Hipotézis persze akad, nem is egy. A kecske még csak hagyján — sok-sok húst jelent.
Aphroditére meg kár a szót vesztegetni… Egyébként ha nyíltan és őszintén beszélünk, kimondhatjuk: e harmadik szükséglet eredete a mi materialista tudományunk számára egyelőre megfejthetetlen rejtély. De jelenleg ezzel nem is érdemes foglalkoznunk. Mi az, ami jelenleg fontos számunkra, barátaim? Az, hogy a szürke tömegben hirtelen megjelenik egy személyiség, aki nem éri be, a disznó, a zabkásával vagy a szutykos, repedt sarkú Moreival, vagyis nem éri be a széles körben hozzáférhető realitással, nekilát idealizálni, elvonatkoztatni a piszok, nekilát — és a zabkását gondolatban zamatos kecskehússá változtatja fokhagymás mártással, Moreit pedig káprázatos, hullámzó csípőjű, frissen fürdött jelenséggé, egyenesen a tenger habjaiból kiemelkedve. A vízből… Azám, az ilyen ember megfizethetetlen. Az ilyen embert talapzatra kell állítani, és csapatostul elé vezetni a Hnoupekeket és a Moréikat, hogy tanuljanak tőle a nyavalyások, fölfogják, hol a helyük. Hé, ti szakadtak, képesek vagytok arra, amire ő? Te ott, te vörös, tetves, le tudsz rajzolni egy szelet húst, de úgy, hogy az ember megéhezzen tőle? Vagy legalább egy viccet kitalálni? Nem tudsz? Akkor hogy merészeled hozzá hasonlítani magadat? Eredj kapálni! Halat fogni, kagylót gyűjteni!
Andrej ellökte magát az asztaltól, összedörzsölte a kezét, és megint föl és alá kezdett járkálni.
Nagyszerűen sikerült minden. Remekül! És ráadásul mindenféle beszédvázlat nélkül. Ezek a bálványok meg lélegzetvisszafojtva hallgatták. Ha csak egyikük is megmozdult volna…
Igen, én már csak ilyen vagyok. Persze nem vagyok egy Katzman, inkább tartom a szám, de ha rákényszerülök, ha, az ördögbe is, engem kérdeznek… Igaz, az asztal túlsó, láthatatlan végén is beszélni kezdett valaki. Valami zsidó. Lehet, hogy Katzman bejutott? Nos, majd még meglátjuk, hogy ki kit győz le.
— Egyszóval, a nagyság mint kategória az alkotásból nőtt ki, mivel csak az lehet nagy, aki alkot, vagyis aki újat, korábban sosem voltat teremt. De akkor azzal a kérdéssel szembesülünk, tisztelt uraságok, hogy ezeket meg ki fogja akkor megregulázni. Ki kérdezi meg tőlük, hát ti meg mit kerestek itt, hová toljátok azt a randa pofátokat? Ki lesz, hogy úgy mondjuk, az alkotók — nem félek kimondani a szót — áldozó-papjává? Az, tisztelt uraságok, aki nem képes megfesteni a említett hússzeletet vagy, mondjuk, Aphroditét, de a kagylógyűjtögetéshez sem igen fűlik a foga — az ilyenből lesz a szervezés alkotóművésze, a mindenkit-egy-sorba-rendezés teremtője, akinek megadatott a sarc adománya és azon sarc elosztásának adománya!.. És ezen a ponton elérkeztünk az Isten és az ördög történelemben betöltött szerepének kérdéséhez. Mondjuk ki őszintén, az alaposan összezavart, ősidők óta kibogozhatatlanul bonyolult kérdéshez, amelyről nézetünk szerint eddig mindenki csak hazugságokat hordott össze. Hiszen még a hitetlen csecsemő számára is világos, hogy az Isten nem más, mint a jó ember, az ördög pedig az ellentéte, a rossz. Csakhogy, uraim, ez tiszta agyrém! Valójában mit tudunk róluk? Azt, hogy az Isten kezébe vette a káoszt, és megszervezte, az ördög meg ugyanakkor nap mint nap, óráról órára azon van, hogy lerombolja ezt a szervezett rendet, ezt a struktúrát, és visszavesse a káoszba. Ugye így van? Másrészt viszont az egész történelem arra tanít minket, hogy az ember mint személyiség éppenséggel a káoszra törekszik. Önmaga akar lenni. Csak azt kívánja tenni, amit ő akar. Egyre azzal lármázza teli a világot, hogy ő a természettől fogva szabad. Nem kell messzire menni a példákért — itt van mindjárt ez a mi híres-nevezetes Hnoupekünk!.. Remélem, értik, hová akarok kilyukadni.
