— De hogy lehet az, hogy a Délvidék varázslói és mára már talán az egész világéi… még a tutajváros dalnokai is… elveszítették tudásukat, kivéve téged?
— Mivel én semmire sem vágyom a saját tudásomon kívül — felelte Karvaly.
Aztán kisvártatva hozzátette, lágyabb hangon:
— És ha hamarosan el kell veszítenem, legalább addig a lehető legjobban akarom fölhasználni, ameddig tart belőle.
Mostanában valóban volt benne valami könnyelműség, valami őszinte öröm a hatalmának használatában, amit Arren, látván eddigi óvatosságát, még csak nem is föltételezett róla. A mágusok örömet lelnek a trükkökben, hisz a varázslók mind csalók is. Amikor Karvaly álcázta magát Ront városában, s amivel annyira meglepte Arrent, számára játék volt csupán. Méghozzá könnyű játék olyasvalaki számára, aki nem csupán arcát vagy hangját képes elváltoztatni tetszése szerint, hanem egész testét, sőt lényét is, hogy akaratának megfelelően hallá, delfinné vagy sólyommá váljon. Egyszer például így szólt a fiúhoz:
— Figyelj, Arren! Megmutatom neked Gont szigetét. — Ezzel fölemelte színültig töltött vizesdézsájuk tetejét, és a víz tükrére mutatott. Sok egyszerű vajákos is képes valamilyen képeket varázsolni bármilyen víztükörre. Ezúttal ő is így tett: a tenger szürke síkjából kiemelkedett egy felhőkbe burkolózó hegycsúcs. Azután a kép megváltozott, és Arren világosan láthatott egy magányos szirtet azon a hegyvölgyes szigeten. Mintha egy madár, sirály vagy sólyom lenne, amely a part mellett lebeg a szél szárnyán, úgy látja azt a sziklát, amint kétezer lábnyi mélységben kiemelkedik a megtörő hullámok közül. A magas partszegélyen állt egy kicsi ház. — Az ott Re Albi — mondta Karvaly —, ott lakik az én mesterem, Oromon, aki sok évvel ezelőtt elcsitította a földrengés erejét. A kecskéit pásztorolja most, füveket gyűjt, és őrzi a némaságát. Szeretném tudni, járja-e még a hegyeket. Most már nagyon öreg. De azt biztos tudnám, még most, még itt is tudnám, ha Oromon meghalt volna.
Nem volt szilárd a hangja. Egy pillanatra a kép is megrezdült, úgy látszott, mintha a szikla a tengerbe omlana. De aztán kivilágosodott a kép, és a mágus hangja is biztosabbá vált.
— Szokása volt, hogy késő nyáron, kora ősszel fölmegy a hegyekbe. Így talált meg engem is, amikor csak egy kiskölyök voltam az egyik hegyi faluban. Akkor adta a nevemet. És vele ez egész életemet. — A kép most megváltozott a vízfelszínen, mintha a néző az erdő lombjai között repülő madár lenne, s úgy nézné az alanti, lejtős mezőket, a hófödte csúcsokat és a meredek utat, amely lefelé vezet az aranyoszöld homályba. — Sehol sincs olyan csönd, mint azokban az erdőkben — mormolta maga elé Karvaly elvágyódva.
A kép elhalványult, és a víz felszínén nem maradt más, mint a déli napkorong vakítóan visszatükröződő fénye.
— Oda — mondta Karvaly, huncut villanással a szemében —, ha egyszer még visszajuthatnék, még te sem követhetnél engem.
Előttük föltűnt egy földdarab, kékesen a délutáni világosságban, mint valami távoli, homályos partvonal.
— Az ott Magador? — kérdezte Arren, torkában verő szívvel, de a mágus így felelt:
— Azt hiszem, Obb vagy tán Jessage. Még félúton sem járunk, fiam.
Azon az éjszakán e két sziget közötti átjárón haladtak át. Nem láttak fényeket, de olyan nehéz füst telepedett a levegőre, hogy a tüdejük majd kiszáradt, amikor belehelték. Amikor eljött a nappal, és visszanéztek, a keleti sziget, Jessage végig ki volt égve, amennyire csak a szemük ellátott a parttól a szárazföld felé, és homályos, szürkéskék kupola borult az egész földdarab fölé.
— Fölégették a mezőket — vélekedett Arren.
