Tudta, hogy életük nem folytatódhat örökké így, mint egy könnyű álom. Megkérdezte, mi lesz télen, mire meséltek neki a hosszú esőkről, a hatalmas hullámokról és arról, hogy a tutajok egymástól messze, külön-külön úszva viaskodnak a szürkeséggel és a sötéttel, hétről hétre és így tovább. Múlt télen, egy teljes hónapig tartó vihar idején, azt mondták, olyan hatalmas hullámokat láttak, „akár a zivatarfelhők”, hiszen azt nem tudták, milyenek a hegyek. Az egyik hullám tetejéről nézték, hogyan közeledik feléjük többmérföldnyi távolságból a másik. Megkérdezte tőlük, hogy megbirkóznak-e a tutajok ilyenkor a tengerrel, mire azt felelték, hogy igen, de nem mindig. Amikor tavasszal összejönnek a Balatrán felé vezető úton, mindig hiányzik egy vagy két tutaj, de volt már olyan, hogy hat is…
Különben nagyon fiatalon házasodnak. Kékrák, a fiú, aki hátára tetoválva viselte névadójának képét és Albatrosz, a csinos lányka, férj és feleség volt, holott a fiú csak tizenhét éves múlt, a lány pedig nála is két évvel fiatalabb. Sok ilyen házasság köttetett a tutajok között. Sok kis kölyök mászkált és totyogott rajtuk, hosszú szíjakkal kikötözve a kunyhók négy tartóoszlopához. A nap heve elől bemásztak a szárnyék alá, ott aludtak egymás hegyén-hátán. A nagyobb gyerekek gondot viseltek a kisebbekre, a férfiak és nők pedig megosztottak egymással minden munkát. Sorban váltották egymást az útvonalukon tenyésző nilgu nevű, hatalmas, barna levelű vízinövény gyűjtésében. Szerteágazó, páfrányszerű levelei nyolcvan, sőt száz láb hosszúra is megnőttek. Együtt tömörítették a leveleket valami nemezféle anyaggá, a legerősebb rostokból meg köteleket fontak, hálókat kötöttek. Közösen halásztak, szárították a zsákmányt, faragták eszközeiket bálnacsontból, és így végeztek minden tevékenységet. Mégis mindig akadt idejük úszkálásra és beszélgetésre. Különben sohasem határozták meg előre, mikorra kell befejezni valamilyen munkát. Az órákat nem is számolták, csak nappalokat és éjszakákat. Néhány ilyen nappal és éjszaka után Arren úgy érezte, hogy már időtlen idők óta él a tutajon, hogy Obehol csak egy rossz álom, azon túl pedig még halványabb álmok sorakoztak, s hogy egy másik életében szárazföldön lakott, és Rosszán hercege volt.
Amikor végre áthívták a főnök tutajára, Karvaly csak nézte egy darabig, majd így szólt:
— Most megint az az Arren vagy, akit a szökőkút udvarában láttam: sima, mint egy aranyfóka. Látszik, jól érzed itt magad, fiam.
— Valóban, uram.
— De hol van ez az itt? Minden földet magunk mögött hagytunk. Lehajóztunk a térképről… Valamikor régen hallottam már a tutajok népéről, de azt hittem, hogy az is csak a Déli Peremvidék egyik meséje, fantazmagória, ami mögött nincs valóság. Mégis ezek a fantázialények mentettek meg bennünket, az életünket egy legendának köszönhetjük.
Mosolygósan beszélt, úgy látszott, őt is magával ragadja ez az időtlenül könnyű élet a nyári verőfényben. Arca mégis megnyúlt, és szemében ott lapult a mély, fénytelen sötétség. Arren is látta ezt, és szembenézett vele.
— Elárultam… — kezdte, de megakadt. — Elárultam az irántam való bizalmadat.
— Hogyan történt ez, Arren?
— Ott… Obeholnál. Amikor egyetlenegyszer szükséged lett volna rám. Megsebesültél, és segítenem kellett volna. De nem tettem semmit. A csónak sodródott, és én hagytam, hadd menjen a maga útján. Komoly bajban voltál, és én nem tettem érted semmit. Láttam útközben földet… valami földet, de még csak meg sem próbáltam felé kormányozni a hajót…
— Nyugodj meg, fiam! — mondta a varázsló olyan határozottan, hogy Arren önkéntelenül engedelmeskedett. A mágus így folytatta: — Most pedig mondd el, mit gondoltál akkor.
