A mágus kemény marka még mindig a kezére kulcsolódott.
— Én nem ezt teszem — mondta Karvaly határozottan. — Ó, igen, jól tudom, mi után loholnak. De azt is tudom, hogy az hazugság. Hallgass meg, Arren! Egyszer majd meghalsz. Nem élsz örökké. Ahogyan egyetlen ember és egyetlen dolog sem. Semmi sem halhatatlan. Ám e világon egyedül mi tudjuk, hogy ez így van. És ez hatalmas ajándék: az emberi értelem ajándéka. Mivel csak nekünk van olyasmink, amiről tudjuk, hogy el kell veszítenünk, és készek is vagyunk elveszíteni. Ami a legnagyobb terhünk és legnagyobb kincsünk: hogy az emberi létünk nem végtelen. Változik és elmúlik, mint egy hullám a tenger hátán. Elnyugtatnád-é a tengert, elűznéd-e az árapályt egyetlen hullám kedvéért, saját magad megmentéséért? Föladnád-é a kezed ügyességét, a szíved érzéseit, a hajnal és az alkony fényét csak a saját biztonságodért, hogy magadnak vásárolhass örök biztonságot? Márpedig ezt keresik mindannyian Gázlóron, Lorbanery szigetén és mindenütt. Ez az az üzenet, amelyet meghallottak azok, akik tudják, hogyan kell hallgatni! Hogy az élet megtagadásával tagadhatod meg a halált, és élhetsz örökké. S ezt az üzenetet én nem hallom, Arren, mert nem is akarom meghallani! Én nem fogadom el a rettenet tanácsát. Süket vagyok iránta. Vak vagyok hozzá. És te vagy az én útikalauzom. Ártatlanságoddal és bátorságoddal, tudatlanságoddal és hűségeddel vagy az én vezetőm… vagy az a gyermek, akit magam elé küldhetek a sötétbe. A te félelmed, a te fájdalmad az, amit én követek. Úgy érezted, hogy szigorú vagyok hozzád, de nem is tudod, mennyire szigorú. Úgy élek a te szereteteddel, ahogy mások egy gyertyát használnak: elégetik, hogy megvilágíthassák az utat a lábuk előtt. Nekünk is tovább kell mennünk. Végig kell mennünk az úton. El kell érkeznünk arra a helyre, ahol a tenger kiszárad, ahol vége szakad az örömnek, ahová a te halálfélelmed vezérel bennünket.
— S hol van ez a hely, uram!
— Azt nem tudom.
— Én nem vezethetlek el oda, de veled jövök az úton.
A mágus kifürkészhetetlenül mély, komor pillantást vetett rá.
— De ha ismét kudarcot vallok és cserbenhagylak…
— Én megbízom benned, Morred fia.
Mindketten elhallgattak.
Fölöttük alig észrevehetően ingadoztak a magas, faragott bálványok a ragyogó kék, déli égbolt előtt. Delfintestek, összecsukott szárnyú sirályok, emberi arcok kimeredő kagylószemekkel.
Karvaly nehézkesen talpra állt, hiszen a sebe még távol állt a teljes gyógyulástól.
— Belefáradtam már ebbe a semmittevésbe — mondta. — A tétlenségtől majd meghízom. — Hosszú léptekkel nekivágott a tutaj körbesétálásának, Arren ott ügetett mellette. Közben valamicskét beszélgettek is. Arren elmesélte Karvalynak, hogyan teltek el napjai, és kik lettek barátai a tutajlakók közül. Karvaly nekigyürkőzése nagyobbnak bizonyult, mint hamarosan kimerülő ereje. Megállt egy lány mellett, aki valami szerkezeten nilguposztót készített a hatalmasok házának háta mögött, megkérte, hogy kerítse elő vezérüket, és visszament a saját kunyhójához. Ott kereste föl a tutajok népének vezetője. Udvariasan köszöntötte őt, amit a varázsló méltóképpen viszonzott. Hármasban letelepedtek a kunyhóban szétteregetett pöttyös fókabőrökre.
