— Miért?
Andrej nem válaszolt.
NEGYEDIK FEJEZET
Paknak nyoma sem volt a könyvtárban. Hát persze, esze ágában sem volt idejönni. A könyvek ugyanúgy hevertek kupacokban, mint korábban.
— Furcsa… — morogta Izja, tanácstalanul forgatva a fejét. — Azt mondta, kiválogatja az összes szociológiai kötetet.
— Azt mondta, azt mondta… — szűrte a szót fogai közt Andrej. Odébb rúgta a lába alá került vaskos könyvet, megfordult, és lefutott a lépcsőn. Mégiscsak átvert. Átvert a nyavalyás. Az a távol-keleti zsidó… Maga sem értette, miben is rejlik a “távol-keleti zsidó”
ravaszságának lényege, de lelke mélyén érezte: átverték.
Most a falhoz lapulva haladtak — Andrej az utca jobb oldalán, a Néma, aki szintén érezte, hogy valami nincs rendben, a bal oldalon. Izja kimászott volna középre, de Andrej úgy rámordult, hogy a levéltáros hanyatt-homlok visszarohant hozzá, és szorosan a sarkában maradt, zavartan szívogatta az orrát, és megvetően fújtatott. Csak ötvenméternyire lehetett ellátni, távolabb úgy festett az utca, mint valami akvárium — zavarosan reszketett minden, fények villantak föl, sőt néhol mintha hínár imbolygott volna a kövezet fölött.
Amikor a mozihoz értek, a Néma hirtelen megállt. Andrej, aki a szeme sarkából figyelte, szintén megtorpant. A Néma mozdulatlanul állt, mintha hallgatózott volna, fegyverét lógatva maga mellett.
— Égett szagot érzek — szólalt meg halkan Izja.
Már Andrej is érezte. Hát itt van, gondolta vicsorogva.
A Néma fölemelte kezét, az utca felé intett, és elindult. Még vagy tíz métert haladtak így, rendkívül óvatosan. Az égésszag erősödött. Égett fém, megperzselődött rongyok, gázolaj bűze és még valamilyen édeskés, szinte étvágygerjesztő szag. Mi történhetett ott? — töprengett Andrej, úgy összeszorítva fogát, hogy a halántéka belesajdult. Mit műveltek ezek ott? Mi ég?
Hiszen ott ég valami, ez biztos… És ekkor megpillantotta Pakot.
Rögtön tudta, hogy Pak az, mivel a holttesten az ismerős, kifakult kék zsávolyzubbony volt. Senki más nem viselt ilyet a táborban. A koreai az utcasarkon feküdt, lábait szétvetve, fejét a maga készítette, rövid csövű automatára ejtve. A fegyver csöve a tábor felé mutatott.
Pak teste valahogy furcsán kövér volt, mintha fölfúvódott volna, kézfeje kékesfeketén csillogott.
Andrej még föl sem fogta igazán, mit lát, amikor Izja fölhördülve félrelökte őt, átrohant a kereszteződésen, és térdre esett a holttest mellett. Andrej nagyot nyelt, és a Néma felé pillantott. A Néma energikusan bólintott, valahova előremutatott fegyverével, és Andrej ekkor meglátott elöl, éppen a határon, ameddig még el lehetett látni, egy másik hullát. Még valaki feküdt az utca közepén, fekete volt és püffedt, és a hőségtől reszkető levegőben, a fénytöréstől torzultan láthatóvá vált a háztetők fölött egy szürke füstoszlop.
Géppisztolyát leeresztve Andrej átvágott a kereszteződésen. Izja közben fölállt, odaérve Andrej rögtön megértette, miért: a kék zubbonyos holttestből elviselhetetlenül édeskés és undorító bűz áradt.
— Istenem — nyögte Izja Andrej felé fordítva verejtékes, kővé dermedt arcát. — Megölték a mocskok… Az egész banda együtt sem ért föl vele, egymagával…
Andrej lenézett a lába előtt heverő, iszonyatos, felpuffadt bábura, amelynek tarkója helyén fekete üreg tátongott. A napfény bágyadtan csillant meg a szétszórt réz töltényhüvelyeken. Andrej megkerülte Izját, és már rejtőzködés nélkül egyenesen átvágott az utcán a következő felfúvódott alakhoz, amely mellett már ott guggolt a Néma.
