Most már tíznél is több tarkót látott maga előtt. Ez megalázó volt. Katzman pedig az asztal túlsó végén egyre hangosabban, egyre határozottabban szónokolt, de még mindig nem lehetett kivenni, mit mond.
— Maszlag — ordította Andrej teli torokból. — Csak ennyi az a ti híres nagyságotok! Maszlag!
Fölbámul rátok Hnoupek, és azt gondolja: ez már igen, micsoda emberek voltak! Nem iszom, nem dohányzóm többé, Moréimat sem hurcolom be a bokrok közé, megyek, beiratkozom a könyvtárba, és én is elérem mindezt… A feltételezések szerint legalábbis ezt kellene gondolnia. De rátok bámulva egyáltalán nem ez jár az eszében. Ha nem áll mellettetek őrség, ha nem véd kerítés, ő bizony körülpiszkít benneteket, összefirkál, és nagyon elégedetten tér vissza Moreijához. Hát ennyi a nevelésben betöltött funkciótok! Hát ennyit ér az emberiség emlékezete!.. És egyébként is, mi a fenének kellene Hnoupeknek az emlékezet? Kegyeskedjetek megmondani, mi a fenét kezdjen az emléketekkel! Bár voltak természetesen olyan időszakok, amikor illendő dolognak számított emléketeket ápolni. Mit volt mit tenni, ápolták. Makedóniai Sándor például született ekkor meg ekkor, meghalt akkor meg akkor. Hódító. Bucephalos. “Grófnő, az ön Bucephalosa kimerült, apropó, nem kívánná velem tölteni az éjszakát?” Kulturált, művelt, nagyvilági hangnem… Természetesen manapság is magolni kell az iskolákban. Született ekkor, meghalt amakkor, az oligarchia képviselője. Kizsákmányoló. Teljesen érthetetlen, kinek van erre szüksége. Levizsgázik az ember, és utána kirázza az egészet a fejéből. Hát ennyi haszna van a maguk Nagy Sándorának…
Andrej elhallgatott. Kár volt minden szóért. Senki sem figyelt rá. Már csak tarkókat látott maga előtt — vasból, kőből, acélból, nefritből… borotváltakat, kopaszokat, göndör fürtűe-ket, csorbákat, sisakkal, gyűrűspáncéllal bontottakat… Nem tetszik nekik, gondolta keserűen.
Csípi a szemüket az igazság. Megszokták a hozsannázást, az ódákat. Exegi monumentum… De hát végül is mi volt sértő abban, amit mondtam? Természetesen nem hazudtam, nem ravaszkodtam, azt mondtam, amit gondolok. Hiszen nem vagyok én ellene a nagyságnak.
Puskin, Einstein… Csak a bálványimádást nem szeretem. Az ügyek, nem a szobrok előtt kell fejet hajtani. Bár az is lehet, hogy az ügyek előtt sem kell. Mert mindenki azt teszi, ami az erejéből telik. Az egyik forradalmat csinál, a másik fűzfa sípot. Lehet, hogy az én erőmből csak a sípra futja, hát akkor én már szemét ember vagyok?
A sárga ködön túl az a hang még egyre mondta a magáét, egyes szavakat már ki lehetett venni a mormolásbóclass="underline" “…sosem volt és rendkívüli… a katasztrofális helyzetből… csak önök… örök hálára és dicsőségre méltó…” Ez az, amit ki nem állhatok, gondolta Andrej. Azt gyűlölöm a legjobban, amikor az örökkévalóságról szónokolnak. Örök testvériség. Örök barátság. Mindörökre együtt. Örök dicsőség… Honnan veszik? Hol látnak bármit is, ami örök?
— Elég a hazudozásból! — ordította az asztal túlsó vége felé. — Az embernek legyen lelkiismerete!
Rá sem hederítettek. Megfordult, elindult kifelé, és érezte, hogy csontjáig hatol a huzat, a bűzlő, kripta- és rozsdaszagú hideg légáramlat… Hiszen nem is Izja locsogott ott, gondolta bágyadtan. Izja ki nem ejtene a száján ilyen szavakat. Fölöslegesen szidtam… És fölöslegesen jöttem ide. Tulajdonképpen mi a fenét kerestem itt? Valószínűleg úgy képzeltem, hogy végre megértettem valamit. Mégiscsak harminc elmúltam, ideje átlátnom, mit és hogyan. Micsoda ostoba ötlet — szobrokat győzködni arról, hogy fölöslegesek! Ezzel az erővel az embereket is győzködhetném, hogy nem kellenek senkinek… Lehet, hogy így is van, de ki hiszi el?
