— Aludnia kell — szólt halkan, mire Arren fölkelt Karvaly mellől, és csatlakozott hozzá.
— Te vagy ennek a népnek a főnöke — szólította meg a fiú, aki nyomban fölismerte benne a fejedelmet.
— Az vagyok — felelte a férfi kurta biccentéssel. Arren egyenesen, mozdulatlanul állt előtte. A másik sötét szeme egy pillanatra elkapta az ő tekintetét:
— Te is vezér vagy — állapította meg tárgyilagosan.
— Az vagyok — felelte Arren. Nagyon szerette volna tudni, hogy jöhetett rá a tutajlakó, de megőrizte higgadtságát. — De itt, most az én uramat szolgálom.
A tutajlakók első embere most mondott valamit, amit Arren egyáltalán nem értett: talán eredeti formájukból teljesen kiforgatott szavakat vagy tán neveket, nem tudta.
— És miért jöttetek Balatránra? — kérdezte a kis ember.
— Keressük…
De Arren nem tudta, mennyit mondhat, vagy mit kellene mondania egyáltalán. Mindaz, ami eddig történt, kutatásuk egész célja a messzi múltba veszett, és csak zavart keltett fáradt elméjében.
— Odaértünk Obehol elé. Az ottaniak ránk támadtak, amikor partra akartunk szállni. Az én uramat megsebesítették.
— És téged?
— Én sértetlen maradtam. — S ebben a pillanatban igazán jól jött neki az az önuralom, amit gyermekkori, udvari neveltetése során sajátított el. — De volt… volt ott valami szörnyűség. A velünk tartó ember vízbe ölte magát. Valami rettegés volt a levegőben — S itt elhallgatott, némán állt tovább.
A főnök csak nézett rá, fekete, értetlen szemeivel.
— Tehát a véletlen vetett ide benneteket — szólalt meg végül.
— Alighanem. Még a Déli Peremvidéken vagyunk?
— Peremvidéken? Nem! A szigetek — s a vezér karjával körülintett egy negyed körszeletnyit északkelet felé —, a szigetek arra vannak — mondta. — Minden sziget arra van. — Azután, az egész alkonyi tengert befogó karmozdulattal, északról kiindulva, keresztül egész nyugaton, dél felé körülmutatott: — Az ott a tenger!
— És ti milyen földről valók vagytok, uram?
— Semmilyen földről. Mi a nyílt tenger gyermekei vagyunk.
Arren kíváncsian nézte az élénk arcot. Aztán átnézett fölötte, végig a nagy tutajon, a furcsa templomon, a magas, egy darab fából kifaragott bálványokon, a rejtélyes istenfigurákon, amelyek delfinek, madarak, halak és emberek alakját ötvözték magukban. Látta az embereket, amint munkálkodnak: szőnek, faragnak, halásznak, főznek megemelt tűzhelyeiken, ápolják csecsemőiket. Végig a többi tutajokon, amelyek széles, legalább mérföldnyi körben úsztak a vízen. Legalább hetven volt belőlük. Egész város képe bontakozott ki előtte: vékony csíkokban szállt föl a füst a távol eső kunyhókból, gyermekek sivalkodása szállt a szélben. Város volt ez, amelynek padlója alatt csak a mélység tátongott.
— Sohasem szálltok partra? — kérdezte a legényke visszafogott hangon.
— Évente egyszer. Hosszú dombra megyünk olyankor. Fákat vágunk ki, hogy kijavítsuk a tutajokat. Ősszel van ez, azután a szürke bálnák nyomába eredünk, észak felé. Télvíz idején szétválunk: mindegyik tutaj megy a maga útján. Tavasszal összejövünk Balatrán körül megint. Akkor tutajról tutajra járunk, akkor kerül sor a lakodalmakra és a hosszú táncra. Ez a balatráni utazás, ezután a nagy áramlat félrefordul. Ennek hátán vonulunk dél felé egész nyáron, Iámig meg nem pillantjuk a leghatalmasabbakat, a szürke bálnákat, amint észak felé vonulnak. Akkor a nyomukba szegődünk, míg vissza nem érünk Emah homokpadjára, a Hosszú domb oldalában, ahol rövid pihenőt tartunk.
— De hát ez csodálatos, uram — szólt Arren. — Még sohasem hallottam ilyen népről, mint a tiétek. Az én hazám nagyon messze van innen. De még ott, Rosszán szigetén is eljárjuk a hosszú táncot a nyári napforduló idején.
