A mosoly utáni kilencedik napon musculus gluteusod áldása megmenté emez kicsinyeket.
Fölkele a nap, és kialuvék a szeretet hajnala, de. Vagy egyszerűen csak ennyi: Akkor! Izja hahotázott és nyihogott, öklével a tenyerét csapkodta, Pak fejét csóválva mosolygott, Andrej pedig kínban volt, úgy érezte, nem helyénvaló ez a jókedv, sőt valahogy illetlen is, de ezek megfoghatatlan gondolatfoszlányok voltak, ezért csak egyre sürgette a többieket: “Elég már, menjünk! — ismételgette. — Gyertek már! Az ördögbe is! Elkésünk, kínos lenne…”
Elfogta a méreg, ahogy ezeket az idiótákat nézte — no szép, éppen itt és most szórakoznak. Azok meg egyre csak elmaradtak, meg-megálltak, szutykos ujjúkkal követték a vésett sorokat, vihogtak, élcelődtek, Andrej végül legyintett rájuk, és óriási megkönnyebbülés töltötte el, amikor fölfedezte, hogy jócskán elmaradtak mögötte, már nem is érteni, mit beszélnek.
Jobb is így, gondolta elégedetten. E nélkül az ostoba kíséret nélkül. Elvégre nem is emlékszem pontosan, egyáltalán meghívták-e őket. Mondtak valamit velük kapcsolatban, de mit is? Azt kérték, hogy öltözzenek ünneplőbe, vagy éppen ellenkezőleg, azt kérték, hogy ne is jöjjenek… Eh, végül is mit számít ez? Legfeljebb majd elüldögélnek idelent. Pak még hagyján, de Izja képes lenne belekötni minden szóba, sőt, ne adj' isten, még maga akarna szónokolni… Nem, nem, jobb lesz így, nélkülük, igaz, Néma? Maradj csak itt mögöttem, így, kicsit jobbra, és tartsd nyitva a szemed! Itt, barátocskám, nem lehet nagyvonalúskodni. Ne feledd: itt igazi ellenfelekkel állunk szemben, nem Kehadával vagy Hnoupekkel van dolgunk, fogd csak a géppisztolyomat, itt szabadon kell mozognom. Meg különben sem illik fegyverrel föllépni a szónoki emelvényre — végül is, hál' istennek, nem vagyok én Geiger… De hol van a beszédvázlatom? Na, jól nézek ki. Most mit csináljak a vázlat nélkül?
Összes oszlopával, törött, csorba lépcsőfokaival, rozsdamarta fémszerelvényeivel elé és fölé magasodott a panteon épülete, az oszlopok mögül dermesztő hideg áradt, benn sötét volt, várakozás és enyészet szaga érződött, a monumentális, aranyozott ajtószárnyak már nyitva álltak, csak be kellett lépnie. Óvatosan lépkedett fölfelé a fokokon, nehogy — ne adjisten — orra bukjék, hasra essen itt, mindenki szeme láttára, közben egyre zsebeit tapogatta, de a beszédvázlatot sehol nem találta, hát persze, a vasládában maradt… nem, inkább az új öltöny zsebében, hiszen az új öltönyt akartam fölvenni, aztán arra gondoltam, így hatásosabb lesz…
…Az ördög vigye, mihez kezdek a vázlat nélkül? — gondolta a sötét előcsarnokba belépve.
Mi is volt benne? — tűnődött, óvatosan lépkedve a csúszós, fekete márvány padlón. Úgy emlékszem, először is a nagyságról valami, próbálta fölidézni, közben egész teste megfeszült, érezte, hogy a dermesztő hideg bekúszik az inge alá. Nagyon hideg volt itt, ebben az előcsarnokban, figyelmeztethették volna, végül is odakinn tombol a nyár, meg a padlót is fölszórhatták volna homokkal, igazán nem esett volna le az ujjúkról az aranygyűrű, így meg nyakát szegi itt az ember…
…Na és merre kell itt menni? Jobbra? Balra? Ó, igen, elnézést. Szóval így. Először is a nagyságról, gondolta már a teljesen sötét folyosón lépkedve. Ez már más, itt szőnyeg van.
Csakhogy rájöttek! De annyi eszük már nem volt, hogy fáklyásokat állítsanak ide. Egyébként ezeknél mindig így van: vagy még jupiterlámpákat is raknak a fáklyások mellé, vagy semmit, mint most is… Szóvaclass="underline" a nagyság…
A nagyságról szólván az úgynevezett nagy emberekre emlékezünk. Arkhimédész.
Nagyszerű. Szürakuszai, heuréka, fürdő… már úgy értve, fürdőkád… Pucérság. Nézzük tovább. Attila. A velencei dózse. Vagyis elnézést, Othello volt a velencei dózse… Attila a hunok királya. Lóháton. Hallgatag és komor, mint a sír… De közelebb is találunk példát. Péter. Nagy Péter. Az Első. Második és Harmadik Péter nem volt nagy ember. Nagyon is valószínű, hogy azért, mert nem voltak elsők. A “nagy” és az “első” jelzőt rendkívül gyakran használják szinonimaként. Bá-ár… Második Katalin — Nagy Katalin. Második, mégis Nagy. Ezt a kivételt feltétlenül figyelembe kell vennünk. Gyakran lesz dolgunk ilyesféle kivételekkel, amelyek, ahogyan mondani szokás, csak erősítik a szabályt….
