TIZEDIK FEJEZET
Orm Embar
Az év legrövidebb éjszakáján, a csillagokkal sűrűn behintett ég alatt a tutajok nagy kört formálva összegyűltek, mindegyikükön fáklyák lobogtak egész éjjel. A tenger vizén óriási tűzkör fényei verődtek vissza. A tutajlakók dob, furulya vagy bármi más muzsika nélkül táncoltak, csupán a ringó tutajokon csattogó csupasz lábaik és hazájuk, a tenger végtelenségében panaszosan hangzó, sírós dalaik ritmusára. Ezen az éjszakán nem volt holdvilág, ezért a táncolok alakja sejtelmesen ingott a csillagok és a fáklyák fényében. Egyszer-egyszer némelyikük teste megvillant, akár a vízből kiszökkenő hal, amint a tüzesebb fiatalok átugráltak egyik tutajról a másikra. Hosszú és magas szökellésekkel igyekeztek túltenni egymáson, hogy körbejárják valamennyi tutajt, mindegyiken táncoljanak egyet és még hajnalhasadta előtt visszaérjenek a sajátjukra.
Arren is velük tartott, hiszen a hosszú táncot Óceánföld valamennyi szigetén járják, bár a lépések és a kísérő énekek eltérhetnek egymástól. Ahogyan múlt az éjszaka és a táncosok egymás után dőltek ki a sorból, letelepedtek, és csak nézték a többieket lihegve, s a dalnokok hangja is egyre fátyolosabbá vált, egy csapat magasba ugráló legénykével Arren a vezér tutajára érkezett, és ott is maradt, mialatt a többiek továbbhaladtak.
Karvaly a főnökkel és három feleségével a szentély mellett üldögélt. Az ajtófélfául szolgáló faragott bálnafigurák között ült egy dalnok, akinek hangja egész éjjel töretlenül zengett. Fáradhatatlanul énekelt, miközben tenyerével a padlót verve mérte ki az ütemet.
— Miről énekel — kérdezte Arren a varázslót. Nem tudta követni a szavait, mert mindet elnyújtotta, hangját rezegtette és különleges hajlításokkal tarkította a dallamot.
— A szürke bálnákról, az albatroszokról és a viharról. Ezek az emberek nem ismerik a hősök és a királyok énekeit. Még Vandór-Akbé nevét sem hallották. Korábban már énekelt arról, hogyan teremtette meg Segoy a szigeteket a tengerből. Ennyi, amit tudnak az emberek történeteiről, a többi mind a tengerről szól.
Arren hallgatta, amint a dalnok a delfinekről énekel, közben utánozva azok füttyögő hangját. Elnézte Karvaly sötét és sziklakemény arcélét a fáklyafényben, a lágyan cseverésző asszonyok szemének nedves csillogását, érezte amint a tutaj lassan ring a nyugodt tengeren, és lassan megkörnyékezte az álom.
Egyszer csak fölriadt: a dalnok elhallgatott. És nemcsak a közelükben ülő, hanem valamennyi, minden tutajon, közel s távol. A vékony hangocskák úgy haltak el, mint valami távoli madárcsipogás. Teljes lett a csönd.
Arren hátranézett a válla fölött: netán közeledne a hajnal? De csak a telihold fénylett alacsonyan. Éppen most kelt föl, aranylón a nyári égbolt csillagai között.
Aztán, dél felé pillantva meglátta a Gobardont, mind a nyolc kísérőjével — most már az utolsó is látszott.
A vég rúnája, világosan és ragyogón a tenger színe fölött. Karvaly felé fordulva látta, hogy az ő szeme is azokra a csillagokra szegeződik.
— Miért hagytad abba? — kérdezte a vezér az énekestől. — Még nincs itt a reggel, még csak nem is pirkad!
A dalnok tanácstalanul bámult rá.
— Nem tudom — nyögte ki végül.
— Gyerünk tovább! A hosszú táncnak még nincs vége.
— Nem jutnak eszembe a szavak! — kiáltotta a dalnok elvékonyodott, rémült hangon. — Nem tudok énekelni. Elfelejtettem a dalt.
— Akkor kezdj el egy másikat!
— Nincs több ének. Vége! — Ezzel a dalnok elsírta magát, és addig hajolt előre, míg homloka a tutajt nem érintette. A vezér néma megrökönyödéssel nézett rá.
Minden tutaj elnémultan ringatózott tovább a sercegő fáklyák alatt. Mindent beburkolt az óceán csöndje: az élet és a fények apró rezdüléseit… elnyelt mindent. Egyetlen táncos sem mozdult.
