Andrej visszanézett. A tábor már nem látszott, a hőségtől reszkető levegő eltakarta.
Tompán, mintha vattán keresztül szűrődne át, még hallatszott a motor bőgése.
Izja most Pak mellett gyalogolt, a térképpel az orra alatt hadonászott, és ordítva magyarázott valamit a léptékről. Pak nem vitatkozott. Csak mosolygott, és amikor Izja meg akart volna állni, hogy a térképet kiterítve szemléletesen is bemutassa, miről van szó, Pak finoman megfogta a könyökét és továbbvitte. Komoly ember, ez kétségtelen. Más körülmények között nyugodtan hagyatkozni lehetne rá. Jó lenne tudni, mi baja Geigerrel…
Bár nagyon is különbözőek, az igaz…
Pak Cambridge-ben tanult, megszerezte a filozófia doktora címet. Dél-Koreába visszatérve részt vett valamiféle rendszerellenes diákmegmozdulásokban, és Li Szin Man börtönbe dugta.
Az észak-koreai hadsereg szabadította ki ötvenben, az újságok úgy írtak róla, mint a koreai nép igaz fiáról, aki gyűlöli Li Szin Man klikkjét és az amerikai imperialistákat, rektorhelyettes lett, majd egy hónap múltán megint rács mögé dugták, és vádemelés nélkül ott is tartották egészen a cse-mulpói partraszállásig, amikor a börtönt tűz alá vette az északkelet felé lendületesen előrenyomuló első lovashadosztály. A városban elszabadult a pokol, Pak már nem is remélte, hogy életben maradhat, amikor fölajánlották neki, hogy vegyen részt a Kísérletben.
Jóval Andrej előtt került a Városba, vagy húsz foglalkozást csinált végig, és természetesen összetűzött a polgármester úrral, belépett az értelmiségiek földalatti szervezetébe, amely akkoriban még támogatta Geigert. Pak ott valami összetűzésbe keveredett Geigerrel. így vagy úgy, az illegális ellenzékiek egy nagy csoportja jó két évvel a Fordulat előtt titokban elhagyta a Várost, és északra húzódott. Szerencséjük volt: a háromszázötvenedik kilométernél a romok közt “időkapszulára” bukkantak — jókora fémciszternára, amely dugig volt tömve a kultúra és technika legkülönfélébb mintadarabjaival. A hely is megfelelőnek mutatkozott — volt víz, termékeny talaj közvetlenül a Fal mellett, sok épen maradt lakóház, így le is telepedtek ott.
Semmit sem tudtak arról, ami a Városban történt, ezért amikor föltűntek az expedíció páncélozott járművei, azt hitték, értük jöttek. A rövid, de elkeseredett és értelmetlen összecsapásnak szerencsére csak egyetlen ember esett áldozatául. Pak fölismerte régi barátját, Izját, és ebből megértette, hogy félreértés az egész… Azután pedig bekéredzkedett Andrej csapatába. Azt mondta, hogy a kíváncsiság hajtja, hogy már régóta tervez egy felderítőutat északra, de az emigránsoknak nem volt rá pénzük. Andrej nem nagyon hitt neki, de magával vitte. Úgy gondolta, hasznukra lehet Pak tudása, és Pak valóban hasznosnak bizonyult. Mindent megtett az expedícióért, amit csak tudott, Andrejjel szemben mindig barátságos és előzékeny volt, Izjával szemben még inkább, de nem lehetett rábírni, hogy őszinte legyen. Andrej, sőt Izja sem tudta meg sosem, honnan rendelkezik Pak annyi mitikus és valóságos információval az előttük álló útról, miért csatlakozott végül is az expedícióhoz, és egyáltalán, mit gondol Geigerről, a Városról, a Kísérletről… Pak sosem kapcsolódott be az elvont témákról folyó beszélgetésekbe.
Andrej megállt, bevárta utóvédjét, és megkérdezte: — Sikerült megállapodnotok, mi érdekel benneteket?
— Mi is… — Izjának végre sikerült kiteregetnie térképét, és gyászkeretes körmű ujjával mutogatni kezdett: — Nézz ide, most itt vagyunk. Vagyis egy, kettő… hat sarokkal odébb lennie kell egy térnek. Van ott egy nagy, valószínűleg kormány zati épület. Oda feltétlenül be kell mennünk. No meg ha útközben akad valami érdekes… Meg ide is érdekes lenne eljutni.
