Ezredes, jaj, ezredes! Nem lett volna szabad meghalnia, nem!.. Ha itt maradok, nem halt volna meg. És ha nem hal meg, pisszenni sem mert volna senki. Vadállatok, vadállatok…
Hiénák! Lövetnem kellett volna, lövetnem!
Hosszan felnyögött, nedves arcát végigtörölte ingujjával. A könyvtárban hűsöltél… szobroknak szónokoltál… mindent összerondítottál, mindent eltékozoltál… Most dögölj meg, te mocsok! A kutya nem sirat meg. Kinek van szüksége egy ilyen alakra?.. De hát ez iszonyú, iszonyú… Egymásra vadásztak, lőttek egymásra — a földön fekvőkre is, a halottakra is, szitkozódva, átkozódva a falhoz állították a társukat… Hová jutottatok, fiúk?
Hová juttattalak benneteket?.. És miért? Miért?!
Öklével az asztalra csapott, fölegyenesedett, tenyerével végigtörölte arcát. Hallotta, hogy Izja elborzadva fölordít az utcán, a Néma pedig nyugtatgatva kurrog neki, mint valami galamb. Nem akarok élni, gondolta Andrej. Nem akarok. A fenébe az egésszel… felállt, hogy kimenjen Izjához, az emberekhez — és hirtelen meglátta maga előtt az expedíció nyitott naplóját. Undorral ellökte magától, de abban a pillanatban észrevette, hogy az utolsó bejegyzés nem tőle származik. Visszaült, és olvasni kezdte. Kehada írta:
“85. nap. Tegnap, az expedíció 84. napjának reggelén Voro-nyin tanácsos, Katzman levéltáros és Pak emigráns felderítésre indult azzal a szándékkal, hogy takarodóig visszatérnek a táborba, de nem jöttek vissza. Ma 14 óra 30 perckor váratlanul szívrohamban elhunyt az expedíció parancsnoki tisztét ideiglenesen betöltő Saint James ezredes. Mivel Voronyin tanácsos mind ez ideig nem tért vissza a felderítésből, átveszem az expedíció vezetését. Aláírás: D. Kehada, az expedíció parancsnokának tudományos helyettese. Az expedíció 85. napja, 15 óra 45 perc.”
Ezután következett a szokásos zagyvaság a felhasznált élelemről és vízről, a hőmérsékletről, a szélről, továbbá parancs Vogel szakaszvezető kinevezéséről a katonai egység parancsnokává, megrovás Ellisauer műszaki vezetőnek a késlekedés miatt, szigorú utasítás szintén neki, hogy minden erővel gyorsítsa a második traktor javítását. A továbbiakban ezt írta Kehada:
“Szándékomban áll a holnapi napon ünnepélyesen eltemetni az időnek előtte elhunyt Saint James ezredest, és a szertartást követően azonnal jól fölfegyverzett őrjáratot kiküldeni Voronyin tanácsos felderítőegységének fölkutatására. Ha nem sikerül az eltűnt csoport nyomára bukkanni, kiadom a parancsot a hazatérésre, mivel a továbbhaladást most még értelmetlenebbnek tartom, mint korábban.”
“86. nap. A felderítőcsoport nem tért vissza. Az elmúlt éjszaka történt felháborító verekedés miatt Rulier térképészt és Hnoupek, valamint Tevoszjan sorkatonát utolsó figyelmeztetésben részesítettem, és megvontam egynapi vízadagjukat…”
A feljegyzés itt véget ért, csak egy girbegurba vonal húzódott a lap aljáig. Nyilván ekkor kezdődött az utcán a lövöldözés. Kehada kirohant, és többé már nem tért vissza.
Andrej kétszer is átolvasta a bejegyzést. Igen, Kehada, ezt akartad. És amit akartál, azt kaptad. Én meg egyre Pakot gyanúsítgattam, nyugodjék békében… Ajkát beharapta, hunyorgott, ahogy megint megjelent a szeme előtt az a fölfúvódott alak a kifakult kék kabátban, de ekkor hirtelen eljutott a tudatáig: nyolcvanhatodik nap. Hogyhogy a nyolcvanhatodik? Harmincadik. Hiszen tegnap este jegyeztem be a nyolcvan-kettediket…
Sietve visszalapozott. Igen. Nyolcvankettedik… És ezek a fölfúvódott holttestek — ezek már több napja fekszenek itt… Uram isten, hát hogy van ez? Egy, kettő… Hányadika van ma?