Arren úgy látta, hogy még a csillagok is elhomályosultak, pedig még nem közeledett kelet felől a nap világossága. Rémület fogta el. Arra gondolt: „Nem is jön föl a nap! Nem lesz többé nappal!”
A varázsló talpra állt. Mozdulatát kísérve halvány, fehér, fürge fény villant végig a botján, legtündöklőbben a fájába ezüsttel kivert rúna világított.
— A táncnak nincs vége — mondta —, sem az éjszakának. Arren, énekelj!
A fiú legszívesebben így felelt volna: „Nem tudok, uram!” — ehelyett a déli égbolton ragyogó kilenc csillagra nézett, mély levegőt vett és rázendített. Hangja először lágy és fátyolos volt, de éneklés közben megerősödött.
A legrégibb dalt fújta Anglád teremtéséről, a sötétség és a világosság egyensúlyáról, arról, hogyan teremtette meg a zöld szigeteket az, aki az első szót kimondta, a legősibb fejedelem, Segoy. Mielőtt a dal véget ért, az ég színe szürkéskékre váltott, csak a hold és a Gobardon világított még rajta halványan. A fáklyák sisteregtek a hajnali szélben. A dal végeztével Arren elhallgatott. A hallgatására összegyűlt táncosok tutajról tutajra szökellve szó nélkül hazatértek, miközben a világosság betöltötte a keleti látóhatárt.
— Szép ez a dal — szólalt meg a vezér. Hangja bizonytalan volt, bár igyekezett higgadtan beszélni. — Nem lenne helyes, ha bevégezetlenül abbahagynánk a hosszú táncot. Majd jól elnáspángoltatom ezeket a lusta dalnokokat ilguszárral.
— Inkább nyugtasd meg őket — szólt közbe Karvaly. Még mindig talpon volt, hangja szilárdan csengett. — Egyetlen dalnok sem hallgat el csak úgy jókedvében. Gyere velem, Arren.
Megfordult és elindult a kunyhója felé, Arren a nyomában. E hajnal furcsaságai ezzel még nem értek véget, mert amikor a tenger keleti pereme kivilágosodott, észak felől megjelent az égen egy hatalmas madár. Oly magasan, hogy szárnyát érték a napsugarak, amelyek még nem sütötték a földet. Csapásaival aranyló csíkokat rajzolt a levegőbe. Arren fölkiáltott és rámutatott. A mágus meglepetten kapta föl a fejét. Arcát elöntötte a harag és az izgalom. Hangos kiáltást hallatott: „Nam hietha arw Ged arkvaissa!” — ami a Teremtés nyelvén annyit tesz: „Ha Kóbort keresed, itt megtalálod!”
Erre, mint egy aranyrög, zuhanni kezdett, magasba nyújtott szárnnyal, mennydörgésként hasítva a levegőt és orrlyukából füstölgő lángcsóvát fújva, egy ökröt egérként elkapni képes karmait előrenyújtva, a sárkány, akár egy sólyom, leszökkent a vízen ringó tutajra.
A tutajlakók felüvöltöttek. Néhányan a padlóra rogytak, páran a vízbe vetették magukat, mások a helyükön maradtak, szemükben csodálkozással, amely fölülmúlta félelmüket.
A sárkány föléjük tornyosult. Hatalmas, redős szárnyainak hegye között a távolság megvolt vagy kilencvenlábnyi.
A szárnyak csillogtak a napfényben, mint az aranyfüst. Testének hossza sem lehetett kevesebb, de karcsú volt és ívelt, mint egy agáré, mancsai hüllőszerűek, bőrét kígyópikkelyek borították. Keskeny gerincén vaskos, hegyes tüskék sorakoztak, alakjuk, mint a rózsatövisé: háta közepén háromlábnyiak, aztán egyre kisebbek és kisebbek, míg az utolsó a farka hegyén akkora volt csak, mint egy kisebb kés pengéje. Tüskéi szürkék voltak, sárkánypikkelyei is acélszürkék, de volt bennük valami aranyos vibrálás. A szeme zölden világított, hosszúkásan metszett pupillával.
Népét féltve s ezáltal saját félelmét feledve, a tutajlakók vezére olyan szigonnyal lépett elő kunyhójából, amilyeneket bálnavadászatra használtak. Jóval hosszabb volt nála, és tekintélyes, szakállas csonthegyben végződött. Karcsú, inas karját megfeszítve rohant előre, hogy a lendületet is kihasználva belevágja a sárkánynak a tutaj fölé emelkedő, keskeny és gyöngébb pikkelyekkel borított hasába. Döbbenetéből fölébredve Arren megpillantotta őt. Előrevetődve megragadta a karját, mire vele és a szigonnyal összegubancolódva a földre zuhantak.