Hiszen — kérdem én — mivel voltak elfoglalva végig az egész történelem folyamán a legvérszomjasabb zsarnokok? Éppen hogy az ember lényegéhez tartozó említett káoszt, ezen kaotikus és amorf hnoupekomorcizmust igyekeztek a megfelelő módon elrendezni, megszervezni, formába önteni, felsorakoztatni — lehetőleg egyetlen oszlopba rendezve — és egyetlen pontra irányítani. És ez többnyire sikerült is nekik. Bár az is igaz, hogy csak rövid időre és rengeteg vérontás árán… És akkor most megkérdezem önöket: ki a jó ember valójában? Az-e, aki a káoszt igyekszik megvalósítani — ami nem más, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség —, vagy az, aki a hnoupekomorcizmust (értsd: szociális entrópiát!) minimálisra igyekszik csökkenteni? Ki? Hát erről van szó!
Remekül sikerült az eszmefuttatás. Száraz, pontos, ugyanakkor nem nélkülözi a szenvedélyt… De mit mormog az ott, az asztal túlsó végén? Már csak ez hiányzott. Zavarja a munkát és egyáltalán…
Andrej hirtelen nagyon kellemetlen érzéssel fölfedezte, hogy figyelmes hallgatóságának egyenletes soraiban néhányan hátat fordítottak neki. Körülnézett. Semmi kétség — a tarkójuk látszik. Egy, kettő… hat tarkó! Hangosan köhögött, és szigorúan kopogott a horgannyal borított asztallapon. Semmi hatás. Megálljatok csak, gondolta fenyegetően. Majd adok én nektek! Hogy is van latinul?
— Quos ego! — förmedt rájuk. — Azt hiszik talán, hogy számítanak valamit? Mi, úgymond, nagyok vagyunk, ti meg ott lenn nyüzsögtök? Mi, úgymond, kőből vagyunk, ti meg rothadásra ítélt húsból-vérből? A miénk az örökkévalóság, a tiétek pedig a percnyi féreglét? Hát ezt nektek! — mutatott nekik fügét. — Hát ki emlékszik rátok? Valami rég feledésbe merült csőcselék emelt benneteket talapzatra… Ott van az az Arkhimédész. Hát persze, volt ilyen, tudom, pucéran rohangált az utcákon minden szégyenérzet nélkül… Na és? Ha megfelel színvonalon áll a civilizáció, letépik a tojásait. Hogy ne rohangásszon. Tudjuk, holmi heurékák…
Vagy ott van Nagy Péter. Hát persze, uralkodó, minden oroszok cárja. Láttunk mi már ilyeneket… Na és mi volt a családneve? Nos? Nem tudjátok? Pedig hány emlékművet emeltek neki! Hány verset írtak róla! De kérdezzétek meg a vizsgán az egyetemistákat — csoda, ha tíz közül egy tudja, mi volt a családneve. Hát tessék, ez a nagyság… És mindannyiótokkal ugyanez a helyzet. Vagy senki nem is emlékszik rátok, csak a szemét méregeti, vagy emlékszik, mondjuk a keresztnévre, de a családnévre nem. Vagy fordítva: tudja a családnevet, de nem emlékszik a keresztnévre. Meg különben is: ki az ördög volt az? Talán valami író, de az is lehet, hogy gyapjúkereskedő… És gondoljatok csak bele: kinek van erre egyáltalán szüksége? Hiszen ha mindenkit fejben tartasz, elfelejted, mennyibe kerül a vodka.