Igaz, kicsit messze van, bár a lépték nem ér semmit, még az is lehet, hogy itt van valahol a közelben… Látod, ide van írva: Panteon. Kedvelem a panteonokat.
— Na jó — mondta Andrej, és megigazította vállán a géppisztolyt. — Mehetünk arra is…
Vagyis vizet ma nem is keresünk?
— A vízig még sokat kell menni — mondta halkan Pak.
— Igen, testvér… — kapott a szón Izja. — Nézd csak, a térkép egy víztornyot jelez itt… Van itt ilyen torony? — kérdezte Paktól.
Pak vállat vont.
— Nem tudom. De ha maradt egyáltalán víz a környéken, annak valahol ott kell lennie.
— I-igen — húzta el a szót Izja. — Jó messze van. Vagy harminc kilométer, egy nap alatt nem lehet odaérni és visszajönni… Bár igaz, a lépték… Figyelj ide, miért kell neked okvetlenül ma az a víz? Majd holnap odamegyünk, ahogy megbeszéltük… Pontosabban nem gyalogolunk, hanem kocsin megyünk.
— Na jó — hagyta rá Andrej. — Induljunk.
Most egymás mellett mentek, és egy darabig mindannyian hallgattak. Izja egyfolytában jobbra-balra nézett, mintha szimatolt volna, de nem volt sehol semmi érdekes. Két-, háromemeletes házak, némelyik szinte szép volt. Kitört üvegek. Helyenként az ablakokat megvetemedett furnérlapok fedték. Az erkélyeken félig szétrohadt virágládák, sok házat poros borostyánindák borítottak be. Egy nagy üzlet hatalmas kirakatüvegei valahogyan épen megmaradtak, a vastag porrétegtől nem lehetett átlátni rajtuk, de a bolt ajtói betörve… Izja odaloholt, benézett, majd visszatért.
— Üres — mondta. — Teljes a pusztulás.
Majd valamilyen közösségi épület következett — talán színház, talán hangversenyterem, talán mozi. Majd megint egy üzlet, kirakata szétverve, majd a másik oldalon egy újabb üzlet… Izja hirtelen megállt, orrát mozgatva beleszimatolt a levegőbe, piszkos ujját figyelmeztetően föltartotta.
— Állj! — mondta. — Valahol itt!
— Mi?! — kérdezte Andrej körülnézve.
— Papír — közölte Izja kurtán.
Rájuk sem pillantva, magabiztos léptekkel indult el egy épület felé az utca jobb oldalán. Az a ház olyan volt, mint a többi, semmiben sem különbözött szomszédaitól, legfeljebb talán a bejárata volt valamivel díszesebb, és stílusán érződött valamilyen gótikus jelleg. Izja eltűnt a kapuban, társai még át sem értek az úton, mikor ő már újra kidugta fejét, és lelkesen ordította:
— Ide gyorsan, Pak! Könyvtár!
Andrej elragadtatottan megcsóválta a fejét. Ez már igen, ez az Izja…
— Könyvtár? — kérdezte Pak, lépteit meggyorsítva. — Ez nem lehet igaz!
Az utca vakító és fullasztó hősége után az előcsarnok hűvös és félhomályos volt. A magas, gótikus ablakokat, amelyek nyilván egy belső udvarra nyíltak, színes üvegmozaik díszítette.
A padlót mintás kőlapok borították. Fehér márványlépcső vezetett fel jobbra és balra… A bal oldalin már javában csörtetett fölfelé Izja, Pak könnyedén utolérte, hármasával vették a fokokat, majd egy pillanat múlva eltűntek szem elől.
— Mi meg mi a csudának másznánk föl oda? — kérdezte Andrej a Némától, aki egyetértett vele.
Andrej körülnézett, hova ülhetne le, majd letelepedett a hűvös, fehér lépcsőre. Maga mellé tette a géppisztolyt. A Néma leguggolt a fal tövében, szemét lehunyta, két hosszú, izmos karjával átfogta térdét. Csönd volt, csak föntről hallatszott valami kivehetetlen mormogás.
Elegem van az egészből, gondolta Andrej ingerülten. Elegem van a kihalt városnegyedekből. Ebből az izzó némaságból. Ezekből a rejtélyekből. Bárcsak találnánk embereket, ellaknánk köztük, kifaggatnánk őket… és megvendégelnének minket valamivel…