— Úgy lehet. Sőt a falvakat is. Régebben is éreztem már ilyen füstnek a szagát.
— Hát vademberek élnek itt, nyugaton?
Karvaly megrázta a fejét.
— Földművelők és városlakó népek.
Arren kidülledt szemmel nézte a porrá égett földeket, a kertek fáinak égre meredő, elfeketedett vázát. Arca megkeményedett.
— De mi bajuk lehetett a fákkal? — kérdezte. — Muszáj a füvet büntetniük saját balgaságaik miatt? Vademberek azok, akik lángba borítanak egy mezőt csak azért, mert valami bajuk van a szomszédaikkal!
— Senki sem vezeti őket — mormolta Karvaly. — Nincs királyuk. És minden királyi vér, minden varázsló lélek elfordult tőlük, csak magába réved, és keresi a halálon átvezető kaput. Így volt ott délen is, és azt hiszem, itt is így van.
— És mindez egyetlen ember műve? Azé az egyé, akiről a sárkány beszélt? Lehetetlennek tűnik.
— Ugyan miért? Ha lenne királya a Szigetvilágnak, az is csak egyetlen ember lenne. Mégis uralkodna. Egy ember éppoly könnyen rombolhat, ahogyan kormányozni képes: lehet király és annak pontos ellentéte is.
Hangjában megint az a csúfolódás vagy kihívás csendült, amitől Arrent elöntötte az indulat.
— Egy királynak vannak szolgái, katonái, kengyelfutói és hadvezérei. A király alattvalói kezével kormányoz. De hol vannak az alattvalói ennek az antikirálynak?
— A mi gondolatainkban, fiam. A mi fejünkben. Az önző én az áruló, az én, aki azt kiabálja: Élni akarok! Égjen porrá akár az egész világ, ha ezzel én életben maradhatok! Ez a kis, áruló féreg bennünk rág a sötétben, ahogy a kukac a gyümölcsben. Mindannyiunknak a fülébe sugdos. De csak néhányunk érti meg a szavát. A varázslók és a vajákosok. A dalnokok és az alkotók. No és persze a hősök, akik önmaguk énjét keresik. Önmaguk énjét, igazi énjét megtalálni ritka és nagy dolog. Nem sokkal hatalmasabb dolog-é megtalálni és megőrizni ezt az ént örökké?
Arren egyenesen Karvaly szemébe nézett.
— Te biztosan azt mondod nekem, hogy nem nagyobb. De akkor azt is mond meg, hogy miért! Amikor elindultunk erre az útra, még gyermek voltam, gyermek, aki nem hisz a halálban. Te talán még most is ezt a gyermeket látod bennem, de azóta már tanultam valamit. Meglehet, nem sokat, de az nem semmi. Megértettem, hogy létezik halál, és egyszer nekem is meg kell halnom. De azt nem tanultam meg, hogy örömömet is lelhetném ebben a tudásban, hogy üdvözölnöm kellene a te vagy a saját halálomat. Ha egyszer szeretem az életet, nem kell egyúttal gyűlölnöm a végét? Mondd, miért ne kívánnám a halhatatlanságot?
Arren vívómestere Berila városában hatvan körül járhatott, alacsony volt, kopasz és hideg, mint egy kígyó. A fiú hosszú évekig ki nem állhatta, annak ellenére, hogy tudta: kitűnő kardforgató. Ám egy szép napon rést talált mestere védelmén, és nem sok kellett volna hozzá, hogy lefegyverezze őt. Azóta nem feledheti azt a hitetlenkedő, elképedt örömet, ami a mestere rideg arcán fölvillant, azt a megkönnyebbülést, azt a boldogságot, hogy egyenlővel, végre egyenlővel áll szemben! Attól a perctől kezdve a vívómester kíméletlenül hajtotta őt, s valahányszor vívtak egymással, ugyanazt az elégedett mosolyt láthatta az öregember arcán, amely mind fényesebben ragyogott, ahogy tanítványa egyre jobban sarokba szorította.
Ugyanez a mosoly villant fel most Karvaly arcán: az acél csillanása a napsugárban.
— Miért is ne kívánnád a halhatatlanságot? Hogyan tehetned, hogy nem vágyódsz utána? Minden lélek erre vágyakozik, és létének alapját ez a csökönyös vágyakozás jelenti. De vigyázz! Te azon kevesek egyike vagy, akik el is érhetik e kívánságuk teljesülését.
— És akkor?