— Nem. Későn.
— Várjunk csak! Várjunk csak — mondta az Arkrektor. — Nincs ez rendben, tudjátok. A hagyomány szerint a Halál maga toppan be egy varázsló halá…
— Talán sürgős dolga akadt — vágta rá kapkodva a Kincstárnok.
— Úgy van — értett egyet a Dékán. — Arra Chirm felé van valami komoly influenzajárvány, azt hallottam.
— És múlt éjjel jókora vihar is volt. Se szeri, se száma a hajótöréseknek, merem állítani — tetézte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— És persze most tavasz van, amikor rengeteg a lavina a hegyekben.
— Meg a dögvész.
Az Arkrektor elgondolkozva simogatta a szakállát.
— Hmm — mondta.
A világ összes teremtménye közül egyedül a trollok hiszik azt, hogy az élőlények visszafelé haladnak az Időben. Ha a múlt látható és a jövő titkolt, ez azt jelenti, mondják ők, hogy nyilvánvalóan rossz felé nézel. Minden eleven hátulról előre halad át az életen. És ez roppant érdekes elképzelés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan faj találta ki, amely az idő nagy részét azzal tölti, hogy sziklákkal csapdossa fejbe egymást.
Bármelyik irány legyen is helyes, az Idő olyasmi, aminek az élőlények birtokában vannak.
A Halál levágtatott a tornyosuló, fekete felhőkön keresztül.
Most végre neki is van Ideje.
Élete legszebb percei.
Motolla Alánk bekukucskált a sötétségbe.
— Helló? — szólalt meg. — Helló! Van itt valaki? Hahó!
Távoli, elhagyatott sóhaj hallatszott, mint amilyen a szélé az alagút végén.
— Bújj elő, bújj elő, akárhol is vagy — mondta Motolla és hangja bolond vidámságtól reszketett. — Ne aggódj! Az igazat megvallva, alig várom már.
Összecsapta szellemkezét, és erőltetett lelkesedéssel dörzsölgette.
— Mozdulj már! Egyesek szeretnének új életet kezdeni! — tette hozzá.
A sötétség mozdulatlan maradt. Nem volt ott sem alak, sem hang. Csupán űr, forma nélkül. Motolla Alánk szelleme a sötétség felszínén folytatta útját.
Megrázta a fejét. — Fene vigye az ilyen mókát! Ez egyáltalán nincs rendben.
Egy darabig csak lézengett, aztán, mivel úgy látszott, semmi más nem vár rá, útnak indult az egyetlen otthon felé, amit valaha is ismert.
Ez az az otthon volt, melyet százharminc éven át lakott. Nem várta őt vissza és szívós ellenállást fejtett ki. Vagy nagyon eltökéltnek, vagy roppant erősnek kell lenned, hogy az ilyesmit legyűrd, ám Motolla Alánk több mint egy évszázadig volt varázsló. Ráadásul olyan volt, mintha a saját házadba törnél be, a régi, ismerős ingatlanba, ahol évek óta élsz. Pontosan tudod, hogy hol van az a képletes ablak, amely nem zár rendesen.
Magyarán, Motolla Alánk visszatért Motolla Alánkhoz.
A varázslók nem hisznek az istenekben, ugyanúgy, ahogy a legtöbb ember nem tartja szükségesnek, hogy higgyen, mondjuk, az asztalokban. Tudják róluk, hogy léteznek, tudják, hogy létezésüknek van rendeltetése, alkalmasint azzal is egyetértenének, hogy van helyük egy jól szervezett világegyetemben, de nem látják értelmét hinni bennük, hogy jártukban-keltükben ilyesmiket mondjanak: „Ó, hatalmas asztal, aki híján porszemek lennénk”. Különben is, az istenek vagy vannak, akár hiszel bennük, akár nem, vagy csupán a hit függvényeként léteznek, szóval így is, úgy is teljes nyugalommal fütyülhetsz az egészre, és, mondhatni, ehetsz a térdedről.
Mindazonáltal akad egy kis kápolna az Egyetem Nagycsarnokától távol, mert noha a varázslók egyenesen kiállnak a föntebb fölvázolt filozófia mögé, nem lesz belőled sikeres mágus, ha borsot törsz az istenek orra alá, még ha az az orr csak korongontúli vagy képletes értelemben létezik is. Mert bár a varázslók nem hisznek az istenekben, arról biztos tudomásuk van, hogy az istenek hisznek az istenekben.
