalból. Andrej szétlökdösve a szembejövőket utolérte, nekiszorította a farnak, és egy szuszra elhadarta, hogy itt van ő, Andrej Voronyin — Emlékszik? Együtt dolgoztunk —, jelenleg szemétszállító munkás, sehol nem talál senkit, irányítsa őt valamilyen munkára, hiszen biztosan szükség van emberekre… A hivatalnok hallgatta egy darabig, rémülten pislogott, és erőtlen, görcsös kísérleteket tett, hogy kiszabaduljon, végül ellökte magától Andrejt, és ráordított: “Mit képzel, hova küldhetném én magát? Nem látja, hogy papírokat viszek aláíratni?” És szinte futva menekült végig a folyosón.