— Iggg… — sikerült kinyögnie.
— Na most, ő jó alaposan meg fog nézni magának, és ha még egyszer meglát téged…
— Hé, várj csak — motyogta Motolla.
— …utánad ered. Nem igaz, Motolla?
— He? Ó, igen. Így van. Mint a villám — erősítette meg Motolla boldogtalanul. — És most szedd a lábad, légy oly kedves! Oké?
— OggÉ — felelte a leendő útonálló. Közben azt gondolta: A emei! Inte etszenek!
Lupin elengedte. A férfi a macskakőre pottyant, egy utolsó rettegő pillantást vetett Motollára, és elinalt.
— Ööö, mit csinálnak a zombik az emberrel? — érdeklődött Motolla. — Gondolom, nem árt, ha tudom.
— Úgy széttépik, mintha száraz papírlap lenne — válaszolta Lupin.
— Ó? Rendben — vette tudomásul Motolla. Némán ballagtak. Motolla azt gondolta: miért én? Ebben a városban biztos, hogy emberek százai halnak meg minden nap. Fogadok, hogy nekik nincs ilyen gondjuk. Csak lehunyják a szemük és valaki másként ébrednek föl, vagy valamiféle mennyországban, vagy, gondolom, esetleg valamiféle pokolban. Vagy mennek és lakomáznak az istenekkel azok csarnokában, ami sosem tűnt valami fényes ötletnek — az istenek rendben vannak a maguk módján, de nem az a fajta népség, akikkel az ember szeretne együtt étkezni. A Yen buddhisták úgy vélik, hogy csupán nagyon gazdaggá válsz. A klaccsi vallások valamelyike azt állítja, hogy egy illatos kertbe kerülsz, ami telis-teli fiatal nővel, és ez nem hangzik túl vallásosan szerintem…
Motolla azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon hogyan folyamodhat az ember klaccsi állampolgárságért halála után.
És ebben a pillanatban a macskakövek fölemelkedtek, hogy találkozzanak vele.
Ez általában annak költői kifejezése, hogy valaki hasra esett. Ebben az esetben azonban a macskakövek tényleg fölemelkedtek, hogy találkozzanak vele. Szökőkútként szökkentek föl, egy pillanatig némán köröztek a levegőben a sikátor fölött, aztán lezuhantak, szakasztott úgy, mint a kövek.
Motolla rájuk bámult. Lupin is.
— Ez olyasmi, amit nem gyakran lát az ember — jegyezte meg egy kicsivel később az emberfarkas. — Nem hiszem, hogy valaha is láttam már köveket repülni.
— Vagy lezuhanni, szakasztot, mint a kövek — tette hozzá Motolla. Megbökte az egyiket csizmája orrával. Az tökéletesen elégedettnek tűnt a szereppel, amelyet a gravitáció választott neki.
— Maga varázsló…
— Voltam varázsló — korrigálta Motolla.
— Varázsló volt. Mi okozta ezt?
— Azt hiszem, valószínűleg egy érthetetlen jelenség volt — tippelt Motolla. — Valami okból rengeteg van belőlük mostanában. Bárcsak tudnám, miért.
Motolla megint megrugdosta a követ. Az semmi hajlamot nem mutatott a mozgásra.
— Jobb lesz, ha megyek már — jelentette ki Lupin.
— Milyen érzés prikulicsnak lenni? — tudakolta Motolla.
Lupin vállat vont. — Magányos — felelte.
— Hmm?
— Tudja, nem illek sehova. Amikor farkas vagyok, emlékszem, milyen embernek lenni és fordítva. Mint… úgy értem… néha… néha, igen, amikor farkasalakom van, fölrohanok a hegyekbe… télen, tudja, amikor az égen növekvő hold ragyog, és kérges a hó, és a hegyek a végtelenbe nyúlnak… és a többi farkas, hát, természetesen érzik, hogy milyen, de nem tudják, úgy, mint én. Érzés és tudás egyszerre. Senki más nem tudja, hogy milyen. Az egész világon senki más nem tudhatja, hogy milyen. Ez benne a pocsék. Tudni, hogy nincs senki más…
Motolla, tudatára ébredt, hogy egy csupa bánat gödör szélén billeg. Sosem tudta, mit kell mondani ilyen pillanatokban.
Lupin földerült. — Ha már erről van szó… milyen érzés zombinak lenni?
