mindegy, hogy mivel, csak ne ezzel az undorító zabtáppal… megkínálnának hűtött borral! Sok borral, amennyi csak jólesik… vagy sörrel. Csikarást érzett a gyomrában, és ijedten megfeszülve figyelte önmagát. Nem, semmi. Ma — hál'istennek — még egyszer sem kellett futnia, már ez is valami. És mintha a sarka is kezdene begyógyulni…
Odafönn valami súlyos dübörgéssel lezuhant. “Az isten szerelmére, hova a csudába mászik”, ordította Izja, majd nevetés hallatszott, és folytatódott a két hang mormolása.
Kotorásszatok csak, kotorásszatok, gondolta Andrej. Már csak bennetek reménykedhetek.
Csak tőletek várható valami értelmes dolog… És ebből az egész szerencsétlen vállalkozásból nem is marad semmi egyéb, csak az én jelentésem, no meg Izja huszonnégy ládányi dokumentuma.
Kinyújtotta a lábát, és könyökére támaszkodva végigdőlt a lépcsőfokokon. A Néma nagyot tüsszentett, visszhangzott tőle az előtér. Andrej hátrahajtotta a fejét, és a távoli, boltíves mennyezetet bámulta. Értettek az építészethez, szépen dolgoztak, jobban, mint a mieink. És egyébként is jól éltek, ez látható. Mégis elpusztultak… Nagyon nem fog ez tetszeni Fritznek — ő persze jobban örülne egy potenciális ellenfélnek. És mi derül ki: éltek, éldegéltek, építkeztek, dicsőítették a maguk Fritzét… a Szeretettet és Egyszerűt… És az eredmény — tessék parancsolni: a nagy üresség. Mintha nem is élt volna itt senki. Csak csontvázak maradtak, de abból is mintha kevés lenne ekkora lélekszámhoz képest… Hát így állunk, elnök úr! Ember tervez, Isten meg rászabadít valamiféle káprázatot — és vége mindennek…
Ő is tüsszentett, csavart az orra. Hűvös van itt… Kehadát meg jó lenne bíróság elé állítani, amikor hazaérünk… Gondolatai észrevétlenül belezökkentek a megszokott kerékvágásba: hogyan lehetne sarokba szorítani Kehadát úgy, hogy az ő kezében legyen az összes bizonyíték, és Geiger számára nyomban világos legyen minden… Elhessentette ezeket a gondolatokat — nem most van itt a helyük és az idejük. Most csak a holnapi nappal szabad foglalkozni. No meg persze a maival. Azzal például, hogy hova tűnt végül is az a szobor. Jött valami szörnyeteg… valami sztegoszauruszféle… a hóna alá csapta és elvitte. De miért? Meg aztán lehet vagy ötven tonna az a szobor. Ha egy ilyen dögnek kedve szottyan, a lánctalpas vontatót is a hóna alá csaphatja… El kéne tűnnünk innen, ez világos. Ha az ezredes nem betegszik meg, már ma nyomunk se lenne itt… Gondolatai az ezredes körül jártak, de hirtelen fülelni kezdett.
Valami távoli, kivehetetlen hang hallatszott — nem emberi beszéd, odafönn egyre folytatódott a duruzsolás —, ez kintről jött, az utcáról áradt be a tárva-nyitva álló magas ajtószárnyakon. Érzékelhetően megcsörrentek az ablakok tarka üvegtáblái, és érzékelhetően remegtek könyöke és hátsója alatt a lépcsőfokok, mintha vasúti sínek lennének valahol a közelben, amelyeken éppen egy súlyos tehervonat robog.
A Néma hirtelen tágra nyitotta szemét, és fejét félrehajtva éberen hallgatózott.
Andrej óvatosan maga alá húzta lábát, fölállt, vállszíjánál fogva a géppisztolyt. A Néma rásandított, maga is nyomban fölpattant, és tovább hallgatózott.
Készenlétbe helyezve a géppisztolyt, Andrej hangtalanul a bejárathoz futott, és óvatosan kikémlelt. A poros kinti levegő forrón az arcába vágott. Az utca sárga fényben izzott, és változatlanul üres volt. Csak a süket csönd szűnt meg. Egy monumentális kalapács verte a távolban csüggedt egyhangúsággal a kövezetét, és a dübörgés észrevehetően közeledett — súlyos, döngő ütések, amelyek törmelékké zúzták az út kockakő burkolatát.