Hiszen ma reggel mentünk el!
Emlékezett az üres talapzatokkal teli, forró térre, a panteon jeges homályára, a vak szobrokra a végtelenül hosszú asztal mellett… Régen volt. Nagyon régen. Igen. Megkevert, rászedett, elkábított valamilyen aljas erő… Hiszen visszatérhettem volna ugyanazon a napon, életben találtam volna az ezredest, nem engedtem volna…
Nyílt az ajtó, belépett az önmagából kifordult Izja — mintha kiszáradt volna, csontos, komor, eltökélt arcát fölszegte, mintha az imént nem ő jajgatott volna asszony módra az ablak alatt. Félig telt zsákját a sarokba lökte, letelepedett Andrejjel szemben, és megszólalt:
— A holttestek legalább három napja hevernek az utcán. Mi történik itt, te érted?
Andrej szó nélkül áttolta elé a naplót. Izja mohón lecsapott rá, gyorsan átfutotta a bejegyzéseket, majd Andrejre emelte kivörösödött szemét.
Andrej keserűen fölnevetett:
— A Kísérlet, az Kísérlet.
— Tetves, mocskos aljasság… — mondta Izja gyűlölködve, undorral. Még egyszer átfutotta a bejegyzést, és az asztalra lökte a naplót. — Férgek!
— Szerintem a téren történt velünk valami — mondta Andrej.
— Ahol a talapzatok voltak…
Izja bólintott, hátradőlt a széken, szakáiiát markolászta, és lehunyta a szemét.
— No és most mit teszünk, tanácsos? — kérdezte.
Andrej hallgatott.
— Csak eszedbe ne jusson agyonlőni magad! — mondta Izja.
— Ismerlek jól, te komszomolista…
Andrej megint görbén elmosolyodott.
— Figyelj — mondta —, menjünk innen.
Izja kinyitotta a szemét, és rámeredt.
— Ez a bűz… — nyögte ki nagy nehezen Andrej. — Nem bírom.
— Menjünk át hozzám — mondta Izja.
A folyosón közeledtükre fölállt a Néma. Andrej megragadta meztelen, izmos karját, és maga után húzta. Mindhárman bementek Izja szobájába. Ennek ablakai egy másik utcára nyíltak. A háztetők fölött látszott a végtelen magasba meredő Sárga Fal. Itt nem érezték a bűzt, és nem tudni, miért, hűvös volt, csak leülni nem tudtak — mindent, még a padlót is papírok és könyvek borítottak.
— Ülj a földre — mondta Izja, ő maga pedig lerogyott mocskos ágyára. — Gondolkodjunk —
mondta. — Nem áll szándékomban fölfordulni. Még sok dolgom van itt.
— Minek gondolkodni? — kérdezte Andrej komoran. — Semmi értelme… Víz nincs, elvitték, az élelem meg elégett. Vissza nem mehetünk — a sivatagon nem jutunk át… Még ha utolérnénk is azokat a gazembereket… Á, az nem lehet, nem érhetjük utol őket, már több nap eltelt… — elhallgatott. — Ha vizet találnánk… Messze van az a te szivattyúteleped?
— Vagy húsz kilométerre — felelte Izja. — Esetleg harmincra.
— Ha éjszakánként mennénk, amikor hűvösebb van…
— Éjszaka nem lehet — vetette ellen Izja. — Sötét van. És farkasok.
— Itt nincsenek farkasok — vitatkozott Andrej.
— Honnan tudod?
— Akkor nincs más hátra, mint agyonlőni magunkat, és a fenébe az egésszel — mondta Andrej.
Már tudta, hogy nem lesz öngyilkos. Élni akart. Korábban nem hitte, hogy ilyen erős lehet az élni akarás.
— Nem beszélhetnénk komolyan? — kérdezte Izja.
— Ha komolyan beszélünk, hát élni akarok. És életben is maradok. Mostantól köpök mindenre. Mostantól csak mi ketten vagyunk, érted? Nekünk életben kell maradnunk, és kész. A pokolba mindenki mással. Csak találjunk vizet, és ott maradunk, ott fogunk élni.
— Helyes — mondta Izja. Az ágyán ült, és inge alá nyúlva vakarózott. — Nappal vizet iszunk, éjszakánként meg téged foglak megb…ni.
Andrej meresztette a szemét, nem értette.
— Van más javaslatod? — kérdezte.