Valami történt velem az utóbbi években, gondolta. Valamit elvesztettem… Hát igen, a célt, azt vesztettem el. Vagy jó öt évvel ezelőtt még pontosan tudtam, miért van szükség egyik vagy másik lépésemre. Most viszont nem tudom. Azt tudom, hogy Hnoupeket a falhoz kellene állítani. De hogy miért — az nem világos. Vagyis annyi világos, hogy nélküle lényegesen könnyebb lenne a dolgom, de miért kell, hogy könnyebb legyen a dolgom? Erre végül is egyedül nekem van szükségem. Csak nekem. Hány éve élek már úgy, hogy csak magammal törődöm… Talán jól is van így, elvégre helyettem senki nem fog törődni velem, magamnak kell magamról gondoskodnom. Csakhogy unalmas, szomorú ez így, belefáradtam… És nincs más választás, gondolta. Hát ezt értettem én meg. Az ember nem tehet semmit, nem képes semmire. Csak egyet tehet, egyre képes — önmagáért élni. Andrej a fogát csikorgatta ennek a gondolatnak a reménytelen világosságától és határozottságától.
Kilépett a panteonból az oszlopok árnyékába, és hunyorogni kezdett. Kitárult előtte az üres talapzatokkal teli, sárgán izzó tér. Mint a kályhából, hullámokban áradt onnan a forróság.
Hőség, szomjúság, kimerültség… Ez volt az a világ, amelyben élnie és következésképp cselekednie kellett. Izja, homlokát egy nyitott kötetre ejtve, a kőlapokon kinyújtózva aludt az árnyékban. Nadrágja kiszakadt a fenekén, kopott cipőbe bújtatott lába természetellenesen kifordult. Százméternyire áradt belőle a bűz. A Néma is ott volt, csukott szemmel, hátával egy oszlopnak dőlve guggolt, térdén ott feküdt a géppisztoly.
— Induljunk! — szólalt meg Andrej fáradtan.
A Néma kinyitotta szemét, és fölállt. Izja fölemelte a fejét, duzzadt szemhéja alól Andrejre bámult.
— Hol van Pak? — kérdezte Andrej körülnézve.
Izja fölült, beletúrt poros üstökébe, és dühödten vakarózni kezdett.
— Az ördögbe… — mormolta alig érthetően. — Figyelj, éhen veszek… Mennyi lehet az idő?
— Máris indulunk — mondta Andrej, még egyre a teret pásztázva szemével. — Hol van Pak?
— Elment a könyvtárba — felelte Izja hatalmasat ásítva. — Teljesen eltikkadtam.
— Hová ment?
— A könyvtárba. — Izja föltápászkodott, becsukta könyvét, és nekilátott, hogy begyömöszölje zsákjába. — Megállapodtunk, hogy összeválogatja a könyveket… Hány óra van? Az enyém megállt…
Andrej az órájára pillantott.
— Három — mondta. — Induljunk!
— Nem ehetnénk előtte? — kérdezte Izja bizonytalanul.
— Majd menet közben — felelte Andrej.
Valami homályos nyugtalanságot érzett. Valami nem tetszett neki. Valami nem volt rendjén. Elvette a Némától a géppisztolyt, és szemét összehúzva kilépett a fölforrósodott lépcsőre.
— Szépen vagyunk — dünnyögött mögötte Izja. — Már falni is menet közben fogunk… Én becsületesen megváltam, ő meg azt sem hagyja, hogy rendesen együnk… Néma, add csak ide a zsákomat…
Andrej vissza se nézve, gyorsan haladt a talapzatok között. Ő is éhes volt, csak úgy marta a gyomrát, de valami arra ösztökélte, hogy menjen, hogy siessen. Megigazította vállán a géppisztoly szíját, és lopva megint az órájára sandított. Még mindig egy perc híján három óra volt. Füléhez emelte csuklóját. Az óra nem járt.
— Hé, tanácsos úr! — szólt utána Izja. — Itt van, fogd!
Andrej megállt, elvette tőle a két kétszersült közé rakott zsíros húskonzervszeletet. Izja már jóízűen csámcsogott. Menet közben szemügyre véve a szendvicset — hol harapjon bele —
, Andrej megkérdezte:
— Mikor ment el Pak?
— Szinte azonnal — felelte Izja teli szájjal. — Megnéztük ezt a panteont, de semmi érdekeset nem találtunk, hát elment.
— Kár volt — mondta Andrej, aki már értette, mi zavarja.