— Itt vagy hát — szólította meg a varázsló. — Szállj be, ha velünk akarsz jönni!
Sopli szó nélkül belépett a csónakba, és lekuporodott az árboc tövébe, akár valami nagydarab, kóbor kutya. Arrenből kitört a düh.
— Uram! — kiáltott föl. Karvaly felé fordult. Farkasszemet néztek egymással a parton, a kis hajó fölött.
— Ezen a szigeten mind bolondok, de én azt hittem, te nem vagy az, uram. Mi végre visszük őt magunkkal?
— Útikalauznak.
— Útmutatónak… a még nagyobb őrültség felé? A vízbefúláshoz? Vagy a hátunkba fúródó késhez?
— A halálhoz, de hogy mi módon, azt még nem tudom.
Arren nekihevülten beszélt, s bár Karvaly nyugodtan válaszolt neki, a hangjában mégis érződött a kemény indulat. Nem szokott hozzá, hogy kérdőre vonják. Viszont Arrent, mióta meg akarta védeni az eszehagyottól az úton, és láthatta, milyen fölösleges az igyekezete, keserűség töltötte el. Hol volt már az a lelkes elszántság, amelyet reggel érzett a szívében? Nem volt képes megvédelmezni Karvalyt. Nem volt joga rá, hogy bármi döntést hozzon. Képtelen volt — vagy tán nem volt szabad — megérteni, hová is tartanak. Csak cipelték őt végig az úton, mint egy kisgyereket, egy koloncot. De már nem volt többé gyerek!
— Nem szeretnék vitába szállni veled, uram — mondta oly hűvösen, amennyire csak telt tőle. — De ez… ez túlmegy a józan ész határán!
— Túl van a józan ész határán, igen. Oda megyünk, ahová az ész nem vezérelhetne el bennünket soha. Nos, jössz hát, vagy inkább maradsz?
Arren szemét elöntötték a tehetetlen harag könnyei.
— Azt mondtam, hogy veled megyek, és szolgállak utadon. Én nem szegem meg a szavamat!
— Így van jól — mondta a mágus mosolyogva, és úgy tett, mintha el akarna fordulni. De inkább ismét Arren szemébe nézett. — Szükségem van rád, Arren, és neked is szükséged van énrám. Megmondom neked az igazat. Azt hiszem, ez az út, amelyet most követsz, nem az irántam való engedelmességed vagy hűséged folytán a te utad. Ezt szemelte ki számodra a végzet már jóval azelőtt, hogy először láttál engem. Azelőtt, hogy lábadat Kútfő partjára tetted. Azelőtt, hogy vitorlát bontottál Rosszán tengerén. Erről az útról nincs számodra visszalépés.
Hangja nem lágyult meg, és Arren éppolyan indulattal válaszolt neki:
— Hogyan is fordulhatnék vissza, hajó nélkül, innen a világ végéről?
Ezzel lehajtotta fejét, és beszökkent a csónakba. Karvaly eloldotta a kötelet, és lágy szellőt parancsolt a vitorlába. Amint elhagyták Lorbanery rendetlen, üres dokkjait, tiszta és hűvös szél kerekedett a sötét észak felől, a hold ezüstfénnyel hintette be előttük a sima tengert, és velük tartott bal kéz felől, amint délnek fordultak, hogy megkerüljék a szigetet.
NYOLCADIK FEJEZET
Az eszehagyott
Az őrült, Lorbanery kelmefestője összekuporodva ült az árboc tövében, karját a térdére kulcsolta, fejét vállai közé húzta. Dróthajának bozontja feketének látszott a holdfényben. Karvaly egy takaróba burkolódzott, és a hajófenéken feküdt le aludni. Egyikük sem moccant. Arren a csónak orrában ült. Megfogadta magának, hogy egész éjszaka ébren marad és őrködik. Ha a varázsló úgy vélekedik, hogy holdkóros utasuk nem végez sem vele, sem Arrennel az éjszaka leple alatt, az az ő dolga. Neki azonban megvan a maga véleménye és a maga felelőssége is.
Az éjszaka nagyon hosszú volt és nagyon nyugodt. Ezüstösen csörgött az égről a holdvilág. Az árboc mellett kuporogva horkolt Sopli. Hosszú, lágy horkantásokat hallatott. A csónak lágyan siklott előre. Arrenre is puhán leereszkedett az álom. Egyszer fölriadt, de látta, hogy a hold alig emelkedett valamit égi útján. Fölhagyott hát önkéntes őrszolgálatával, kényelmesebben elvackolódott és mélyen elaludt.
