— A könyvtár nem akármilyen objektum! — vágta rá azonnal Izja. — Ez az első könyvtár az út kezdete óta… Ide figyelj, teljesen kifordultál magadból. Végül is mi történt?!
Andrej nem tudta rászánni magát, hogy elmesélje. Nem tudta, hogyan mondhatná el.
— Menjünk! — morogta, megfordult, és a könyveken átgázolva elindult a kijárat felé.
Izja utolérte, megfogta a karját, és mellette lépkedett. A Néma félrehúzódott az ajtóból, és kiengedte őket. Andrej még mindig nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Minden kezdőmondatot, minden szót ostobának érzett. Azután eszébe jutott a napló…
— Tegnap este fölolvastál nekem egy naplóból… — szólalt meg. Már a lépcsőn mentek lefelé. — Tudod, azé, aki fölkötötte magát…
— És?
— Hát itt volt!
Izja megállt.
— A káprázat?
— Ti tényleg nem hallottatok semmit? — kérdezte Andrej elkeseredetten.
Izja megrázta a szakáilát, Pak szólalt meg halkan:
— Valószínűleg nagyon elmerültünk a dologban, vitatkoztunk.
— Megszállottak… — mondta Andrej. Görcsösen visszatartotta lélegzetét, a Némára pillantott, majd végre kibökte: — A szobor. Jött, és aztán elment…. Úgy mászkálnak föl és alá a városban, mint az elevenek, érted?
Elhallgatott.
— És? — sürgette türelmetlenül Izja.
— Hogyhogy és? Ennyi az egész.
Izja feszült arcára mérhetetlen csalódottság telepedett.
— Na és? — mondta. — Rendben, egy szobor… Az éjjel is kószált egy, és mi történt?
Andrej kinyitotta és megint becsukta a száját.
— A vasfejűek — szólalt meg váratlanul Pak. — Ez a legenda a jelek szerint itt születhetett.
Andrej, aki képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni, Izjáról Pakra nézett, majd megint vissza. Izja — fölfogta végre! — együtt érzőn füttyre csücsörítette ajkát, és egyre azon igyekezett, hogy Andrej kezét megszorongassa, Pak pedig, szemlátomást abban a hitben, hogy minden szükséges magyarázat elhangzott, a válla fölött lopva a könyvtár ajtaja felé pislogott.
— Ú-úgy — préselte ki magából végre Andrej. — Nagyon kedves. Szóval ti rögtön elhittétek…
— Nyugodj már meg — mondta Izja, és végre sikerült elkapnia Andrej ingének ujját. — Hát persze hogy elhittük, miért is ne hittük volna? A Kísérlet, az mégiscsak Kísérlet. A hasmenés meg a marakodások közben megfeledkeztünk róla, pedig… A csudába is, nincs ebben semmi különös. Igen, egy szobor. Igen, mászkál… De ez itt egy igazi könyvtár! És tudod, micsoda izgalmas dolog derült ki: azok az emberek, akik itt éltek — a kortársaink! Huszadik század…
— Értem — mondta Andrej. — Eressz el.
Már rájött, hogy hülyét csinált magából. Mellesleg ez a párocska még nem látta igazából a szobrot. Majd meglátjuk, milyen nótát fújnak, ha meglátják. Bár az is igaz, hogy a Néma is valahogy furcsán…
— Nem kell győzködnötök — mondta. — Most nincs időnk a könyvtárra. De majd ha itt megyünk el mellette a járművek kel, tőlem akár egy egész vontatót telerakhattok. De most menjünk. Megígértem, hogy takarodóig visszaérünk.
— Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. — Ha menni kell, hát menjünk…
Hát igen, gondolta Andrej, miközben sebesen igyekezett lefelé a lépcsőn. Hogy eshettem így pánikba, gondolta kínban, kitárta a kaput, és elsőként lépett ki az utcára, hogy a többiek ne láthassák az arcát. És nem is valamelyik közkatona vagy sofőrféle, hanem én, morfondírozott a felhevült kövezeten lépkedve. Fritz tehet az egészről, gondolta dühösen.
Kijelentette, hogy nincs többé semmiféle Kísérlet, én meg el is hittem… vagyis hát természetesen nem hittem el, egyszerűen csak elfogadtam az új ideológiát — lojalitásból meg hivatali kötelességből… Nem, barátocskáim, ezek a mindenféle új ideológiák a hülyéknek valók, a tömegeknek… No és tegyük hozzá: négy évig úgy éltünk, hogy eszünkbe sem jutott semmiféle Kísérlet, ki se látszottunk a munkából… Karriert csináltunk, gondolta epésen.
