— Még tán föl is dühítenéd ezzel a hitvány piszkafáddal? — lihegte. — Hadd szóljon hozzá először a sárkányvitéz!
A vezér, akiből kis híján kiszorult a lélek, ostobán bámult a fiúra, a varázslóra, majd a sárkányra. De nem szólt egy szót sem. Ekkor megszólalt a sárkány.
Nem értette senki, csak Kóbor, akihez beszélt, mivel a sárkányok csak az ősi nyelven beszélnek, ez az ő „anyanyelvük”. Hangja tompán sziszegett, majdnem úgy, mint egy mérgesen fújó macskáé, de mégis félelmetesen, valami hátborzongató zengéssel. Bárki, aki meghallotta ezt a hangot, dermedten megállt és hallgatott.
A mágus röviden válaszolt, utána ismét a sárkány beszélt, könnyedén lebegtetett szárnyakkal kissé följebb emelkedve. Valahogy úgy, gondolta Arren, mint egy lebegő szitakötő.
Ezután a varázsló csak egyetlen szót szólt: memeas, vagyis „eljövök”, és a magasba emelte tiszafa varázsbotját. A sárkány állkapcsa szétnyílt. Különös rajzolatban tört elő belőle egy füstgomoly. A hatalmas szárnyak az égzengés hangjával csapkodni kezdtek, erős, égésszagú forgószelet kavartak. A hatalmas test a levegőbe emelkedett, és nehézkesen elszállt észak felé.
A tutajokon nyugalom volt, csak csituló gyereksírás és az anyák nyugtató pisszegése hallatszott. A vízből férfiak másztak vissza a tutajokra, láthatóan szégyenkező képpel. Az ottfelejtett fáklyák tovább égtek, vetekedve az első napsugarakkal.
A mágus Arren felé fordult. Arca fénylett, ami lehetett az öröm, de a visszafojtott harag jele is, mégis csöndes nyugalommal szólt:
— Azonnal indulnunk kell, fiam. Búcsúzz el, akitől illik, azután gyere. — Maga is köszönetet mondott a tutajlakók vezérének, búcsút vett tőle, majd a nagy tutajról elindulva átvágott három, a tánc miatt még mindig szorosan egymás mellett álló másikon, míg el nem ért arra, amelyhez a Messzilátót kikötötték. A hajócska így követte a tutajvárost hosszú útján dél felé, üresen ringva mögöttük. A nyílt tenger gyermekei persze megtöltötték tömlőiket összegyűjtött esővízzel, ellátták őket élelemmel. Így akarván kifejezni tiszteletüket vendégeik iránt, hiszen sokan meg voltak győződve róla, hogy Karvaly a hatalmasok közül való, csak éppen arra támadt kedve, hogy bálnatest helyett emberbőrbe bújjon. Mikorra Arren odaért, már föl is vonta a vitorlát. A fiú eloldotta a kikötőkötelet, mire a csónak abban a pillanatban nekilódult dagadozó vitorlával, mintha erős szél fújna, pedig csak gyenge hajnali szellő lengedezett. Egy széles kanyar után északnak fordult, és sebesen megindult a sárkány nyomában, könnyedén akár egy szélfútta falevél.
Amikor Arren visszanézett, a tutajvárosból már csak néhány szétszórt póznát és a víz szintje fölött lebegő fadarabot látott: a kunyhókat és a fáklyapóznákat. Hamarosan azok is belevesztek a tenger fölött elömlő fény vibrálásában. A Messzilátó szárnyalt előre. A hullámokat hasító gerince finom kristálypermetet szórt a levegőbe, és száguldásuk szele lobogtatta a fiú sörényét, hunyorításra kényszerítette szemhéját.
Nincsen földi szél, amely ily gyorsan röpíthette volna a kis hajót, hacsak nem egy hatalmas vihar, de az el is süllyeszthette volna a tenger vad hullámaiban. Nem e világi szél, hanem a varázsló igéje és hatalma hajtotta előre ilyen sebesen.
Sokáig állt az árboc mellett, és árgus szemekkel nézett előre. Végül leült megszokott helyére a kormányrúd mellett, egyik kezével megragadta, és Arrenhez fordult.
— Orm Embar volt az — mondta —, Magador sárkánya, annak a nagy Ormnak a leszármazottja, aki megölte Vandór-Akbét, és megöletett általa.