Ismét álmodott, ahogy, úgy látszik, ezen az úton, minden éjszaka, de töredékes álma ezúttal először volt furcsán kellemes és megnyugtató. A Messzilátó árbocának helyén terebélyes, dús lombú fa nőtt. A hajót szélesre tárt szárnnyal sikló, nagy hattyúk vezették. Előttük a távolban, a berillzöld tenger fölött soktornyú város fehérlett. Hirtelen az egyik torony belsejében találta magát, amint fürgén és könnyedén nyargal fölfelé a csigalépcsőn. A jelenetek váltakoztak, vissza-visszatértek, vagy újakban folytatódtak, azután nyomtalanul elenyésztek. De hirtelen rettegett félhomályban találta magát valami mocsárban, s rémület addig növekedett benne, míg el nem akadt a lélegzete. Mégis csörtetett előre, mert tudta, hogy mennie kell tovább. Hosszú idő múltán rádöbbent, hogy az előre itt körbenjárást jelent, és az ember előbb-utóbb ismét csak a saját nyomába léphet. De mégis ki kell törnie, ki kell szabadulnia! Egyre sürgetőbbé vált benne ez az érzés. Futásnak eredt. Ahogy rohant, a körök egyre csak szűkültek, a talaj lejteni kezdett a lába alatt. Csak futott a sötétedő félhomályban, gyorsabban, egyre gyorsabban, egy hatalmas gödör befelé hajló szája körül, egy óriási örvény szélén, amely lefelé húzta a feketeségbe. Amikor ez eljutott a tudatáig, a lába megcsúszott, és ő lezuhant a mélybe.
— Mi baj van, Arren? — Karvaly szólt hozzá a hajófenékről. A szürke hajnal mozdulatlanságot parancsolt az égre és a vízre.
— Semmi.
— Valami rossz álom?
— Á, semmi.
Fázott, és teste alá szorult karja sajgott. Behunyta a szemét az erősödő fény elől, és azt gondolta magában: „Hol ezt mondja, hol arra utal, de világosan sohasem árulja el, hová igyekszünk és miért, és nekem miért kell vele tartanom. Most pedig magunkkal hurcoljuk ezt az eszehagyottat. Vajon melyikünk a bolondabb, a holdkóros vagy én, hogy vele tartok? Ők ketten talán meg is értenék egymást. Hiszen Sopli is azt mondta, hogy a varázslók megháborodtak. Már akár otthon is lehetnék ez időre, otthon, Berila palotájában, faburkolatú szobámban, ahol a padlón piros szőnyegek pompáznak, a kandallóban ég a tűz és ébredés után solymászni indulnék atyámmal. Miért jöttem vele? Miért hozott magával? Azt mondja, azért, mert ez az én utam, de ez csak amolyan varázslóbeszéd, üres szavakkal teszi látszólag naggyá a dolgokat. Kötelességeim vannak otthon, és lám, elhanyagolom őket. Ha tényleg azt hiszi, hogy a varázserőnek valami ellensége működik a világban, miért indult magányosan a keresésére? Egyedül velem! Hozhatott volna magával seregnyi harcost, egész hadiflottát! Hát így kell szembeszegülni egy nagy csapással? Egy öregembert és egy fiút küldve ellene, egyetlen kis hajóval? Ostobaság az egész! Ő maga is őrült. Legalábbis ha úgy van, ahogy mondja, s valóban a halált keresi. A halál után fut, és engem is magával cipel! De én nem vagyok sem bolond, sem öreg. Én nem akarok meghalni. Nem is tartok vele!”
Félkönyékre emelkedett és előrenézett. A hold, mely előttük kelt föl, amikor elhagyták Szószára kikötőjét, most is előttük járt, de már lemenőben. Hátuk mögött közelgett a reggel, ólmos, tompa fénnyel. Az égen nem voltak felhők, de vékony, kellemetlen ködlepel borult föléjük. Később rájuk köszöntött a forróság, de a napsütés fátyolos és örömtelen maradt fölöttük.
Egész nap Lorbanery jobb kézre eső lapos, zöldellő partjai mellett haladtak. A sziget felől fújó könnyű szél duzzasztotta a vitorlájukat. Estefelé hagyták maguk mögött az utolsó, hosszan elnyúló földfokot. Ekkor a szellő is elállt. Karvaly varázsszelet parancsolt a vitorlába, és a Messzilátó, mint egy szíjáról elengedett sólyom, hevesen nekilódult, maga mögött hagyva a selyem szigetét.