És ebben a kápolnában feküdt Motolla Alánk teteme. Az Egyetem huszonnégy órás fölravatalozást rendelt el a néhai Ingad „Vicces Kópé” Didi harminc évvel korábban lezajlott kínos ügye óta.
Motolla Alánk holtteste kinyitotta a szemét. Két pénzérme csörömpölt a kőpadlón.
A mellkason keresztbe tett kezek szétnyíltak.
Motolla fölemelte fejét. Valami idióta egy liliomot tett a hasára.
Tekintete oldalra fordult. A feje mindkét oldalán gyertya állt.
Egy kicsit följebb emelte a fejét.
Lejjebb is volt két további gyertya.
Hála az égnek a vén Didiért, gondolta. Máskülönben már egy elég olcsó fenyőfedél alját nézhetném.
Furcsa, gondolta. Gondolkodom. Világosan.
Hű!
Motolla visszafeküdt, s érezte, hogy a szelleme újra tölti a testét, mint ahogy a csillogó, olvadt fém szalad át az öntőformán. Izzófehér gondolatok perzseltek keresztül agya sötétségén, s tevékenységre tüzelték a lomha idegsejteket.
Sose volt ilyen, amikor eleven voltam.
Ám nem vagyok halott.
Sem élő, sem holt.
Afféle holteleven.
Vagy élőhalott.
Ó, egek…
Függőlegesbe lendítette magát. A hetven-nyolcvan éve akadozva működő izmok negyedik sebességbe zökkentek. Először egész életében, bár jobb lesz azt „létezése időtartamának” nevezni, javította ki önmagát, Motolla Alánk teste teljes mértékben Motolla Alánk irányítása alatt állt. És Motolla Alánk szellemének esze ágában sem volt eltűrni bármiféle vacakolást egy izomnyalábtól.
Most a test talpra állt. A térdízületek egy darabig ellenkeztek, de semmivel se tudtak jobban ellenállni az akaraterő támadásának, mint amennyire egy beteg szúnyog képes szembeszegülni egy forrasztópisztollyal.
A kápolnába vezető ajtó be volt zárva. Azonban Motolla rájött, hogy a legkisebb nyomás elegendő a zár kitépéséhez a fából, és ujjlenyomatokat hagy a kilincs fémjében.
— Ó, egek! — sóhajtotta.
Kikormányozta magát a folyosóra. Az evőeszközök távoli csörömpölése és a hangok zsongása azt sugallta, hogy épp folyamatban van az egyik az Egyetem napi négy étkezéséből.
Eltöprengett, vajon szabad-e enned, amikor halott vagy. Valószínűleg nem, gondolta.
És egyáltalán, képes-e enni? Nem mintha nem lett volna éhes. Csak hát… nos, azt tudja, hogyan kell gondolkozni, a járkálás és mozgás csupán néhány eléggé nyilvánvaló ideg megráncigálásának kérdése, de pontosan hogyan is működik a gyomrod?
Kezdett derengeni Motollának, hogy az emberi testet nem az agy irányítja, dacára az agy erről alkotott véleményének. Valójában egy tucat bonyolult, automatikus rendszer teszi, mind teljes sebességgel sürögve és forogva azzal a fajta precizitással, amit észre sem veszel, míg el nem romlik.
Fölmérte önmagát koponyája vezérlőterméből. Azzal a szívfacsaró érzéssel tekintett mája csöndes vegyi üzemére, mint amivel a kenuépítő méregetheti a számítógépesített óriás tankhajó vezérlését. Veséje rejtélye Motolla uralmára várt a renális irányítás fölött. Valójában mi, ha a dolog lényegét nézed, a lép? És hogyan veszed rá, hogy lépjen?
Elszorult a szíve.
Vagyis inkább dehogy tette.
— Ó, istenek! — motyogta Motolla és a falhoz támaszkodott. Na már most, hogy is működik? Megbökött néhány megfelelőnek tűnő ideget. Hogy is volt, szisztolés… diasztolés… szisztolés… diasztolés? És aztán ott van még a tüdő…
Mint a tizennyolc tányért egyszerre pörgető bűvész — mint az, aki megpróbál beprogramozni egy videólejátszót olyan használati utasítás alapján, amit japánról fordított hollandra egy koreai rizshántoló — mint, de facto, az, aki épp rájön, mit is jelent valójában a tökéletes önuralom, Motolla Alánk előretámolygott.