— Talán vadászúton járt, uram? — kérdezte Arren, nem lévén biztos benne, hogy társa köszöntötte-é a sárkányt, vagy a rettegés szavával szólt vele.
— Rám „vadászott”. Akit a sárkányok keresnek, meg is találják. Ezúttal azért jött, hogy a segítségemet kérje. — Kurtán fölkacagott. — Olyan dolog ez, amit el sem hinnék, ha más mondaná nekem. Hogy egy sárkány egy emberhez fordul segítségért. Ráadásul, hogy éppen ez! Nem a legöregebb, bár nem is fiatal, viszont fajtájának legerősebbike. Nem titkolja a nevét. Nem tart tőle, hogy bárki is hatalma alá vetheti. És nem is próbál lóvá tenni, amint az fajtájának szokása. Sok évvel ezelőtt Magadoron meghagyta az életemet, és elárult nekem egy nagy titkot: annak titkát, hogyan állítható helyre a királyok rúnája. Neki köszönhetem Vandór-Akbé gyűrűjét. De sohasem gondoltam rá, hogy megháláljam a szívességét, egy efféle hitelezőnek!
— És mit kért tőled?
— Azért jött, hogy megmutassa az utat, amelyet keresek — felelte a mágus elkomorulva.
Majd rövid hallgatás után: — Azt mondta: „Nyugaton van egy másik sárkánylovag. Az elpusztításunkon munkálkodik, és még a miénknél is hatalmasabb az ereje.”. Mire én: „Még a tiednél is, Orm Embar?”. Azt felelte rá: „Még az enyémnél is. Szükségem van rád. Kövess, minél sebesebben!” E megkötő szónak engedelmeskednem kellett.
— Ennél többet nem tudsz?
— Hamarosan többet is megtudok.
Arren föltekerte a kikötőköteleket, helyére tette, és hozzálátott egyéb apró munkálatok elvégzéséhez a hajón, de egész idő alatt lelkében rezgett az izgalom feszültsége, mint egy íj megfeszített húrja, és hangjában is ez a nyugtalanság rezdült, amikor később megszólalt:
— Ez különb útikalauz — mondta rekedten —, mint a többiek voltak.
Karvaly ránézett és fölnevetett.
— Így igaz! — mondta. — Ezúttal nem tévesztjük el a célt, azt hiszem.
Így indult a két ember hosszú vágtájának az óceán hátán. Ezer mérföld, ha nem több választotta el őket az ismeretlen óceánon a tutajlakók és Magador, minden szigetek legnyugatabbika között. Nap nap után, a ragyogó horizontból kiemelkedve és bíborszínű estébe visszabújva nyugaton, a nap arányló íve és a csillagok ezüstös pályája alatt a csónak észak felé tört előre, egyedül az egész végtelen óceánon.
A nyári verőfényben néha komor viharfelhők gyülekeztek a távolban, bíborszín árnyakat vetve a látóhatárra.
Arren ilyenkor láthatta, amint a varázsló fölállva, szavával és kezének mozdulatával magukhoz intette azokat a felhőket, hogy a csónakra ürítsék gyomruk vízterhét. Ilyenkor csapkodtak a villámok a felhők között, és dühödten bömbölt a mennydörgés. A varázsló mégis ott állt, fölemelt karral mindaddig, amíg az eső le nem zúdult rájuk, a hajón kirakott edényekbe, magába a csónakba és a tengerre, egészen ellapítva a hullámokat félelmes erejével. Mindketten boldogan mosolyogtak ilyenkor, mivel élelmük volt elég, még félre is tehettek belőle, de a jó víznek nagyon is híján voltak. És persze örömmel töltötte el őket, hogy a vihar dühöngő indulata engedelmeskedett a mágus szavának.
Arren elcsodálkozott ezen az erőn, amelyet társa ily könnyedén használt, s végül nem bírta tovább, megszólalt:
— Utunk kezdetén nem használtad a varázserődet!
— Kútfőn az első és az utolsó lecke ez: Azt tedd csak, ami szükséges! Sohase többet!
— Akkor a közbülső leckék biztosan arra tanítanak meg, mikor mi szükséges.
— Így van. Mindenkinek tisztelnie kell az egyensúlyt. Amikor maga az egyensúly bomlik meg… mást is figyelembe kell vennünk. Különösen a sietség kényszerét!