— Semmit, uram… semmit. Azt hittem, hiába tennék bármit is. Azt hittem, odalett a varázserőd… nem, inkább azt, hogy sohasem volt. — Arren arcán kiütött a verejték, erőt kellett vennie a hangján, de azért folytatta: — Féltem tőled. Féltem a haláltól. Annyira rettegtem tőle, hogy rád sem mertem nézni. Arra gondoltam, hogy meghalsz. Képtelen voltam bármire is gondolni, kivéve, hogy van… hogy lehet valami mód rá, hogy elkerüljem a halált, ha megtalálom ennek útját. De az élet egész idő alatt szökött előlem, akár valami nagy, vérző sebből… mint a te sebedből. És ez a rémület ott volt mindenben. És én nem tettem semmit, semmit, csak kétségbeesetten rejtőzködtem a halál elől.
Elhallgatott, mert elviselhetetlen lett volna hangosan kimondania az igazságot. Nem a szégyen bénította meg, hanem a félelem, ugyanaz a rettegés. Most már értette, hogy tengeri, fényárban úszó, nyugodt élete a tutajokon miért tűnhetett neki túlvilági létnek, valami álomnak, káprázatnak. Azért érzett így, mert szíve mélyén sejtette, hogy a valóság üres: nincs benne élet, melegség, szín vagy hang. Nincs értelme. Nincsenek magasságok és mélységek. A fényeknek és formáknak ez a könnyed játéka a tengeren és az emberek szemében nem volt több illúziók táncánál a végtelen homály fölött.
Mindez elmúlt, és nem maradt utána semmi, csak az alaktalan, végtelen hidegség. Semmi más.
Karvaly mereven nézte őt, Arren pedig lesütötte a szemét, hogy elkerülje a tekintetét. Váratlanul mégis győzött benne a bátorság, vagy talán valamiféle kaján huncutság, és erőszakosan, könyörtelenül azt hajtogatta: „Te gyáva! Gyáva! Még ezt is elvetnéd magadtól?”
Minden maradék akaratát megfeszítve mégis fölemelte a fejét, és szembenézett útitársa tekintetével.
Karvaly kinyújtotta a kezét, és kemény szorításába fogta a másikét, s ezáltal egyszerre egyek lettek testileg-lelkileg. Karvaly kimondta Arren igazi nevét, amit eddig még sohasem tett meg:
— Lebannen! — Majd így folytatta: — Így van jó, Lebannen. Ez vagy te. Igaz. Nincs sehol biztonság, és a dolgoknak nincs végük. A szó csöndben hallatszik csak igazán, és sötétség kell, hogy a csillagokat lássuk. A táncot mindig az űr fölött, a végtelen mélység fölött járják.
Arren ökölbe szorította a kezét, és addig hajolt előre, míg homloka Karvaly kezét nem érte.
— Elhagytalak — suttogta. — És elhagylak megint, magammal sem bírok, nincs hozzá elég erőm.
— De igenis van erőd. — A mágus hangja lágy volt, de e lágyság mögött ugyanaz a keménység rejlett, amely Arren lelkének mélységét is fölkavarta, mert a fiú szégyene nem hagyta nyugodni. — Amit szeretsz, azt mindig is szeretni fogod. Amit magadra vállaltál, végre is hajtod. Te a remények teljesítője vagy. Te vagy az, akire támaszkodhatom. De tizenhét éved gyönge páncél a kétségbeesés ellen… Gondolkodj, Arren! A halál elutasítása… az élet elutasítása!
— De én a halált láttam magam előtt… a tiédet és az enyémet! — Fölemelte a fejét, és szembenézett Karvaly tekintetével. — Ahogyan Sopli is, aki a tengerbe veszejtette magát…
— Sopli nem a halált kereste. Azt kutatta, hogyan menekülhetne meg tőle… és az élettől. Ő a biztonságot kereste: a rettegés megszűntét… a halálfélelem végét!
— De van… mégis van kiút. Van élet a halálon túl. Visszaút az életbe. A halálon túli életbe, a haláltól szabad létezésbe. Ez az… ez az, amit keresnek. Nyúl és Sopli, azok, akik varázslók voltak valaha. És ez az, amit mi is keresünk. Te… neked mindenki másnál jobban kell tudnod… kell ismerned azt az utat…