— Elgondolkodtam — szólt ünnepélyesen és megfontoltan a főnök — mindarról, amit mondtál nekem. Arról, hogyan remélik az emberek, hogy a halálból visszatérhetnek saját testükbe, s míg ennek lehetőségét kutatják, megfeledkeznek isteneik tiszteletéről, elhanyagolják magukat és elveszítik eszüket. Gonosz dolog ez, és nagy ostobaság. Azon is gondolkodtam, hogy mindennek mi köze lehet hozzánk. Nekünk semmi kapcsolatunk nincs más emberekkel, a szigetiekkel és szokásaikkal, jó és rossz cselekedeteikkel. Mi itt élünk a tengeren, és a mi életünk a tenger élete. Nem reméljük, hogy örökké megtarthatjuk, és elveszítésén sem munkálkodunk. Ide nem jutott el az a téboly. Mi nem megyünk az emberek szigeteire, és ők sem jönnek el hozzánk. Fiatalkoromban beszéltünk néhányszor emberekkel, akik hajókon érkeztek a Hosszú dombhoz, amikor a tutajokhoz vágtuk a gerendánakvalót, és a téli kunyhóinkat építettük. Gyakran láttunk Ohol és Welvai (így nevezte Obehol és Wellogy szigetét) felől érkező vitorlásokat, amint ősz idején üldözték a szürke bálnák csapatait. Nemegyszer követték tutajainkat, mivel mi tudjuk, merre járnak és hol találkoznak a hatalmasok a tengeren. De mindössze ennyit láttam a földi népek életéből, újabban meg már nem járnak errefelé. Lehet, hogy mind megbolondultak, és egymás torkának estek. Két évvel ezelőtt, a Hosszú domb északi oldaláról Welvai felé nézve, három napig láttuk valami hatalmas tűzvész fekete füstjét. De ha égett is az a föld, nekünk semmi dolgunk vele. Mi a nyílt tenger gyermekei vagyunk, és a tenger útjait járjuk.
— Mégis, ha meglátjátok egy szárazföldi ember bajba jutott hajóját, a segítségére siettek.
— Mondták is némelyek, hogy ez nem okos dolog, hagynunk kellene azt a csónakot, hadd sodródjék a tenger végéig — válaszolta a vezér magas hangján, közömbösen.
— De te nem közülük való vagy.
— Nem. Én azt mondtam: legyenek bár szárazföldi emberek, mégis segítenünk kell rajtuk, és így is tettünk. De a ti dolgaitokhoz nincsen semmi közünk. Ha a földi emberek között fölütötte a fejét valami őrület, nekik kell megbirkózniok vele. Mi a hatalmasok útjait követjük. A kutatásodban nem segíthetünk neked. Ameddig közöttünk akartok maradni, szívesen látunk. Már nem sok nap van hátra a hosszú táncig. Utána északnak fordulunk, a keleti áramlatot követve, amely a nyár végére elvisz bennünket a Hosszú domb tengerére. Ha velünk maradsz addig, hogy a sebed meggyógyuljon, nos, rendben van. Ám ha úgy döntesz, hogy fogod a hajótokat, és útra keltek, az is rendben van.
A mágus megköszönte a szavait, mire a vezér, nyúlánk és vékony, mint egy kócsag, fölkelt, és otthagyta őket kettesben.
— Az ártatlanságnak nincs ereje a gonosszal szemben — mondta Karvaly, kissé szomorúan. — De lám, van ereje a jóra… velük maradunk még egy darabig, gondolom, amíg megszabadulok ettől a gyöngeségtől.
— Bölcs gondolat — mormolta Arren. Karvaly testi gyöngesége megdöbbentette és megindította őt. Elhatározta, hogy megvédi ezt az embert önnön sürgető energiáitól. Azt akarta, hogy végképp szabaduljon meg fájdalmaitól, mielőtt újra útra kelnek.
A varázsló ránézett, kissé meglepődve a bók hallatán.
— Kedvesek ezek az emberek — biztatta őt Arren ösztönösen. — Úgy látszik, nem gyötri őket az a lelki betegség, ami Ront város és a többi szigetek lakóit. Lehet, hogy nincs is olyan sziget, ahol így segítettek volna rajtunk, és ilyen szívesen fogadtak volna, mint ez a világ végi nép.
— Biztosan igazad van.
Így hát ezen a nyáron nagyon kellemesen alakult az életük.
— Nagyon jól él ez a nép. Persze hogy az ember egész életében csak nyers halat egyen, sohase lásson egy virágzó körtefát és ne ihasson egy forrás friss vizéből… végül is elég szomorú lenne.
Így hát Arren visszament Csillag tutajára, együtt dolgozott, úszkált és hancúrozott az ottani fiatalokkal, esténként hosszan beszélgetett Karvallyal, és nyugodt szívvel aludt a csillagok alatt. Múltak a napok, közeledtek a hosszú tánc napjához, a nyári napforduló éjszakájához, miközben a hatalmas tutajok csöndesen sodródtak dél felé a nyílt tenger áramlatainak hátán.