— Jó. Azaz nem túl rossz.
Lupin bólintott.
— Majd találkozunk — mondta és elballagott.
Az utcák kezdtek megtelni, ahogy Ankh-Morpork lakossága belefogott a nem hivatalos műszakváltásba az éjszakai és nappali munkások között. Mindegyikük kerülte Motollát. Ha egy mód van rá, az ember nem megy neki egy zombinak.
Motolla odaért az Egyetem kapujához, amely most nyitva állt, és a hálószobája felé vette útját.
Pénzre lesz szüksége, ha elköltözik. Egész sokat megtakarított az évek során. Vajon készített végrendeletet? Eléggé zavaros volt az utóbbi cirka tíz évben. Lehet, hogy készített. Vajon elég zavaros volt ahhoz, hogy magára hagyja az összes pénzét? Élénken remélte. Gyakorlatilag nincs precedens arra, hogy bárki sikeresen támadta volna meg saját végrendeletét…
Kifeszítette a padlódeszkát az ágya végénél és kiemelt egy zacskó pénzt. Eszébe jutott, hogy annak idején öregkorára gyűjtögetett.
Ott volt a naptára. Öt éves határidőnapló volt, ha jól emlékezett, szóval formai szempontból Motolla elpazarolta — gyorsan kalkulált —, igen, körülbelül a pénze háromötödét.
Vagy többet, ha jobban meggondolja. Elvégre nem sok állt az oldalakon. Motolla évek óta nem tett semmi följegyzésre méltót, vagy legalábbis semmi olyat, amire esténként még vissza tudott emlékezni. Csak a holdfázisok szerepeltek ott, a vallásos ünnepek listája, meg itt-ott egy-egy laphoz ragadt cukorka.
Valami más is volt ott lenn a padló alatt. Körbekotorászott a poros üregben és rálelt két sima gömbre. Előhúzta őket és elképedve meresztette rájuk a szemét. Megrázta őket és nézte a piciny hóeséseket. Elolvasta az írást, észlelve, hogy nem is annyira írás, mint inkább írásskicc. Lenyúlt és fölemelte a harmadik tárgyat, egy kis, elgörbült fémkereket. Csupán egy kis fémkerék volt. És mellette egy széttört gömb.
Motolla rájuk meredt.
Persze, az utolsó cirka harminc éven kissé non compost mentis volt, és esetleg az alsóneműit a ruháin kívül viselte meg el-elcsordult a nyála, de… szuveníreket gyűjtött volna? És kis kerekeket?
Valaki köhintett mögötte.
Motolla visszapottyantotta a rejtélyes tárgyakat a lyukba és körbenézett. A szoba üres volt, ám a nyitott ajtó mögött árnyék látszott.
— Helló? — próbálkozott.
Mély, morajló, de nagyon félénk hang szólalt meg: — Csak én vagyok az, Mr. Alánk.
Motolla homlokát ráncolta a megerőltető visszaemlékezéstől.
— Schleppel? — tudakolta.
— Bizony.
— A mumus?
— Bizony.
— Az én ajtóm mögött?
— Bizony.
— Miért?
— Mert ez barátságos ajtó.
Motolla odasétált az ajtóhoz, és óvatosan becsukta. Semmi nem volt mögötte, csupán vénséges vakolat, bár úgy képzelte, érez némi légmozgást.
— Most az ágy alatt vagyok, Mr. Alánk — jelentette be Schleppel hangja, igen, az ágy alól. — Nem bánja, ugye?
— Nos, nem. Azt hiszem, nem. De neked nem egy szekrényben kellene lenned valahol? Amikor fiatal voltam, oda szoktak elrejtőzni a mumusok.
— Nehéz megfelelő szekrényt találni, Mr. Alánk.
Motolla sóhajtott egyet. — Rendben. Az ágy alja a tiéd. Helyezd kényelembe magad, vagy akármi.
— Jobb szeretnék visszatérni az ajtó mögötti lappangáshoz, Mr. Alánk, ha magának ez mindegy.
— Ó, rendben van.
— Lenne szíves egy pillanatra lehunyni a szemét?
Motolla engedelmesen behunyta a szemét.
Megint légmozgás támadt.
— Most már kinyithatja, Mr. Alánk.
Motolla kinyitotta a szemét.
— Hű! — ámult Schleppel hangja. — Magának van még fogasa is meg minden e mögött!