A Láthatatlan Egyetem varázslói nagy becsben tartják a kiadós, tápláló étkezéseket. Úgy vélik, az embertől nem várható el, hogy nekilásson komoly varázslóskodásnak leves, hal, vad, több hatalmas tál hús, egy-két pite, valami nagy és reszketeg, a tetején tejszínhabbal, kis, pirítósra tett ínyencfalatok, gyümölcs, mogyoró, és a kávéhoz téglavastag, mentával töltött csokoládé nélkül. Ez kibéleli a mágusok gyomrát. Valamint az is fontos, hogy az étkezéseket rendszeres időközökben tálalják. Azt állítják a varázslók, hogy ez ad körvonalat a napnak.
Kivéve persze a Kincstárnok esetét. Ő nem evett sokat, hanem magát emésztette. Biztos volt benne, hogy anorexiás, mert valahányszor tükörbe nézett, egy kövér férfit látott. Az Arkrektor volt az, aki mögötte állt és vele üvöltözött.
És a Kincstárnok peches osztályrészéül jutott, hogy szemben üljön az ajtóval, épp mikor Motolla Alánk betörte, mert az könnyebbnek bizonyult, mint a babrálás a kilinccsel.
A Kincstárnok átharapta fakanalát.
A varázslók megpördültek lócájukon, hogy odabámuljanak.
Motolla Alánk egy pillanatig imbolygott, összegyűjtve az uralmat hangszalagjai, ajka és nyelve fölött, aztán megszólalt: — Azt hiszem, esetleg képes lehetek megemészteni az alkoholt.
Az Arkrektor tért elsőnek magához.
— Motolla! — kiáltotta. — Azt hittük, hogy halott vagy!
El kellett ismerje, hogy ez nem volt valami jó megnyilatkozás. Nem teszel embereket ravatalra meg köréjük gyertyákat és liliomokat, csak mert azt gondolod, hogy kissé fáj a fejük és szeretnének lefeküdni egy félórácskára.
Motolla tett néhány lépést előre. A legközelebbi varázslók kezük-lábuk törték az erőfeszítéstől, hogy elkotródjanak az útjából.
— Halott is vagyok, te nyavalyás, ifjú bolond — motyogta. — Azt hiszed, ilyen kinézettel mászkálok állandóan? Megáll az eszem. — Szúrósan meredt az összesereglett varázslóságra. — Van itt valaki, aki tudja, hogy mit kellene egy lépnek tennie?
Odaért az asztalhoz és sikerült leülnie.
— Valószínűleg van valami köze az emésztéshez — találgatott. — Fura, leélheted az egész életed, miközben a nyavalyás folyamatosan ketyeg vagy akármit csinál, csörgedezik vagy valami, és sose tudod, hogy valójában mi a francra szolgál. Olyan, mint amikor éjjel fekszel az ágyadban és hallod, hogy a gyomrod vagy valami pzubb-ubb-goinnng hangot ad. Számodra ez csak bugyogás, de ki tudja, milyen bámulatosan bonyolult vegycserefolyamatok zajlanak valójában…
— Élőhalott vagy? — tudakolta a Kincstárnok, akinek végül sikerült kinyögnie e szavakat.
— Nem kértem, hogy az legyek — válaszolta a néhai Motolla Alánk ingerülten, ránézve az étkekre és eltűnődve, vajon hogy a fenébe kell nekifogni azok átváltoztatásába Motolla Alánkká. — Csak azért jöttem vissza, mert nem mehettem máshova. Azt hiszitek, hogy szeretnék itt lenni?
— De hát nem — szólalt meg az Arkrektor —, nem… tudod, a fickó, az, amelyiknek koponyája meg kaszája van…
— Sose láttam — felelte kurtán Motolla, a legközelebbi tálakat szemlélve. — Tényleg kimeríti az embert, ez az élőhalál.
A varázslók dühödt jeleket adtak egymásnak Motolla feje fölött.
Aki fölnézett és szúrósan rájuk meredt.
— És ne higgyétek, hogy nem látom ezt a rengeteg dühödt jeladást — közölte. És elképedten ébredt rá, hogy ez igaz. Szeme, amely az elmúlt hatvan évet halvány, ködös fátylon át szemlélte, olyan működésre kényszerült, akár a legkiválóbb optikai gépezet.