Kezét szorosan összefonta a háta mögött, állat leszegte, alsó ajkát lebiggyesztette, föl és alá járkált, mindannyiszor ügyesen kikerülve a széket. Majd lábával félretolva a széket, szétterpesztett ujjaival az asztalra támaszkodott, és szemöldökét fölvonva fölülről végignézett hallgatóságán.
Az asztal teljesen üres volt, szürke horganyborítás fedte, és úgy terült elé, mint valami országút. A túlsó végét nem is lehetett látni, a sárgás ködben a huzat meg-megremegtette a gyertyák lángját, Andrej pedig ingerülten arra gondolt egy pillanatig: az ördögbe is, nincs ez így rendjén, ha valakinek, hát neki igazán joga lenne látni, ki ül ott, az asztal túlsó végén. Őt sokkal fontosabb lenne látni, mint ezeket itt… Egyébként ez nem az én gondom…
Szórakozottan és elnézően végigtekintett rajtuk. Békésen trónoltak az asztal két oldalán, felé fordították figyelmes, kőből, öntöttvasból, rézből, aranyból, bronzból, gipszből, jáspisból meg még a csuda tudja, mi mindenből való arcukat. Például ezüstből. Vagy, mondjuk, nefritből… Vak szemük pillantása kellemetlen volt, bár végül is mi lehetett volna kellemes ezekben az ormótlan monstrumokban, amelyek térde egy-, sőt némelyiké kétméternyire magasodott az asztal lapja fölé. Már az is jó volt, hogy legalább hallgattak és nem mozogtak.
Bármilyen mozgás elviselhetetlen lett volna most. Andrej elégedetten, sőt szinte kéjjel hallgatta, hogyan peregnek le a gondosan kimért szünet utolsó másodpercei.
— De miféle szabályt? Mi az egyáltalán? Miben áll szubsztanciális, immanens lényege, amely csakis rá jellemző, egyetlen más predikátumra sem? És, attól tartok, most az önök számára nem egészen megszokott, sőt korántsem kellemes dologról kell beszélnem… Nagyság! Ó, milyen sok szó, festmény, szobor és dal dicsérte már! Mivé lett volna az emberi nem a nagyság fogalma nélkül? Pucér majmok hordájává, amelyekhez képest még Hnoupek közlegényt is a kifinomult civilizáció megtestesítőjének látnánk. Ugye így van? Ám önmagában egyetlen Hnoupek sincs tisztában a dolgok mértékével. A természet csak az emésztés és a szaporodás képességével ruházta föl. Az említett Hnoupek egyetlen egyéb cselekedetét sem képes önállóan megítélni mint jót vagy rosszat, mint hasznosat vagy fölöslegeset, sőt károsat, és éppen a dolgok ilyetén állásából következően, egyéb azonos feltételek megléte esetén, előbb vagy utóbb minden egyes Hnoupek elkerülhetetlenül hadbíróság elé kerül, amely bíróság majd el-dönti, milyen eljárást kell vele szemben alkalmazni… Ily módon a belső ítélet hiánya törvényszerűen, sőt megkockáztatom, végzetszerűen maga után vonja a külső ítéletet, például a hadbíróságét… Ugyanakkor, uraim, a Hnoupekekből és a kétségkívül Moréikból álló társadalom egyszerűen képtelen volt megfelelő figyelmet szentelni a külső bíróságoknak, mindegy, hogy azok katonaiak, hadbíróságok, esküdtbíróságok, az inkvizíció titkos bíróságai vagy lincselők bíróságai, Themisz bíróságai vagy úgynevezett becsületbíróságok. A munkahelyi és egyéb bíróságokról már nem is beszélve. Meg kellett találni a Hnoupekekhez és Morcikhoz hasonló emésztő- és szaporodószervekből álló társadalom alkotta káosz, ezen egész kozmikus méretű kupleráj megszervezésének olyan formáját, amelyben az említett küls bíróságok funkcióinak legalább egy részét át lehet adni a belső ítéletalkotásnak. És ez az a pont, ahol szükségessé vált és kapóra jött a nagyság kategóriája! Az a helyzet ugyanis, uraim, hogy a Hnoupekek hatalmas és teljesen amorf tömegében, a Morcik hatalmas és még amorfabb tömegében időnként fölbukkannak olyan személyek, akik szemében az élet értelme korántsem korlátozódik az emésztéssel és a szaporodással összefüggő funkciókra. Ha úgy tetszik — megjelenik egy harmadik szükséglet. Az ilyennek, tudják, nem elég, hogy táplálkozhat, és örömét lelheti valakinek a bájaiban. Az ilyennek, tudják, alkotnia akaródzik valamit, valami olyat, ami korábban, őelőtte nem volt. Intézményrendszert például, vagy, mondjuk, hierarchikus struktúrát. Vagy kőszáli kecskét a barlang falára. Vagy mítoszt költeni Aphroditéről… Hogy mi a csudának kell neki mindez, maga sem tudja. És valóban: minek kell egy Hnoupeknek a habokból születő Aphrodité vagy az a bizonyos kecske? A heréivel.