— Letapossátok a földet magatok alatt, hogy biztosabb legyen — jelentette ki a főnök szárazon. — Mi viszont a mély tenger tetején táncolunk.
Elhallgatott egy darabig, majd megkérdezte:
— És hogy hívják a te útitársadat, uradat?
— Karvalynak — válaszolta Arren. A főnök megismételte a számára érthetetlen szótagokat. S ez bármi másnál jobban megértette Arrennel, hogy a mese igaz volt, hogy ez a nép évről évre kinn él a tengeren, távol minden földtől vagy szigettől, túl azon, ameddig a szárazföldi madarak elrepülnek, és túl azokon a határokon, amelyeket az emberek ismernek.
— Benne volt a halál — mondta a vezér. — Aludnia kell. Menj vissza Csillag tutajára. Majd küldök érted. — Ezzel fölállt. Bár nyilvánvalóan teljesen biztos volt saját magában, azt nem értette világosan, ki is tulajdonképpen Arren. Minek tekintse? Egyenrangú félnek vagy csupán egy kölyöknek? Jelen helyzetében Arren jobban örült az utóbbinak, és szívesen vette az elbocsáttatást, de azon nyomban szembe kellett néznie a saját gondjaival. A tutajok ismét elváltak egymástól, és százölnyi sík víztükör feszült közöttük.
A nyílt tenger gyermekeinek vezére még utánakiáltott:
— Ússz!
Arren óvatosan a vízbe vetette magát. Hűvössége jólesett napégette bőrének. Szerencsésen átúszta a távot, és fölkapaszkodott a másik tutajra, ahonnan öt-hat kölyök és ifjú leplezetlen figyelme kísérte.
— Úgy úszol, mint egy horogra akadt hal — jelentette ki egy pöttömnyi kislány.
— Miért, hogy kellene? — kérdezte Arren, kissé sértődötten, de azért udvariasan. Csak nem lehet durva egy ilyen csöppnyi emberi lénnyel! A kislány úgy nézett ki, mint egy csiszolt mahagóniszobrocska: törékeny volt és elragadó.
— Így ni! — kiáltotta, és mint egy kis fóka, bevetette magát a csillogó hullámok közé. A fiú csak jó idő múltán és hihetetlen távolságból hallotta meg vidám sikkanását, és látta, amint sima, fekete fejecskéje kibukkan a felszínre.
— Gyere te is! — szólt egy fiú, aki hozzá hasonló korú lehetett, bár termete és testalkata nem mutatott többet tizenkét évnél. Komoly képű legényke volt, egész hátát betakarta egy kék színnel rátetovált jókora rák képe. Beugrott ő is, és mind a többiek, még a legkisebb is, aki talán hároméves lehetett. Arren is kénytelen volt követni őket, és nagyon igyekezett, hogy ne csobbanjon nagyot.
— Mint egy angolna — mondta a fiú, a válla mellett fölbukkanva.
— Mint egy delfin — vágta rá egy csinos kislány, bájos mosollyal, azzal eltűnt a mélyben.
— Mint én! — sikkantotta a hároméves csöppség, aki vízbe dobott palackként bukdácsolt a közelben.
Ezen az estén sötétedésig, aztán a következő aranyfényű napon meg az utána következőkön is Arren együtt úszkált, locsogott és dolgozott Csillag tutajának fiatal lakóival. Egész utazásának minden eseménye közül, egészen azóta, hogy a tavaszi napéjegyenlőség reggelén Karvallyal útra kelt Kútfőről, valahogy ez tűnt neki a legkülönösebbnek, hiszen semmi köze sem volt mindahhoz, ami útközben vagy egész addigi életében megesett vele. És még kevesebb köze lehetett ahhoz, ami ezután vár még rá. Este, amikor a többiekkel együtt nyugovóra tért, ez járt a fejében: „Ha így haltam meg, és ez a túlvilági élet, itt a napfényben, a világ végén, a tenger fiai és lányai között…”
Elalvás előtt mindig odapillantott a messzi délre, a nagy, sárga csillagra és a végzet rúnájára, és mindig látta a Gobardont meg a kisebbik, néha a nagyobbik háromszöget. De errefelé valahogy később jött fel, és sohasem volt képes addig nyitva tartani a szemét, míg az egész csillagkép fölemelkedett a látóhatár fölé. A tutajok éjjel-nappal dél felé haladtak, de a tenger az égvilágon semmit sem változott, hiszen az örökké változó mindig ugyanolyan marad. Elvonultak fölöttük a májusi viharok, s azóta minden éjjel ragyogtak a csillagok, nappal pedig tűzött a napsugár.