Az igazat megvallva, két fő eszmeáramlat vette birtokba a Láthatatlan Egyetem varázslóinak elméjét.
A legtöbb varázsló ezt gondolta: ez rettenetes, tényleg a vén Motolla van itt, olyan kedves, öreg salabakter volt, hogyan szabadulhatnánk meg tőle? Hogyan szabadulhatnánk meg tőle?
Amit Motolla Alánk gondolt agya zümmögő, villogó pilótafülkéjében, ez: hát, tényleg igaz. Van élet a halál után. Ráadásul ugyanaz. Ilyen az én szerencsém.
— Nos — szólt —, mit szándékoztok tenni ebben az ügyben?
Eltelt öt perc. Most fél tucat a legrangidősebb varázslók közül sietett a huzatos folyosón az Arkrektor nyomában, akinek köntöse hullámokban terült szét mögötte.
A társalgás a következőképpen zajlott:
— Motollának kell lennie! Még úgy is beszél, mint ő!
— Ez nem a vén Motolla. A vén Motolla sokkal vénebb volt!
— Vénebb? Hogy lehet vénebb, mint halott?
— Azt mondta, vissza akarja kapni a régi hálószobáját és nem látom be, miért kellene nekem kiköltöznöm…
— Láttad a tekintetét? Mintha metszene!
— He? Mi? Hogy érted? Úgy érted, mint az a törpe, aki a csemegeüzletet vezeti a Hajókötél utcában?
— Úgy értem, mintha beléd fúrna!
— …remek kilátása van a kertekre és minden holmimat odavittem és nem tisztességes…
— Történt valaha ilyesmi?
— Hát, ott volt az öreg Didi…
— Igen, de ő valójában sose halt meg, csak zöld festéket szokott az arcára kenni és lelökte a koporsó fedelét és azt kiabálta: Meglepetés, meglepetés…
— Itt még sose volt nekünk zombink.
— Ő zombi?
— Azt hiszem…
— Ez akkor azt jelenti, hogy üstdobot fog verni és egész éjjel azt a dögös táncot járja majd?
— Ezt szokták csinálni a zombik?
— A vén Motolla? Nem úgy hangzik, mint ami neki való. Sose szeretett táncolni valami nagyon, amikor még élt…
— Különben is, az ember nem bízhat meg azokban a vudu istenekben. Sose bízz olyan istenben, aki egyfolytában vigyorog és cilindert visel, ez az én mottóm.
— …átkozott legyek, ha odaadom a hálószobám egy zombinak azok után, hogy évekig vártam rá…
— Az lenne? Elég furcsa mottó.
Motolla Alánk megint körbesétált a saját feje belsejében.
Ez tényleg furcsa. Most, hogy halott, vagyis többé nem eleven, vagy akármi legyen is, a tudata világosabbnak érzik, mint valaha.
És úgy tűnik, az irányítás is egyre könnyebb. Alig kellett törődjön az egész légző izével, úgy néz ki, a lép jól-rosszul üzemel, az érzékek teljes gőzzel működnek. Bár az emésztőrendszer még mindig kissé titokzatos.
Megnézte magát egy ezüsttálcában.
Még mindig halottnak látszott. Sápadt arc, vörösség a szemek alatt. Egy holttest. Működik, ám mégis, alapjában véve, halott. Méltányos ez? Igazságos ez? Illő jutalom ez azért, hogy csaknem 130 évig szilárdan hitt a reinkarnációban? Tetemként jössz vissza?
Nem csoda, hogy a hagyomány az élőholtakat nagyon dühösnek tartja.
Amennyiben hosszú távra tekintesz, valami csodálatos fog hamarosan megtörténni.
Amennyiben rövid vagy közepes távon nézed, valami szörnyűséges fog hamarosan megtörténni.
Ez olyan, mint a különbség aközött, ha egy gyönyörű, új csillagot nézel a téli égbolton vagy ha valóban közel vagy a szupernóvához. Ez az eltérés a pókhálón csillogó hajnali harmat szépsége valamint aközött, ha ténylegesen légy vagy.