A szemközti házban lévő bolt kirakatüvege csörömpölve zuhant a földre. A váratlan hangtól Andrej visszahőkölt, de rögtön összeszedte magát, és ajkát beharapva fölhúzta a fegyver závárját. Az ördög hozott engem ide, villant át tudata peremén.
A kalapács egyre közeledett, de kivehetetlen volt, hogy merről, a csapások egyre súlyosabbak és dübörgőbbek lettek, és volt bennük valami kíméletlen és elháríthatatlan diadalmasság. A sors léptei, villant át Andrej agyán.
Fejvesztetten a Némára pillantott.
A látványtól szinte sokkot kapott: a Néma vállával a farnak dőlve nyugodtan állt, és fejszéjével bal keze kisujjáról a körmöt farigcsálta. Mindeközben nyugodt, sőt közömbös képet vágott.
— Mi van? Mit művelsz?! — kérdezte Andrej rekedten.
A Néma ránézett, bólintott, és folytatta a körömvágást… Bumm, bumm, bumm — hangzott már közvetlen közelről, és a föld rengett a lábuk alatt. Majd hirtelen csönd lett. Andrej megint kinézett az utcára. És meglátta: a legközelebbi kereszteződésben sötét figura magasodik, feje a második emeletig ér. Egy szobor. Egy ódon fémszobor. Az a bizonyos varangyképű fickó, csak most mereven kihúzva magát, terjedelmes állát fölszegve áll, egyik karja a háta mögött, a másikat — fenyegetően? az égre mutatva? — kinyújtott mutatóujjal a magasba emeli…
Andrej elhűlve, mintha rémálmot látna, meredt erre a lidérces szörnyalakra. De tudta, hogy nem álmodik. Közönséges szobor, semmi több, idétlen, tehetségtelen fémmonstrum, amelyet salak vagy talán fekete oxidréteg borít, és amelyet ostobán nem a megfelelő helyre állítottak… A kövezetről fölszálló forró levegőben körvonalai ugyanúgy remegtek és inogni látszottak, mint az utcát övező házak kontúrjai.
Andrej érezte, hogy megérintik a vállát, és hátranézett — a Néma mosolygott rá, és megnyugtatóan bólogatott. Bumm, bumm, bumm — hangzott föl ismét az utcán. A Néma még mindig fogta Andrej vállát, simogatta, finom mozdulatokkal, megnyugtatóan gyúrta az izmait. Andrej vadul elrántotta a vállát, és újból kinézett. A szobor eltűnt. És megint csönd volt.
Andrej félrelökte a Némát, és remegő lábbal fölrohant a lépcsőn. Odafönn, mintha mi sem történt volna, még mindig hallatszott a két hang motyogása.
— Elég! — förmedt rájuk, berontva a könyvtárterembe. — Gyerünk innen!
Hangja teljesen elfúlt, azok ketten meg sem hallották, vagy ha hallották is, rá sem hederítettek — mással voltak elfoglalva. A terem hatalmas volt, a könyvvel telezsúfolt polcok sora a végtelenbe veszett, és elnyelte a hangot. Az egyik polc fölborult, a könyvek halomban hányódtak a padlón, köztük kotorászott Izja és Pak — mindketten igen elégedettek, felhevültek, izzadtak és lelkesek voltak… Andrej a könyveken taposva odament hozzájuk, elkapta a gallérjukat, és úgy cibálta föl őket.
— Gyerünk innen! — mondta. — Elég volt. Indulás!
Izja először ködös pillantással nézett rá, majd kitépte magát a markából, és rögtön magához tért. Gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte Andrejt.
— Mi van veled? — kérdezte. — Történt valami?
— Nem történt semmi — vágta rá Andrej dühösen. — Elég volt ebből a kotorászásból.
Hova akartok menni? A panteonba? Akkor indulás a panteonba.
Pak, akit még mindig a gallérjánál fogva tartott, most óvatosan megmozgatta a vállát, és halkan köhintett. Andrej elengedte.
— Tudod, mit találtunk itt? — kezdte Izja lelkesen, de nyomban félbe is szakította saját mondókáját. — Figyelj, mi a fene történt?
Andrej közben összeszedte magát. Mindaz, ami odalenn történt, teljességgel képtelennek és lehetetlennek tűnt itt, ebben a fülledt, szigorú teremben, Izja fürkésző pillantását érezve, és ott áll mellette a rendíthetetlenül korrekt Pak is…
— Nem tölthetünk ennyi időt minden objektumban — mondta Andrej homlokát ráncolva. —
Egyetlen napunk van a felderítésre. Induljunk!