Ez a hátán feküdt, és bár arca iszonyatosan fölpuffadt és fekete volt, Andrej fölismerte: az egyik geológus, Ted Kaminsky volt az, Kehada felvételvezető helyettese. Különösen riasztó látványt nyújtott, hogy csak alsónadrág és nem tudni, miért, olyan vattakabát volt rajta, amilyet a sofőrök viseltek. Láthatóan a hátába kapta a lövéseket, a sorozat áthatolt rajta — trikója csupa lyuk, amelyekből szürke vattacsomók álltak ki. Öt-lépésnyire tőle tölténytár nélküli géppisztoly hevert.
A Néma megérintette Andrej vállát, és előremutatott. Az utca jobb oldalán, a falnak dőlve, még egy hulla görnyedezett. Permjak holtteste. Az utca közepén érhette a találat, még látszott a kiszáradt, fekete folt, de ő kínlódva, széles, fekete nyomot hagyva maga után, elvonszolta magát a falig, és ott kínok közepette, fejét fölvetve, golyók szaggatta hasát szorítva meghalt.
Egymást ölték meg az elvakult gyűlölet rohamában, mint a megvadult vadállatok, mint az éhségtől nekibőszült patkányok. Mint az emberek.
A táborhoz legközelebb eső, kövezetlen keresztutca torkolatával szemközt, a kiszáradt ürülékkupacok közt Tevoszjan hevert. Az egyik traktort üldözte, amely ebbe az utcába befordulva a Szakadék felé igyekezett, a kiszáradt földet szántva gyorsan mozgó lánctalpával. Tevoszjan a tábortól üldözte, futtában tüzelt, a traktorról visszalőttek, és abban a kereszteződésben, ahol azon az éjjelen a varangypofájú szobra állt, eltalálták, és Tevoszjan itt maradt fekve, sárga fogait kivicsorítva, poros, ürülékkel és vérrel bemocskolt egyenruhájában. De halála előtt — vagy talán utána — ő is célba talált: félúton a Szakadék felé, horoggá görbült ujjaival a lánctalpak szántotta földbe kapaszkodva ott feküdt Vogel szakaszvezető hatalmasra puffadt teste. A traktor nélküle folytatta útját — a Szakadék széléig és tovább, le a mélybe.
A táborban lustán nyaldosták az utolsó lángnyelvek az egyik pótkocsit. Az összevissza horpadt, golyó lyuggatta, kékesfeketére égett hordókon még narancsszín lángnyelvek táncoltak itt-ott, lassan gomolygott a borús ég felé a zsíros füst. A pótkocsin egy feketére égett csomóból kilógott valakinek az összeégett lába, és ugyanaz a kellemes szag áradt, de most már hányingerük volt tőle.
A térképészek szobájának ablakán Rulier pucér teste lógott ki, hosszú, szőrös karja szinte a járdáig ért, a járdán pedig ott hevert géppisztolya. Az ablak körül golyónyomok a falon, a szemközti oldalon pedig egymásra rogyva feküdt Vaszilenko és Palotti, akiket egyetlen sorozat terített le. Fegyver nem volt a közelükben, Vaszilenko arcán pedig mérhetetlen rémület és elképedés ült.
A második geológust, a második térképészt és Ellisauer műszaki vezetőt a falhoz állítva végezték ki. Ott feküdtek sorban a golyó lyuggatta ajtó előtt, Ellisauer alsónadrágban, a többi meztelenül.
És ennek az egész bűzlő hekatombának a kellős közepén, az utca tengelyében, egy hosszú, alumíniumlábú asztalon, a brit lobogóval letakarva, nyugodtan, kezét mellén összekulcsolva ott feküdt Saint James ezredes holtteste díszegyenruhájában, összes kitüntetésével, most is kimérten, szinte ironikusan mosolyogva. Mellette, az asztal lábához rogyva, ősz fejét a kövezetre ejtve feküdt Dagan, szintén díszegyenruhában, kezében az ezredes összetört botját szorongatta.
Ennyien voltak. Hat katona, köztük Hnoupek, Kehada mérnök és az expedícióhoz csapódott lány, Morei a másik traktorral és utánfutóval — eltűnt. Itt csak holttestek maradtak, a halomba hányt geológiai felszerelés és néhány gúlába rakott géppisztoly. És bűz. És zsíros korom. És az égett hús fojtó szaga a még mindig pislákoló utánfutóról. Andrej berontott a szobájába, leroskadt a székre, és fejét nyögve kezére ejtette. Min* den elvégeztetett. Örökre.
És nem volt menekvés a fájdalom^ tói, és nem volt menekvés a szégyentől, és nem volt menekvés a haláltól.
…Én hoztam őket ide. Én. Én hagytam őket itt magukra, én, gyáván, aljasul. Pihenni akartam. Tőlük akartam megszabadulni, én mocskos állat, finnyáskodtam, puhánykodtam…