Szőnyeget szereztünk, új példányokat a gyűjteményünkbe…
A kereszteződésben megállt, a szeme sarkából belesett a keresztutcába. A szobor ott állt — fenyegetően meredt föl félméteres, fekete ujja, varangypofáján kellemetlen vigyor. Mintha azt mondaná: majd adok én nektek, kurafiak!
— Ez volt az? — kérdezte Izja közömbösen.
Andrej bólintott és továbbindult.
Sokáig mentek, fokozatosan eltompultak a hőségtől és a vakító napfénytől, egyre saját rövid, torz árnyékukra lépve, az izzadság sós kéreggel vonta be homlokukat és halántékukat; már Izja is abbahagyta a locsogást valamiféle ravasz hipotéziseinek összeomlásáról, már a fáradhatatlan Pak is húzta a lábát — leszakadt a cipője talpa, a Néma pedig időnként nagyra tátotta fekete száját, és szörnyű nyelvcsonkját kidugva úgy lihegett, mint egy kutya… Más nem is történt, csak Andrej rezzent össze egyszer, amikor véletlenül fölnézve, egy kitárt harmadik emeleti ablakban meglátott egy hatalmas, megzöldült arcot, amely vak, kidülledt szemeit éppen rá meresztette. Hogy is ne hökkent volna meg, a látvány valóban rémiszt volt — a harmadik emelet és egy foltos, zöld pofa, akkora, mint az egész ablak.
Aztán kiértek egy térre.
Ilyet eddig még nem láttak. Olyan volt a tér, mint valami letarolt őserdő. Mint a levágott fatörzsek, egész felületét elborították a szobortalapzatok — kerek és szögletes, hatszögletű és csillag alakú, volt valamiféle absztrakt sündisznóra vagy lövegtoronyra, mitikus szörnyre emlékeztető, volt kőből, homokkőből, öntöttvasból, márványból, rozsdamentes acélból, sőt úgy látszott, még aranyból is… És az összes talapzat üres volt, csak vagy ötvenméternyire előttük magasodott egy szárnyas oroszlán fején két, térd fölött eltört, rendkívül izmos vád-lijú, csupasz, életnagyságú láb.
A tér hatalmas volt, a hőségtől zavarosan remegő levegőben a túlsó vége nem is látszott, jobbra, közvetlenül a Sárga Fal tövében a forró légmozgásoktól elmosódottan hosszú, zömök, sűrű oszlopsorral borított homlokzatú építmény körvonalai látszottak.
— Ejha! — szakadt ki Andrejből önkéntelenül.
Izja érthetetlenül motyogott maga elé:
— Ott áll, hol bronzból, hol márványból, hol kürttel, hol meg kürt nélkül… — Aztán megkérdezte: — De végül is hová lettek, mind, az összes?…
Egyikük sem válaszolt. Mindannyian bámultak, nem tudták levenni a szemüket a látványról, úgy látszott, még a Néma sem… Végül Pak szólalt meg:
— Azt hiszem, oda, az épülethez kellene mennünk…
— Ez lenne a panteon? — kérdezte Andrej, csak hogy mondjon valamit, Izja pedig tétován nézelődött:
— Nem értem! Mi ez itt — az összes az utcákon csatangol? Akkor hogy lehet, hogy alig láttuk őket? Hiszen ezrével kellene itt hemzsegniük!..
— Az Ezer Szobor Városa — szólalt meg Pak.
Izja felélénkülve fordul felé:
— Hogyan, van egy ilyen legenda is?
— Nincs. De én így nevezném el.
— Hűha! — szólalt meg Andrej, akinek váratlan gondja támadt. — Hogy jutunk itt át a járműveinkkel? Nincs annyi robbanóanyag, ami itt segítene rajtunk…
— Azt hiszem, kell lennie egy útnak, amelyik megkerüli a teret — mondta Pak. — A szakadék mellett.
— Menjünk — szólalt meg Izja. Már reszketett a türelmetlenségtől.
Megindultak egyenesen a panteon felé, a töredezett, szét-mállott kövezeten kerülgetve a talapzatokat, a fehér por vakí-tóan csillogott a napfényben. Meg-megálltak, és hol lehajolva, hol lábujjhegyre állva kibetűzték a talapzatok feliratát, amelyek oly különösek voltak, hogy olvasván őket, csak hü-ledeztek.